Miért tűnt el a kínai King Kong?

A Giganthopitecus egykor Ázsiában élt óriásorángután, három méter magasra nőtt, 200-300 kilogrammot is nyomhatott és hatalmas őrlőfogai voltak ennek az ős King Kongnak.

Fog- és állkapocsleleteinek méretéből következtettek arra az antropológusok, hogy lényegesen magasabb és nagyobb darab volt, mint az afrikai gorilla. A pleisztocén korszakban több mint egymillió éven át élt a mai Kína déli részén, de aztán felszívódott. Hova tűnik egy ekkora állat? Ez igen rejtélyes, egyike volt azon kevés ázsiai nagy majmoknak, amelyek az elmúlt 2,6 millió évben kihaltak, míg mások, köztük az orangutánok, a mai napig fennmaradtak.

Sárkányfogú majom

A paleontológusok az óriásmajom első nyomaira az 1930-as évek közepén bukkantak egy hongkongi patikában, ahol „gyógyító sárkányfogként” árusították óriási őrlőit. Az állatot Davidson Black kanadai tudós tanulmányozta sokáig „pekingi emberként”, ezért is lett az állat teljes rendszertani neve Giganthopitecus blacki.

Azóta mintegy 2000 fogat és néhány állcsontot is találtak Dél-Kína barlangjaiban, de mivel más testrész (koponya, láb) maradványait nem találták meg, nehéz rekonstruálni az állat csontvázát, csak következtetni lehet méretére, testarányaira. A feltételezések szerint a mai orángután és hegyi gorilla keverékére hasonlíthatott – a hegyi gorilla szintén igen magas, legnagyobb példánya öt centiméter híján elérte a két métert. Az ősmajom fogait vastag zománcréteg borította, ami sok mindenről árulkodik életmódjával kapcsolatban, de arról például persze nem, hogy mekkora volt a keze vagy a lába.

Yingqi Zhang, a pekingi Gerinces Őslénytani és Paleoantropológiai Intézet kutatója több mint egy évtizede tanulmányozza a Gigantopithecus fosszíliákat és próbálja kideríteni, hova tűnhetett el, mikor és miért ez az impozáns szőrmók. Most kollégáival 22 délkínai barlang maradványait (fognyomok, barlangi üledék) elemezték, ezekből derült ki, hogy az óriásmajmok speciális étrenden éltek. A kövületek és a barlangi üledékek korának finomhangolására a kutatók hat kormeghatározási technikát alkalmaztak, izotópokat és pollent analizáltak, hogy rekonstruálják, milyen miliőben élhetett az állat, fogait pedig sikerült összehasonlítani a Pongo weidenreichi, a vele egy időben élt Kínai orángután fogleleteivel.

Kiürült az éléskamra

A Gigantopithecus kihalását 215-300 ezer évvel ezelőttre teszik, amikor komoly környezeti változások történtek. Pollenminták elemzéséből derült ki, hogy eltűnése előtt örökzöld fák, zárt lombkoronás erdők alkották környezetét, táplálékát pedig rostdús növények, gyümölcsök, virágok tették ki. De körülbelül 600 ezer évvel ezelőtt a régió éghajlata kezdett megváltozni, csökkenhetett a csapadék mennyisége, a sűrű erdők ritkulni kezdtek és egyre több nyílt, gyepes terület jelent meg.

A szárazabb új korszakban nehéz volt élelmet, gyümölcsöt találni, és a Gigantopithecus nem tudott átállni a hajtásokra, diófélékre, rovarokra, magvakra – mint például az ősi orángutánok –, ehelyett gallyakat és kérgeket rágott, amik nem túl táplálóak. Fogain megjelentek a stressz jelei, áll a most publikált kutatásban.

A Gigantopithecus kipusztulásával kiderült, hogy még a legnagyobb állatok sem élhetnek túl, ha életmódjuk nagyon leszűkül: ha csak egy adott környezetben tudnak élni, akkor már egy kisebb változás is megingathatja létüket, ez vezethet kihaláshoz. A mai orángutánok ugyanerre a sorsra juthatnak, hiszen a fán élő majmokat komolyan veszélyezteti az erdőirtás.