Büntethető-e, ha lázadásból nem fizetünk adót?

Vajon miért nem kelünk ki magunkból, amikor jogos az igazságtalanság érzete, és ha valaki mégis megteszi, miért tituláljuk hőzöngőnek, nagyszájúnak, szemtelennek? Ismerős helyzet lehet mindenkinek, mikor sorban állva valaki előretolakszik; vagy amikor 5 bolti pénztár közül csak 2 van nyitva, noha kígyózik a sok vásárló; vagy amikor a kiszolgálószemélyzet csak fecseg, pedig rengeteg kliens vár rájuk. Mégis, a nagy többség csendben tűr, maximum magában vagy sor(s)társával méltatlankodik, de nem meri felemelni a hangját. Hogy miért nem, azt járja körül az Engedetlenség című könyv is, a kortárs filozófus Frédéric Gros tollából.

Nem is kell messzire mennünk, hogy felidézzünk egy nagyobb, vagy legalábbis nagy port felverő itthoni engedetlenséget, csak jusson eszünkbe a telefonok elvételének hirtelen szabályozása az iskolaév indítása előtt, aminek nem minden iskola hódolt be. Jött is a retorzió. Úgyhogy a szabályok áthágása jelen van mindennapi életünkben, ennek pedig Gros szerint három fő motivációja lehet: a társadalmi igazságtalanság (például a jövedelmi egyenlőtlenségek elmélyülése), a környezet pusztulása és a munkát hiteltelenítő gazdasági rendszer. Ezek az okok szerinte annyire jelen vannak most világunkban, hogy a lázadás nagyon indokolt lenne, és az a fura, ha passzívak vagyunk, nem az, ha engedetlenkedünk.

Szabadság és isteni törvény 

A lázadásnak az irodalomban is sok példáját olvashatjuk, például Dosztojevszkij művében, A Karamazov testvérekben Krisztus nem akar engedelmességet, mindenkitől a szabadságot követeli, mert abban rejtőzik az emberi méltóság. Gros a lázadás kulturális ikonját, Antigonét is megidézi, aki úgy lázad, hogy engedelmeskedik: Kreón törvényét nem, csak az isteni szabályt tartja be, de ennél több is az ő ágálása: a rend lehetőségét teszi kérdésessé azzal, hogy törékeny fiatal lányként száll szembe az erős Kreónnal, és ezzel az engedetlenség kockázatát mutatja be, a fékezhetetlenséget, a kontrollálhatatlanságot és ennek következményeit.

Azt persze már a szociálpszichológiából, a Milgram-kísérletből tudjuk, hogy szinte mindenki hajlandó lenne áramütéssel büntetni egy másik embert, ha hatalmában áll így megtorolni a hibákat. A tekintélytől való félelem nagyban befolyásolja az eredményeket, Milgram részletesen kifejti, hogy ha közvetlen kapcsolat volt a parancsot adó és az azt elvégző között, akkor nagyobb volt az engedelmesség foka, mintha csak közvetetten, mondjuk telefonon kapta az utasításokat – ilyenkor hajlandók voltak akár megtéveszteni is a kísérletvezetőt, hogy elkerüljék a másik megbüntetését.

Mikor 1960-ban elfogták a náci háborús bűnöst, Adolf Eichmannt, óriási felháborodást váltott ki, hogy a zsidó származású amerikai filozófusnő, Hannah Arendt azt írta, a közép-európai zsidóság vezetői is felelősek a keleti zsidóság megsemmisítéséért, Izrael állam vezetői pedig a háború utáni politikájuk miatt bűnösök. Ugyanakkor Eichmann se nem ördögi, se nem velejéig gonosz,

Megint valaki, aki végrehajtotta a parancsot és nem lázadt fel. Peter Ustinov, a színészóriás úgy kommentálta a híres pert, hogy az embereket évszázadokig azért büntették, mert nem engedelmeskedtek, de most első ízben azért, mert engedelmeskedtek.

Gros szerint az emberi lét meghatározója az engedelmesség (gondoljunk csak a hűségre), és az engedetlenség is (ki kell állni jogainkért, az igazságtalanság ellen). Milyen furcsa, és könnyen belátható mégis.

Az adófizetés mellőzése

Aquinói Szent Tamás azt mondja, a törvény azért erős és racionális, mert az emberek javát szolgálja, ha viszont ez nem így van, ha igazságtalan ránk nézve, akkor el is veszti kötelező érvényét. De, aki alávetettnek érzi magát, nem tehet mást, engedelmeskednie kell, mert egyrészt természetesnek veszi a társadalmi egyenlőtlenséget, másrészt fél a megtorlástól. Résen kell azonban lennünk, nem kényelemből vetjük-e alá magunkat, és hogy elhárítsuk a felelősséget, hisz azt sokkal könnyebb másra tolni.

A keresztény engedelmesség nem kényszerből születik, vicces Pinufius apát története, aki annyira tökélyre fejlesztette az engedelmeskedést, hogy kinevezték az alázatosság mesterének és rá akarták bízni az apátság vezetését. Szegényt ennél nagyobb balsors nem is érhette volna, gyorsan el is menekült egy másik kolostorba, ahol újra megtalálta a boldog alávetettség állapotát, felelősség nélkül. A keresztény misztikusokhoz hasonlóan Henry David Thoreau is saját akaratából lázadt azzal, hogy nem fizetett adót, mert nem tetszett neki Massachusetts állam politikája. Erről írt esszét 1849-ben A polgári engedetlenség iránti kötelességről címmel, ami azután született, hogy egy éjszakát fogdában töltött, de másnap már kint is volt (letették óvadékát), nem tudta rendesen kilázadni magát, de azért inspirációt kapott. Az értekezésben leszögezi, hogy

A szabadságjogokat alkotmányosan biztosító állam polgáraként kötelességünk felelősséget vállalni az államért, és törekednünk a jogrendszer megjavítására, ki kell állnunk az igazságtalanság ellen, mert az megfertőzheti az egész rendszert. José Ortega y Gasset A tömegek lázadásában szintén azt hangsúlyozza, hogy „az engedelmesség nem tűrést jelent – a tűrés lealacsonyodás –, hanem épp ellenkezőleg, azt jelenti, hogy tisztelem és követem az uralkodót, közösséget vállalok vele, és hogy lelkesen beállok a lobogója alá”.

Ha igazságtalan, jogszerűtlen a helyzet, akkor lázadnunk kell, az érdekes kérdés még, van-e különbség a népek között lázadási hajlamban, mi meddig tűrjük a balsors minden nyűgét, s nyilait, és meddig tűrik mások? Lázadóbb-e a lengyel vagy a francia, mint a magyar?

Babits Mihály A magyar jellemről című írásában azt olvashatjuk: nem cselekvő, hanem szemlélődő nép vagyunk. A magyar „legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő... a jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami úgyis-mindegy-filozófia. Valami kényelmes és megvető nehézkesség, mely elválasztott minket a fürgéktől.”