Már csak a plázában kapcsolódunk egymáshoz

Azt, hogy ugyanolyan könnyen lehetünk magányosak tömegben, romantikus kapcsolatban vagy barátok között, egy 2021-es tanulmány is megerősítette. Két éven át figyelték és rögzítették közel 800 ember érzéseit, és kiderült, a magány érzése fokozódott túlzsúfolt, sűrűn lakott környezetben. Minél többen vagyunk, annál inkább elszakadunk egymástól.

Magányjárvány a nyakunkon

Globális jelenség az elmagányosodás, korosztályonként sem válogat, fiatalokra és idősekre egyaránt jellemző. A BBC projektje 2018-ban 55 ezer embert vizsgált a világ minden tájáról, és megállapította, hogy a 16–24 évesek 40 százaléka gyakran vagy nagyon gyakran érzi magát magányosnak. Más tanulmányok szerint a felnőttek körülbelül 10 százaléka vallja magát magányosnak az egész világon. A helyzet attól paradox, hogy éppen ma minden a rendelkezésünkre áll, hogy akárkivel és bármikor kapcsolatba léphessünk. Gyorsan nő a városi lakosság is, a jóslatok szerint az évszázad közepére a föld lakosságának 68 százaléka fog városokban élni. Akkor mégis miért lehet magányjárvány?

Fay Bound Alberti, a londoni King’s College kultúrtörténésze, aki A magány életrajza címmel írt könyvet, azt állítja, a magány nem egy lelkiállapot, hanem több érzelem összefoglaló neve, ezekben szerepel a bánat, a harag és a féltékenység is. Kutatásaiból kiderül, hogy a szó csak 1800 körül nyerte el jelenlegi jelentését. A tudományban a magányt általában úgy határozzák meg, mint

Sam Carr, a Bathi Egyetem pszichológusa mondta ki a lényeget a magánnyal kapcsolatban: óriási téveszme, hogy a többi ember, mások jelentenék a megoldást a magányra. Szerinte épp a többiek az okai. Ő egy puzzle darabjaihoz hasonlítja az embereket, mert mindenki egyfajta kirakósrészecske, és szeretnénk úgy érezni, hogy beleillünk a nagy képbe. De sokszor épp mások azok, akik azt éreztetik velünk, hogy nem passzolunk közéjük. Van, hogy láthatatlannak érezzük magunkat, van, hogy egy szerepet kell magunkra erőltetnünk, ha a többiekkel akarunk lenni, és azt szeretnénk, hogy befogadjanak. Nem az a magány, hogy nincsenek körülöttünk mások, nem a többiektől való fizikai, hanem az érzelmi távolság. Amikor valaki mással vagy másokkal vagyunk, de a közös hullámhossz nincs meg.

Carr őriz egy olyan levelet, amiben egy Amerikában élő nő vallja be neki, hogy 50 éve érzi magát magányosnak a férje mellett, noha azért ment hozzá, hogy ne legyen többet magányos. A magány egyébként a vizsgálatok szerint erősebben és gyakrabban jelentkezhet azoknál, akiknek nagyobb társaságuk van, mint azoknál, akik csak egy-egy emberhez kötődnek erősen.

Egyedüllét a múltban

Egyesek úgy vélik, hogy adaptív, evolúciós funkciót tölt be az egyedüllét, amely arra ösztönöz bennünket, hogy cselekedjünk rövid távú túlélésünk érdekében. Az őskorban az elszigeteltség veszélyes volt, mert sebezhetővé tette az embereket, lehet, hogy

A XIX. század előtt a magány fogalma nem is igazán létezett, ha valaki egyedül volt, akkor nem esett kétségbe. Az egyedüllét elmélyítette a természettel vagy Istennel való kapcsolatot, de azóta megváltoztak a társadalmak, ahogy a vallási és egyéb hitrendszerek is gyengültek, a városok növekedtek, a közösségek és a családok szétszéledtek, így az emberek magányosabbá váltak. Mára megszűnt az egymásra figyelés, fellazultak a kapcsolatok, hiányzik a csoporthoz tartozás is. Alberti szerint már szinte csak a vásárlás tereli össze az embereket egy fizikai térbe, közösségbe.

Az boncolgatásra érdemes kérdés, hogy kell-e tenni a magány ellen. A pszichológusok szerint csak akkor, ha biztosak vagyunk abban, hogy nem múló érzés, hanem krónikus, ami

Az sem mindegy, hogy a magány önként vállalt vagy kényszerhelyzet, amiben szívünk szerint nem lennénk benne.

Kóros önbizalomhiány

Ha nem betegség vagy pénzügyi nehézségek vonnak el minket a(z idegen) társaságtól, akkor lehet, hogy csupán vonakodunk kapcsolatba lépni másokkal, különösen idegenekkel, mert nem hisszük el, hogy elfogadnának minket, de ez tévedés.

Egy chicagói kísérletben a vonaton ingázókat vonták be diskurzusba idegen utastársakkal, és mindenkinek jobb lett a hangulata, aki részt vett a tesztben. Az eredmények hatására a brit vasút ideiglenes csevegőkocsikat vezetett be, egy busztársaság beszélgetésindító kártyákat helyezett el útvonalain. Ez esetleg legyőzi a gátlást, ami a legtöbb emberben talán csak tudat alatt, de működik: nem tartjuk magunkat elég szimpatikusnak, ezért sem merünk kezdeményezni. Ez a „tetszésszakadék”, ami visszatarthat minket a kapcsolódástól.

De a nagy és veszélyes csapda az, hogy

Nem jó tehát, ha belesüppedünk az egyedüllétbe, és azt hisszük, elutasítana minket az idegen, akihez közelednénk.

Az újabb kutatások szerint kapcsolat van a fizikai érintés hiánya és a magány érzése között, ezért lehet az, hogy, akinek simogatni való háziállata van (tehát nem sün vagy kígyó), az máris kevésbé érzi magát magányosnak, még ha egyedül él is. Akik többet járnak a természetbe, azok is kevésbé érzik magukat magányosnak, mert átjárja őket a nagy egészhez tartozás érzete, és más túrázókhoz is tudnak kapcsolódni.

A magány tehát nem mindig és automatikusan rossz, identitásunkhoz tartozik, az is, hogy hogy viseljük, mit kezdünk vele, megoldásra váró problémaként tekintünk rá, vagy fejlődési utunk egy szükséges szakaszaként.