Még mindig mérgező az 1916-os verduni csata helyszíne

A világtörténelem egyik leghosszabb és egyben legértelmetlenebb csatája 1916 februárjában kezdődött, és 10 hónapig tartott. Az egészhez az vezetett, hogy megmerevedett az első világháború nyugati frontja és Erich von Falkenhayn, a császári német hadsereg főparancsnoka kitalálta, Verdunnél felőrli a francia erőket.

A verduni vérszivattyú

A csata a németek szempontjából jól indult, kilencórás tüzérségi előkészítéssel felperzselték a kiszemelt régiót, s az adatok szerint egy-, vagy akár kétmilliónál is több német tüzérségi lövedékkel bombázták a területet. A fegyverek nagy része olyan repeszgránát volt, amelyeknek a hüvelyébe mérges gázokat töltötték. A klasszikus gázlövedék fala a becsapódástól csak megrepedt, majd ebből kiáramlott az arzént tartalmazó gáz.

De hiába a kezdeti sikerek, az időjárás nem kedvezett a németeknek, a franciák pedig kezdték összeszedni magukat. Így történhetett, hogy a csata előreláthatatlan ideig elhúzódott, rengeteg vérveszteséggel járt, és nem is hozott semmi eredményt. 

Az igazán sokkoló azonban az, hogy több mint száz évvel a csata után a verduni erdő még mindig „puskaporszagú”. A nehézfémek és mérgező anyagok annyira felborították a terület ökoszisztémáját és biodiverzitását, hogy az a mai napig nem tért magához. Egy 1919-es vallomásban azt olvashatjuk:

Az egykor fenyőerdőkkel borított dombok nem mások, mint csupasz gerincek, csupasz és kopasz földek, ahol itt-ott még áll néhány csontvázas fatörzs. Csak ez maradt a Verdunt körülvevő erdőkből.

A verduni csata helyszínén a legsúlyosabb pusztításon átesett 10 000 hektárt elnevezték „vörös zónának”, mert alkalmatlan az életre és a mezőgazdaságra. Noha a csata előtt gazdag szőlő, búza, árpa, körte termőterülete volt, utána semmi sem termett meg itt. A régiót egy 1919. április 17-i törvény értelmében az állam tulajdonába utalták, a környező falvak pedig máig kihaltak, polgármesterük ugyan van papíron, de lakóik nincsenek. 

1923-tól az elcsúfított földterületet a Vízügyi és Erdészeti Igazgatóság gondjaira bízták. A terv az volt, hogy újraerdősítik fekete-, luc- és erdei fenyővel, de ez nem volt olyan egyszerű, mert sok háborús veteránnak nem tetszett az ötlet, hogy erdőt telepítsenek egykori harcostársaik holttestére. Ezt a feledéssel egyenértékűnek tartották, és 1930-ban egy egykori katona azt mondta,

A legkegyeletsértőbb ötlet az volt, hogy a németektől jóvátételként kapott osztrák fekete fenyőket ültetik ide, ami beárnyékolná az országért elesettek csontjait és emlékét – ez az élénk tiltakozás miatt nem valósult meg.

Lassú regenerálódás

Az újraerdősítés ötlete végül győzött, 1923 és 1931 között 36 millió, főleg tűlevelű fát ültettek, és klórral elkezdték az emberek és állatok tetemeivel mérgezett természetes vizek fertőtlenítését is. Mivel itt használták először ezt az 1911-ben kitalált technikát, verdunizálás lett a neve, és a lényege, hogy a hígított fehérítőt közvetlenül a centrifugáló szivattyúk bemenetéhez fecskendezik be. Mára az erdészeti erőfeszítéseknek köszönhetően a Meuse Franciaország egyik legerdősebb megyéjévé vált, területének 37 százaléka erdő, de még mindig vannak emlékek a véres csatából. Fák is, amelyek valahogy túlélték a pusztítást, és még az első világháború előtt születtek, de némelyiken még ma is ott vannak a lövések lyukai, törzsükbe fúródott golyók és szögesdrót-, repeszdarabok. Azok a feketefenyők viszont, amelyeket a háború után ültettek, most kezdenek elpusztulni – már az éghajlatváltozás miatt. Úgyhogy újabb, melegtűrő mediterrán fajokkal pótolják őket.

A természet tehát próbál újraéledni,

Főleg azok, amelyek a sáros, nedves földre érkezve nem robbantak fel. Az aknamentesítés folyamatosan zajlik, évente 20-40 tonna robbanóanyagot hatástalanítanak, és kell is, mert azok a gazdálkodók, akiknek a vörös zónába eső földjeik vannak, állandóan találnak lőszereket. De a hobbiból katonai emléktárgygyűjtők is sikerrel kirándulhatnak itt, mert még mindig találni koponyákat, fegyvereket vagy fegyverdarabokat, golyókat, gránátokat. Hivatalosan is kijelöltek semlegesítési helyeket, ahova a verduni lövedékeket és más csataterek lőszer- és fegyvermaradványait összegyűjtötték, hogy hatástalanítsák. Ezeket szennyezett területként tartják nyilván, mert a robbantások szétszórták a vegyszereket. Nagyon erős, de lokális szennyezések, amelyeket a talajba mélyen leszivárgó réz, cink és higany okoz.

Verduntól mintegy húsz kilométerre északkeletre, a Spincourt-erdő (Meuse) szívében egy 70 méter átmérőjű tisztáson 1926 és 1928 között 200 000 német arzénes gázlövedéket hatástalanítottak, de a föld mélyebb rétegei még ma is égettek, és az arzén koncentrációja a természetes dózis ezer-tízezerszerese. Az erre vetődő vagy itt élő állatok 99 százaléka kipusztult. De nem lehet az egész területet fertőtleníteni, kivágni az összes lőporos fát, kiásni a robbanóanyagokat, fémdetektorokkal vizsgálódni napestig. Mintha Verdunt direkt hagyták volna érintetlenül pusztulni, hiszen lehet-e ennél szebb és szomorúbb emléket állítani és figyelmeztetést küldeni a ma emberének, mint hagyni a haldokló természetet a halottak és a mérgek maradványaival magában dolgozni?

Több mint 700 ezer sebesült, eltűnt és halott volt a verduni csata tragikus eredménye, minden álló fa egy-egy sír, de az élőlények lassan-lassan visszaszerzik a területet. Újra fel-felbukkannak az őzek, mókusok, szarvasok, tarajos gőték, denevérek és sárgahasú varangyok. Tavasszal búzavirágok, pipacsok és vadorchideák borítják be a még mindig ott nyugvó 80 000 azonosítatlan katona sírját.

(Borítókép: Daniel Gadois a nyugdíjas erdőgondozó elmegy az első világháborúból származó, és soha el nem lőtt német 77 mm-es és 105 mm-es tüzérségi lövedékek mellett, amelyeket összegyűjtött megsemmisítés céljából a Bois Azoule-erdőben 2014. augusztus 27-én. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)