Kiderült, miért olyan nehéz leszámolni a függőséggel

Az Index az elmúlt időszakban számos cikket szentelt a függőség témakörének. Ellátogattunk többek között az Anonim Szerencsejátékosok, az Anonim Drogfüggők, az Anonim Alkoholisták, az Anonim Munkaholisták, az Anonim Szex- és Szerelemfüggők, az Anonim Társ- és Kapcsolatfüggők, az Anonim Túlevők gyűlésére, de részt vettünk egy olyan foglalkozáson is, ahol alkoholista vagy más módon rosszul működő családban felnőtt emberek találkoznak.

A riportok elkészítésekor összesen több száz függő történetét ismertük meg, és bizony nem lehetett nem észrevenni, hogy van bennük valami közös: a többség számára az első alkalom hatalmas örömöt, már-már euforikus élményt okozott. Az érintettek úgy érezték, hogy valami olyat kaptak, amit korábban soha, megvan a hiányzó darabka, amellyel az életük teljes lehet. Egyénfüggő ugyan, hogy mikor, de a rózsaszín köd idővel elmúlik, és az adott szer vagy tevékenység előbb-utóbb inkább okoz szenvedést, semmint boldogságot, a függő mégsem tud leállni.

Ez utóbbi gondolat biológiájáról készített ismeretterjesztő írást File Domonkos, az Eötvös Loránd Tudományegyetem adjunktusa, az Addiktológiai Kutatócsoport tagja.

A lapunkhoz eljuttatott szakmai anyagban első körben arra igyekszik választ adni, hogy élvezetesek-e a függőségek.

Azt gondolnánk, hogy igen. Hiszen mi másért lenne annyira nehéz leállni velük akkor is, amikor akár az egészségünket is komoly veszélybe sodorják?

– tette fel a kérdést, majd kifejtette:

Az utóbbi évtizedek intenzív kutatásainak eredményei alapján tudni lehet, hogy a függőségek kialakulásáért és fennmaradásáért nem pusztán a szerre (legyen az alkohol, nikotin vagy bármi más) kialakuló testi válasz a felelős, legalább olyan fontosak az agyban található jutalmazó idegpályában lezajló változások is.

Meglepő módon az agyunkban különböző területek felelősek azért, hogy valami örömet okozzon, és azért, hogy valamit meg akarjunk szerezni. Ez azért lehet nehezen hihető, mert normális esetben a két rendszer működése szinkronban van egymással, tehát amit akarunk, az örömet is okoz. Ezért aztán a függőséggel foglalkozó szakemberek sokáig egyenlőséget tettek egy szer akarása és szeretése közé. Például kísérletekben, ha egy egér hajlandó volt száz pedálnyomásra egy adag kokainért, akkor feltételezték, hogy nemcsak nagyon akarja, de nagyon szereti is azt. Az elképzelés szerint a dopamin nevezetű neurotranszmitter egyszerre felelős a szerrel kapcsolatos örömérzetért, és a megszerzésért felelős motivációt is biztosítja.

A kilencvenes évek elején aztán egy kísérlet meglepő eredményei új irányt adtak a függőségekkel kapcsolatos jutalmazó mechanizmusok kutatásának. A korábbi vizsgálatokkal szemben nemcsak az egerek viselkedését, de azok „arckifejezését” is megfigyelték és értelmezték, hasonlóan ahhoz, mint amikor újszülötteknél próbálják kitalálni a szülők, hogy melyik étel ízlik neki. Az ízletes ételek ernyedt arcizmokat, ritmikus száj- és nyelvmozgásokat, míg az undor fintorokat és elfordulást eredményez egereknél, majmoknál és embereknél egyaránt.

A korábbi eredmények alapján a kutatók azt feltételezték, hogy a kellemes, édes ízekre nem fognak az egerek örömreakciót mutatni, ha előtte az agyban található dopaminszintet mesterségesen lecsökkentik. Váratlan módon nem ez történt: az egerek változatlanul szerették az édes ízeket, viszont egy mozdulatot sem voltak hajlandóak megtenni érte. Mintha a dopaminnal együtt minden motivációjuk elpárolgott volna.

„Ezek az eredmények számtalan kutatást motiváltak az elmúlt három évtizedben, és ma már széles körben elfogadott, hogy a jutalom akarásáért (motiváció) és szeretéséért (öröm) eltérő agyi rendszerek felelősek” – fogalmazott File Domonkos, aki egy ábrát is készített ennek szemléltetésére.

„Nem véletlen, hogy a zöld területek kiterjedése lényegesen nagyobb: sajnos evolúciós szempontból az volt kedvező, ha állandó mozgásban vagyunk, nem pedig az, ha tétlenkedünk, és közben jól érezzük magunkat” – folytatta a szakértő, kiemelve, hogy optimális esetben a két rendszer szinkronban működik, vagyis olyan dolgokra vágyunk, amelyek örömet is okoznak.

Függőségek esetében azonban a két rendszer működése szétválhat, így a személy egyre erősebb vágyat érezhet olyan szer fogyasztására, amely egyre kevesebb örömet okoz neki. Tehát ha bármilyen magas-jutalommal járó tevékenységet (legyen az játék vagy alkoholfogyasztás) sokszor végzünk, a két rendszer egyensúlya felborul. Ennek az oka az, hogy merőben másképpen reagálnak az ismételt aktivációra: az örömért felelős pálya válasza csökken (adaptálódik, ez a szerekre kialakuló tolerancia alapja), míg az akarásért felelős aktivációja nő. Ez jól megfigyelhető erős szerhasználóknál, akik rettenetesen erős sóvárgást élnek át, nagyon akarják a szert, úgy, hogy közben tudják: a használat már nem fog örömet okozni.

„Ez a mechanizmus kevésbé szélsőséges esetekben is jelen van, alakítja a viselkedést, viszont legtöbbször nem vagyunk ennek tudatában. Ezért érdemes odafigyelni minden olyan viselkedésnél (például közösségimédia-használat vagy alkoholfogyasztás), amelynél gyakran érzünk erős késztetést a használatra. Ha ezek a tevékenységek nagy örömet okoznak, akkor észszerű keretek között műveljük. Ha azonban azt vesszük észre, hogy az intenzív akarás ellenére nem élvezzük a tevékenységet (sőt akár még rosszabbul is érezzük magunkat), akkor érdemes egy időre felfüggeszteni vagy csökkenteni a viselkedésre szánt időt” – javasolta az egyetemi adjunktus.

Jelenleg az ELTE Pszichológiai Intézetében is folyik egy vizsgálat a témával kapcsolatban, amelynek célja feltérképezni az alkoholfogyasztással összefüggő motivációs és jutalmazó mechanizmusokat. A vizsgálat kérdőíves, amire ITT várják a kitöltőket.

(Borítókép: Németh Emília / Index)