Reggelig láthatjuk az év legnagyobb szuperholdját – kár, hogy csak illúzió

Hatalmas narancs korongként kelnek fel és kezdenek tündökölni a horizonton a szupernek nevezett teliholdak, megbabonázva sokakat, majd lassan felkúsznak az égre, és ha nincsenek felhők, egyre fehéredő, ezüstös fénnyel világítanak meg mindent.

Föld körüli pályáján a Hold földtávolban (apogeum) körülbelül 405 ezer kilométeres, míg teljes földközelben (perigeum), mint most, 356 ezer kilométeres távolságban van tőlünk, emiatt a látszólagos mérete körülbelül 14 százalékkal nagyobb, mint földtávolban. Ezért látjuk szokatlanul nagynak a narancsos szuperholdtányért a horizont közelében.

Csakhogy mindez nem igaz

Szabad szemmel ugyanis nem vesszük észre, nem érzékeljük, hogy 14 százalékkal nagyobb a Hold, mint korábban, földtávolban. Mégis hatalmasnak látszik a horizontról felkelő szuperholdkorong.

De az egész csupán egy érzéki csalódás, optikai illúzió. Nem a földközelség miatt, hanem

Erről könnyen meg is győződhetünk, ha ugyanabból a kameraállásból lefotózzuk holdfelkeltekor és később is. De még egyszerűbb, ha fogunk egy papírlapot és pont annyira tekerjük össze hengerré, hogy a holdkorong kitöltse a látómezőt.

de az óriásinak észlelt, felkelő narancs korong ugyanakkora nyílást tölt ki, mint a magasban már fehéren fénylő, kisebbnek tetsző Hold.

Nem a párás levegő nagyítja fel

Ennek a talányos jelenségnek a neve holdillúzió, és arra, hogy miért látjuk nagyobbnak a Holdat különböző helyzeteiben – mikor a mérete nyilván mindig ugyanakkora az égen egy adott napon – máig nincs egyértelmű tudományos magyarázat.

Már Arisztotelészt is foglalkoztatta a különös jelenség. Szerinte horizontközelben a sűrűbb levegő párája nagyítja fel a hold- és napkorongot, és azzal érvelt, hogy a vízbe mártott testek is nagyobbnak tűnnek. Elsőre logikusan hangzik, de nem állja meg a helyét, mert az előbb említett fotózással vagy papírhengerrel könnyen meggyőződhetünk róla, hogy égi kísérőnk látszólagos átmérője a horizonton és a fejünk felett egyforma.

Ne higgyen a saját szemének!

A holdillúzió okai ennél sokkal rejtélyesebbek, és az emberi érzékelés pszichés torzításában keresendők. Az egyik legismertebb magyarázat az emberi észlelésre jellemző Ponzo-illúzió, amikor ugyanazt a tárgyat nagyobbnak látjuk, ha távolabbinak gondoljuk, mint a hozzánk közelebbit. A közelebbi tereptárgyak (villanyoszlopok, fák, házak) méretét viszonylag pontosan meg tudjuk becsülni, a távoliakét viszont csak bizonytalanul. Ha egyszerre látszanak a Holddal, mint most a szuperholddal, akkor akaratlanul is összemérjük őket. Ám mivel a Holdat távolinak hisszük, ezért felnagyítjuk magunkban.

De van egy másik lehetséges megfejtés is. Tétova észlelésünkre, hogy mennyire könnyű minket megtéveszteni, jól példa az Ebbinghaus-illúzió, amely egyértelműen megmutatja, mennyire nem mindegy, miket látunk együtt, és 

Kisebb tárgyakkal körülvéve, azokkal együtt nézve a belső kör például nagyobbnak látszik, mint ha nagyobb tárgyak környezetében néznénk. Észlelésünk erősen viszonylagos, és valószínű, hogy az Ebbinghaus-illúziónak is köze lehet ahhoz, hogy a közeli (ismert méretű, emberi léptékű) tereptárgyakkal együtt látott felkelő szuperholdtányért nagyobbnak érzékeljük.

Magyar kutatók számszerűsítették is a holdillúziót az ELTE Környezetoptika Laboratóriumában. Horváth Gábor biofizikus-professzor és csapata kiválasztott száz festményt és természetfotót (a középkortól a napjainkig), majd kiretusálták róluk a Holdat és a Napot. Megkértek különböző korú embereket, becsüljék meg és tegyék vissza az égitesteket abban a méretben, ahogy szerintük eredetileg megfestették (lefotózták) a képeken az alkotók. Az eredmények nem hagytak kétséget afelől, hogy markáns holdillúzióban élünk:

mint amekkorát a művészek eredetileg festettek (fotóztak). Ezek szerint erősen belénk égett ez a torzító optikai képzet.

Zavarba ejtő délibáb. Bármennyire is kellemetlen, de jó ha tudjuk, hogy az agyunk átver minket:

• Nem érzékeljük a földközeli és földtávoli teliholdak közötti méretkülönbséget, nem emiatt látjuk nagynak a földközelben felkelő szuperholdakat.
• Nem a légköri vízgőz, pára nagyítja fel egyfajta lencseként a Holdat, hanem a pszichénk.
• A horizont közelében nagyobbnak látszó narancs holdtányér valójában ugyanakkora, mint a pár óra múlva a magasban kisebbnek tűnő, fehéren fénylő korong. 
• Gondoljunk csak a gyönyörű naplementékre és a horizonton a kora délutáninál nagyobbnak látszó (vörös) napkorongra. Valamiért természetesnek vesszük, hogy alkonyatkor „megnő” a Nap, pedig ez is csak holdillúzió. (Azért vörösbe hajló a felkelő és lenyugvó Nap és Hold színe, mert a légkör megszűri a fényüket, és csak a hosszúhullámú narancsos-piros árnyalatok érnek el hozzánk.)

Egy csillagjós találta ki 

A szuperhold kifejezést egy Richard Nolle nevű amerikai asztrológus találta ki 1979-ben a földközeli teliholdakra, és lehet, hogy már senki sem emlékezne a hangzatos elnevezésre, ha 2011 márciusában nem kapja fel apokaliptikus jóslatát a média. E szerint március 19-én éppen szuperhold lesz, amely világszerte katasztrófákat fog okozni. A világvége (akkor is) elmaradt, a szuperholdak viszont berobbantak a köztudatba, és azóta is velünk vannak.

Nincs semmiféle hatásuk, hacsak nem ruházzuk fel őket valamiféle mágikus erővel. Az biztos, hogy elbűvölő látványt nyújtanak, ha az időjárás is úgy akarja. És minden alkalommal arra figyelmeztetnek, hogy illúziók között élünk, és ne higgyünk mindig a szemünknek.