„Mani kam plíz!” – Nem a fáraók átka sújtja Egyiptomot

Kitartóan követ minket egy nyolcéves körüli kisfiú papirusz könyvjelzőket mutatva, és egyre csak ismételgeti, „mani kam plíz!”. Amikor veszünk tőle, öt másik gyerek terem mellettünk, és könyörgően, kezükkel a szájukra mutatva jelzik, hogy ételre kérnek. De mivel nem lehet a Kairó utcáin ezrével csellengő összes, szegénységben élő gyereknek egyszerre segíteni, sietősen megyünk tovább.

Amerre csak elhaladunk, záporoznak a kérdések, akár az utca másik oldaláról is átkiabálnak, honnan jövünk, először vagyunk-e itt. Elsőbálozóként pedig még szóba elegyedünk, de hamar kiderül, ennek ára van, merthogy semmi sincs ingyen arrafelé. Sokszor még egy segítőkész útbaigazítás sem. Akivel leállunk akár egy pillanatra is, többnyire nehezen ereszt, és ha nem megy simán a biznisz, egyre erőszakosabban tukmálja áruját, nem érdekli, hogy nem kell taxi, homokdűne-szafari, plasztik fáraófej, kipingált szuvenírpiramis, és a tevés hűtőmágnesek is hidegen hagynak, nem tágít, amíg nem adhat el valami haszontalanságot, túlárazva.

Szó szerint rárepülnek a turistákra, akik hamar megtanulják, nem lehet csak úgy, komótosan szétnézni egy boltban vagy a végeláthatatlan kairói bazárnegyedben. Még csak meg sem kell állni, elég odapillantani a kínálatra, és olyan fojtogató figyelemben lesz részük, hogy a legtöbben, egy nagy sóhaj kíséretében, rövid úton menekülőre fogják. Ha naivan elfogadjuk a vendégszerető invitálást, és

addig ugyanis nem szabadulunk, amíg nem veszünk valamit, amire amúgy semmi szükségünk, és nem is tetszik. És ha netán azt hisszük, az alkudozás mesterei vagyunk, Egyiptomban pillanatok alatt kiderül, legfeljebb csak kisinasok lehetnénk a hétpróbás helyiek mellett.

Az arab tavasztól a gabonahiányig

Fárasztó ez a rámenős zaklatás, de valahol érthető: erősen megtépázták ugyanis a turizmust az elmúlt évek eseményei. Amikor a Tunéziában kirobbant „arab tavasz” elsőként terjedt át Egyiptomra, 2011. január 25-én Egyiptom történelmének legnagyobb szabású tüntetéssorozata indult el a kairói Tahrír térről, lemondásra és távozásra kényszerítve az országot harminc évig vezető Hoszni Mubarak elnököt. Az őt követő iszlamista Mohamed Murszit pedig 2013-ban egy katonai puccs mozdította el egy évig tartó hatalmából, majd a puccsban részt vevő akkori védelmi miniszter, Abd el-Fattáh esz-Szíszi választáson elnyerte az elnöki pozíciót, amit máig gyakorol.

Akár meg is nyugodhattak volna a kedélyek, ha az Iszlám Állam nem robbant fel 2015 októberében egy Sarm es-Sejk üdülővárosból felszálló orosz repülőgépet 224 utassal a fedélzetén, amelyen mindenki meghalt. Egy sor ország törölte járatait az egyiptomi turistacélpontok felé. A korábban évente majdnem 15 millió turistát fogadó országba

ami valóságos katasztrófa volt Egyiptomnak, a GDP 10-15 százaléka ugyanis külföldi vendégektől származik.

Nem fokozta az érdeklődést az sem, hogy 2018-ban és 2019-ben is bomba robbant a gízai piramisok közelében, turistabuszok mellett (négyen meghaltak), vagy hogy szélsőségesek többször is kopt templomokban robbantottak,  legalább hatvan ember halálát okozva. Mikorra már éppen elcsitultak volna a fenyegetések, 2020-ban beütött a koronavírus-járvány, és elkezdődtek a lezárások, a pandémia elmúltával pedig az orosz–ukrán háború és a vele járó gabonahiány okozott két számjegyű inflációt és bizonytalanságot.

Egyiptom már korábban is gabonaimportra szorult, a pár évtized alatt megkétszereződött, mára több mint 110 millió főre duzzadt lakosság ellátása azonban az egyik legégetőbb problémává vált. Annyira, hogy a folyamatosan leértékelődő egyiptomi font (EGP) és a magasba törő árak miatt minimum minden második egyiptomi mindennapos létfenntartási gondokkal küzd. 

Egy sétalovaskocsis például képes órákat várni a luxori templom előtt, majd utána az étterem előtt is, hogy elvihessen 10 dollárért, viszont önhatalmúlag elkanyarodik az „Old bazaar” felé, ahol vélhetően a főnöke (főmufti?) árulja az amúgy mindenütt máshol is látható egyenportékáit. Másnap egy másik kocsisnál már határozottan leszögeztük, hová megyünk (áralku, szigorú útiterv), de ő is tett egy kéretlen kitérőt, és megint az „Old bazaar” előtt találtuk magunkat.

Elszántabbak, ha jobban körülnéznek, találnak azért eredetibb, értékesebb árukat is, ehhez azonban Buddha módra kell tűrni és kezelni (visszaverni) a szűnni nem akaró háborgatást, nyomasztást. 

Mindenki próbálkozik, ahogy csak tud

Még előtte a Vörös-tenger melletti üdülővárosból, Hurghadából a Nílus menti Luxorba közlekedő távolsági busz sofőrje a menetjegyen felül külön pénzt (ahogy ők mondják: baksist) kért azért, hogy a táskákat a csomagtartóba helyezze. Luxorba érkezve pedig azért, hogy kivegye onnan azokat. Útközben a 15 fokosra légkondicionált busz „menedzsere” kedvesen takarót hoz, de hozzáteszi, „this is not free”. Leszállva a buszról heves kiabálással az utasokra rontanak a taxisok, és miután jelezzük, hogy a Hassan nevű apartman tulajdonosa elvileg vár ránk, hirtelen több taxis is Hassanná változik, és már (egymást tépve) vinnének is minket valahová, ha nem tűnne fel az igazi Hassan.

„No stress!”

A világhírű kairói Egyiptomi Múzeum teremőre felajánlja, hogy a tiltás ellenére (baksisért) fotókat készít Tutanhamon arany halotti maszkjáról és aranyozott koporsójáról, ám aki nem él vele, arra a házirend teljes szigorával ráripakodik, amint a telefonjára pillant. A Medinet Habu és a karnaki templomegyüttesek biztonsági őrei kegyesen közlik, hogy megtekinthetjük azt a szegletet, amit amúgy bárki más is, és fotót is készítenek szívesen. Ha nem meggyőző a hajlandóság, a „No stress! I just help you” fordulatot vetik be, elutasítás esetén pedig akár negyedórán keresztül is képesek a turistákra tapadni. Mindezt konok kedvességgel teszik, tudván, hogy sokan pénzt adnak inkább, csak hogy megszabaduljanak végre az elszánt nyomulástól. Szüntelenül szoros a prés, el lehet felejteni az önfeledt sétákat a lenyűgöző építmények, monumentális szobrok és meghökkentő hieroglifák között.

Luxori szállásadónk, Hassan csak lemondóan legyint arra a kérdésre, hogy mekkora a munkanélküliség. „Aki nem tud tanulni és megcsípni valamilyen komolyabb hivatali munkát, kénytelen ilyesmikkel fenntartani magát. A legtöbben erre kényszerülnek.”

Világok, ha találkoznak

Már edzett egyiptomi turistaként érkeztünk Kairó elővárosába, a gízai piramisokhoz, méghozzá kamasz vezette tuktukkal. Az állandóan gomolygó forgalomban nincsenek sávok, ahányan csak elférnek, annyian mennek centikre egymás mellett. Index helyett duda az elfogadott, és azon sem akad fenn senki, ha váratlanul a forgalommal szemben érkezik valaki. Nincs üvöltözés, idegbaj, blazírtan dudálnak egyet, és hömpölyög tovább a forgatag. A Budapesti Autósok közösségének tagjai valószínűleg kiborulnának, mi folyik itt, normál üzemmódban, minden pillanatban. 

Mindez azonnal nem számít már, amikor a sugárút felett a homokos szmogban feltűnik Hufu piramisának sziluettje szemmagasság felett a horizonton. Nem túloznak a leírások: mintha nem is e világi lenne, mérete megdöbbentő és szürreális. 

A piramismező bejárata felé vezető utcák azonban visszarántanak a rögvalóságba. Egészen a piramisok tövéig roskatag, kopott épületek, kosz és szemét. A burkolat nélküli, homokos utcákról a házakba bepillantva nyomorúságos lakásbelsők sorjáznak, nem egyben lovak és szamarak álldogálnak. Legtöbbjük befejezetlen, a tartóoszlopokon mindenütt kiálló betonvasak meredeznek felfelé, jelezve a szándékot, hogy a magasba törnének, ahonnan láthatják majd a jól fizető turisták az ókori ősök csodáját. Néhány házban ideiglenes, tákolt emelvényekkel már meg is valósították az álmot, de nincs tolongás a bizonytalan panorámáért.

Jól tudom már, mi a dörgés – gondoltam Hafré piramisa előtt, amikor egy napszemüveges, fejkendős férfi valamit arabul magyarázva váratlanul elkérte a belépőjegyemet, és elindult vele a tevéi felé. Húsz másodperc múlva, akaratom ellenére, már egy teve hátán imbolyogtam, fekete kendővel a fejemen, és csak határozott felszólításomra és extra baksis fejében szállhattam le, és hagyhattam sietve magam mögött turista-bukásom újabb kínos helyszínét. Hiába, na, a piramisoknak máig megfejtetlen, rejtélyes varázserejük van. 

(Borítókép: Kovács Róbert / Index)