Hogy ki a perverz, azt mi döntjük el

Megjelent a mentális zavarokról szóló legjelentősebb pszichiátriai szakkönyv, a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders ötödik kiadása (röviden: DSM-V). A könyvet az egészségügyben megkerülhetetlennek tartják, mivel ez határozza meg azokat a kritériumokat, amelyek alapján felállítható a pszichiátriai diagnózis – legalábbis Amerikában, mert Magyarországon a WHO egy, a DSM-hez nagyon hasonló rendszerét, az ICD-t használják.

A könyv végleges szövegét a megjelenésig titokban tartották, de az Amerikai Pszichiátriai Társaság nyilatkozataiból lehetett rá következtetni, hogy milyen módosítások várhatók a szexuális rendellenességekkel foglalkozó fejezetben. Akkor úgy tűnt, hogy a parafília új definíciót kaphat; ha valakinek olyan szexuális szokásai vannak, ami számára vagy mások számára kellemetlen, azt valószínűleg parafíliás rendellenességként fogják elkönyvelni.

Aki élvezi, nem beteg

A parafília fogalmát a pszichoanalitikus Wilhelm Stekel alkotta meg, aki az extrém szexuális fétisek leírására használta a kifejezést. Stekel azt is megjegyezte, hogy vannak szexuális szokások, amik annak ellenére, hogy nem mindennaposak, ártalmatlanok. Az ezzel élő embereket Stekel nem tartotta betegnek; úgy vélte, annak ellenére sem válnak kárára a társadalomnak, hogy sok ilyen ember van. A pszichiáterek a parafíliát szexuális izgalmat kiváltó rendellenes jelenségként definiálják, amelyek között vannak ártalmatlanok – például a lábfétis –, de károsak is, mint a pedofília. A DSM negyedik kiadása szerint a parafíliák nem károsak, ha a gyakorlójuk másnak vagy magának nem okoz kárt vele.

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság interneten közzétett módosító javaslataiból úgy tűnt, a DSM-V elválasztaná a parafíliát a parafíliás rendellenességektől. Vagyis az, aki a szextelefonoktól vagy a másik elfenekelésétől indul be, de közben remekül érzi magát, azt parafíliásként könyvelik el, de ez nem mentális rendellenesség (ez eddig is így volt a DSM-IV-ben). Ha ez a viselkedésforma valakiből bűntudatot vagy rossz érzést vált ki, azt már parafíliás rendellenességnek nevezik. Roy Blanchard, a Toronto Egyetem pszichiátere, a DSM-V egyik szerzője úgy véli, ez egy módja annak, hogy elfogadottabbá tegyék a parafíliát, ami nem szükségszerűen mentális zavar.

Sok pszichiáter szerint egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy a konszenzusos parafília bármilyen kárt okozna. Alan Shindel, a Kalifornia Egyetem szakértője szerint nincs jele annak, hogy a hagyományostól eltérő, szokatlan szokások ártalmasak lennének; a szexuális zavarok doktora szerint sokat javítana a helyzeten, ha a parafíliás rendellenesség helyett egyszerűen parafíliára cserélnék a hivatalos definíciót. Két pszichiáter, Charles Moser és Petty Kleinpatz egy 2005-ös tanulmányban azt írta: ha egyes szexuális viselkedésformákat patológiai esetként határoznak meg, az oda vezethet, hogy még akkor is diszkriminálják az ilyen szokások gyakorlóit, ha senkinek nem okoznak kárt.

Definiálták, nem elítélték

Az 1930-as évek előtt több pszichiáter is foglalkozott a szexuális fétisekkel. Ők olyan embereket kezeltek, akiknek bizarrnak is nevezhető szexuális vágyaik voltak. A témát több pszichiáter és pszichoanalitikus is körüljárta. Stekel ekkoriban adta ki a Szexuális aberrációk című írását, Havenlock Ellis megírta A szex pszichológiáját, és Freud korai esszéi is érintették a témát. Ezek a szerzők másként vélekedtek az átlagostól eltérő szexuális szokásokról, de sokan támogatták az általuk kezelt betegeket, még akkor is, ha ezek a szokások neurotikussá tették őket.

A pszichiáterek hozzáállása sok esetben közvetlenül hatott egy-egy szexuális szokás megítélésére: Havelock például sokat írt a homoszexualitásról, nyílt házasságban élt egy leszbikus nővel, és támogatta a nők szabad párválasztását. Magnus Hirschfeld valószínűleg a világ első melegjogi aktivistája volt, és több művében is foglalkozott a fétisekkel és a parafíliával. Hirschfeld vezette a berlini Szexuális Tudományok Intézetét is, ahol több esszét és egészségügyi publikációt írtak a homoszexualitásról.

Bár Hirschfeld intézetét a nácik elpusztították és a munkáit elégették, más amerikai kutatók, például Alfred Kinsey folytatták a munkásságát. Kinsey a negyvenes években publikálta a Kinsey-jelentést, amely több ezer, amerikaiakkal készült interjút tartalmazott; a válaszadók ezekben a szexuális életükről nyilatkoztak. Bár a beszámolók között szinte minden szerepelt a misszionárius póztól az urofíliáig (pisiszex), Kinsey sosem beszélt arról, hogy ezeket a viselkedésformákat normálisnak tartja-e.

A szexuális viselkedésformák orvosi megítélése a XVIII-XIX. században többnyire semleges volt. A fétis szót is Hirschfeld és munkatársai alkották meg, de ők csak definiálták a jelenséget; úgy írták le, mint az élettelen tárgyak vagy egyes testrészek iránti szokatlan, erős vonzalmat. Hirschfeld és társai a fétist nem betegségnek, csak mentális állapotnak tartották. Ugyanakkor tény, hogy egy olyan világban, ahol ez nem elfogadott, gyakori, hogy az ilyen viselkedés szégyenérzettel társul.

Más pszichiáterek szerint a mentális és a szexuális zavarok között van összefüggés. Ezt jól illusztrálja Richard von Krafft-Ebing 1886-ban megjelent könyve, a Psychopatia sexualis. Az akadémiai nyelven, részben latinul írt munkával a szerző azt szerette volna elérni, hogy a szexuális bűncselekmények elkövetésénél a törvényszék vegye figyelembe az elkövető mentális állapotát is.

A császári Kína perverziója

Blanchard és kutatócsoportja a következőt javasolták a parafília definíciójának: „Bármilyen erőteljes és tartós szexuális tevékenység, ami nem genitális stimulációra vagy előjátékra irányul a normális fenotípusú, kölcsönös beleegyezésen alapuló partnerek között, akik a fizikai érettség és a fizikai hanyatlás kora között vannak.” Ez azonban elég tág meghatározásnak tűnik.

A Journal of Sexual Medicine 2011-ben közölt egy tanulmányt; ezek szerint a vizsgálatban részt vett, 40-79 éves német alanyoknak legalább egy olyan szexuális szokásuk van, ami parafíliának mondható. Az esetek 60 százalékában ez egyszerű szexuális fantáziálás volt, de 44 százalékuk ténylegesen mutatott parafíliára utaló viselkedést. A parafília leggyakrabban kukkolás (voyeurism) formájában jelentkezett, ezt követte a fetisizmus. A cipőfétis vagy a fájdalomra való fogékonyság az ezt művelők szerint nem mondható mentális rendellenességnek, de a pszichiátria más véleményen van.

Erwin J. Haeberle társadalomtudós és szexológus a témával foglalkozó cikkében megjegyzi, azt sem tartja érthetőnek, hogy a parafília kifejezést miért nem vetették el évekkel ezelőtt, akárcsak más, félrevezető terminusokat. Haeberle szerint ez azzal magyarázható, hogy az orvosok és a pszichiáterek általában érzéketlenek a nyelv változásaira és a jelentéstartalom megváltozására, mivel ők szakzsargont használnak.

Pedig ez sokszor félrevezető: Haeberle szerint már a parafília definíciója sem egyértelmű. A vonzalomnak pontosan mennyire kell intenzívnek és tartósnak lennie? Milyen közösülésnek kell követnie a közösülést megelőző előjátékot? A közösülés csak magömlést jelent? Mi a helyzet az anális szexszel vagy a közös maszturbációval? És mi a helyzet azokkal a tanácsokkal, amiket a szexterapeuták adnak az idősödő partnereknek? Ilyenkor az is elhangozhat, hogy merevedési és hüvelyi problémák esetén próbáljanak közösülés nélkül szeretkezni. Ezek szerint a terapeuták ilyenkor parafíliára biztatják a betegeiket? – teszi fel a kérdést Haeberle.

A szexológus szerint a parafília definíciója további problémákat is felvet. Milyen az a normális fenotípus? És mi a felnőttkor határa? 18 év, esetleg 21? Van a pszichiátriának egységes definíciója a felnőttkorra? Ez utóbbi azért is érdekes kérdés, mert a felnőttkor kultúránként és civilizációnként változik, akárcsak a nemi vonzalom. Az abnormális szexuális szokások kapcsán sokszor felemlegetik a pederaszta ókori görögöket, de híres irodalmi művekben is feltűnnek ilyenek. Haeberle szerint Rómeó és Júlia szerelme a pszichiátria mai állása szerint parafíliás rendellenesség lenne, és a történelemben számos idősebb uralkodó volt, aki fiatal lányokat vett feleségül – ez ma pedo- vagy hebefíliának számítana.

Haeberle szerint az sem egyértelmű, hogy a láb- és cipőfétist miért sorolják a parafíliák közé. A császári Kínában bevett szokás volt, hogy a nők lábát kisebbre zsugorították, még akkor is, ha ez sokszor a lábfej megnyomorodásával járt, de ennek ott és akkor komoly szexuális vonzerőt tulajdonítottak. Haeberle a fenti példákkal azt próbálta igazolni, hogy óvatosságot igényel az egységes szabályozás megalkotása. A szexológus azt is megjegyezte, hogy a pszichiátereknek bizonyos helyzetekben intézkedniük kell, de hatékonyabban dolgozhatnának, ha nem előre megírt frázisokra és definíciókra támaszkodnának.

Őrültek-e a szexboltosok?

A DSM szexualitással kapcsolatos definíciói mindig vitatottak voltak. 1974-ig a homoszexualitást is természetellenes nemi viselkedésnek tartották, és 1986-ig a pszichiáterek mentálisan sérültnek diagnosztizálhattak bárkit, aki kellemetlenül élte meg a saját homoszexualitását. A kötet szerkesztői ugyanakkor nem tartják szerencsésnek a homoszexualitás felemlegetését. Blanchard szerint a homo- és heteroszexuális kapcsolatok között sok a hasonlóság: megvan a párok közötti vonzalom, illetve a törekvés a tartós kapcsolatra. A parafíliákat azonban a megfelelő kontextusban kell vizsgálni, és nem érdemes a homoszexualitásra úgy hivatkozni, mint egy jogi precedensre.

A homoszexualitás megítélése mindenesetre jól példázza, hogy a szexuális szokások elfogadottsága többnyire összefügg a társadalmi változásokkal. A DSM egyik sajátossága, hogy sokszor nem tudományos alapon változtatnak rajta; a női promiszkuitást vagy a nimfomániát például csak a nyolcvanas évek végén vették ki a szexuális zavarok közül, leginkább az orvosok és civil jogvédők nyomására. Azt Haeberle is leírta, hogy a tudományos törekvések gyakran nem tudományos hatásokból táplálkoznak: a változás történhet vallási okból, társadalmi tabuk miatt, civil és büntetőjogi törvények változása miatt, de sokat nyom a latba a politikai befolyás, az intellektuális trendek, az érdekcsoportok lobbitevékenysége, a média hatása, vagy az egészségbiztosítási politika megváltozása.

Gyakran előfordul, hogy a technikai és társadalmi változások tesznek értelmetlenné egy-egy korábbi definíciót. Ennek jó illusztrációja az internetes szex, ami tulajdonképpen a parafíliának tartott kukkolást modernizálja egy webkamera segítségével. Mégis számos cég kínál ilyen szolgáltatást, tekintélyes forgalmat bonyolítva. Ugyanez a helyzet a szexshopokkal is, ahol a legváltozatosabb szexuális segédeszközöket árulják, és az árukészlet összeállításakor valószínűleg nem a DSM-V-öt lapozgatták.

Az orvosok között nincs egységes álláspont a szexuális szokások és a pszichiátriai zavarok megítélésében. Egyesek szerint a parafília egyéni preferencia kérdése, mások azonban összemossák ezeket más bűncselekménnyel, például a nemi erőszakkal vagy a pedofíliával. Ez azért jelenthet problémát, mert az amerikai bíróságokon már előfordult, hogy ezeknek a szakértőknek a véleményére hagyatkozva jártak el egyes ügyekben. Egy bírósági ítéletben például azért választották el a szülőket a gyerekeiktől, mert egy bizarrnak tartott szexklubba jártak. Innentől viszont már nemcsak a partnerek kölcsönös beleegyezéséről vagy a társadalom véleményéről van szó, hanem arról, hogy a DSM-V és rossz alkalmazása és a törvényhozás akár a családok életét is tönkreteheti.

(A DSM-V megjelenését megelőző vitákról szóló korábbi cikkünket itt olvashatja.)