Az emberek nem szeretnek bonyolult világban élni

Mielőtt az intelligens tervezettség elméletéről kérdezném, kaphatnék egy kis bevezetést a darwini evolúciós elméletbe?

Bár az elméletre kérdez rá, érdemes megemlíteni, Darwin elsősorban mint az evolúció tényének egyik első felfedezője érdekes. Amikor az evolúcióról ír, elsősorban a fajok és változatok egymás közötti viszonyairól beszél. Egy dolgot emelnék ki elméletéből. A fajok alatt az ember hétköznapi értelemben általában olyasmit ért, mint kutya, macska, oroszlán. Ezek eléggé jól meghatározott dolgok. Az egyik nyávog, a másik ugat, alaktani jellemzőik különböznek, viselkedésük más és más, és persze a macskának mindig macska, a kutyának meg kutya az utódja. Arisztotelész 2500 évvel ezelőtt, amikor a természet nagy egységeit kereste, első példaként a fajra gondolt, mint olyan természetes egységre, ami úgymond önmagát határolja le. Az egész arisztotelészi kategóriarendszer arra épül, hogy a kategóriák állandóak, jól meghatározottak, változhatatlanok. Ez a természetes, naiv hozzáállásunk.

A darwini felfedezések az élővilág sokféleségéről és az élőlények fokozatos átmeneteiről elsősorban arra voltak alkalmasak, hogy lebontsák a faj fogalmát, és helyette egy változatokra, populációkra épülő, lazább és rugalmasabb gondolkodásmódot hozzanak. Ez az első számú feltétele annak, hogy evolúcióról gondolkodhassunk. Ahhoz, hogy arról beszélhessünk, hogy a fajok egymásból származhatnak vagy egymásba átalakulhatnak, először azt kell mondani: fajok tulajdonképpen nem léteznek. Darwin pontosan ezt a nagy gondolati lépést teszi meg. A darwini evolúcióelmélet ezek után csupán egy magyarázatot ad arra, hogy az egyedi változatok egy bizonyos időpontra jellemző halmaza finom, fokozatos lépéseken keresztül hogyan alakulhat át egy későbbi időpontra és esetleg más területre jellemző halmazzá. És amikor ezek a halmazok már nagyon különböznek egymástól, különböző fajoknak nevezzük. A darwini evolúcióelmélet ilyen transzformációelmélet. Az elmélet legfontosabb eleme Darwin számára a természetes kiválasztás, ami abból indul ki, hogy az egyedek különböző mértékben jók egy adott környezetben, és ennek megfelelően ők és utódaik eltérő mértékben fognak túlélni. Ehhez hozzátartozik egy nagyon fontos dolog, ami Darwin előtt rejtve volt, de azért nem teljes egészében volt ismeretlen, ez pedig az öröklés.

Egyáltalán mire hat az evolúció?

A tudományfilozófiában meg az evolúció filozófiájában és kisebb részben magában a biológiában is komoly viták folynak arról, mi is valójában az evolúció tárgya vagy egysége. A legegyszerűbb azt mondani, az evolúció a génekre hat. Ennél azért bonyolultabb a kérdés, de mondjuk első közelítésnek ez jó. Tehát az evolúció az egyedeken keresztül a génekre hat, másképp kifejezve, a fenotípuson, a megjelenő alaktani formán keresztül hat a genotípusra, arra a genetikai háttérre, amit ez a forma hordoz. Világos, miért a gének érdekesek. Azok öröklődnek. Illetve semmi más olyan jellemzője nincsen egy egyednek, ami olyan szisztematikusan tud megváltozni és ugyanakkor öröklődni, mint a gének. A darwini történetnél két dolgot kell egyszerre látni. Az egyik az, hogy az utódom olyan, mint én vagyok, a másik az, hogy valamiben különbözik is tőlem. Ezért lehet azt mondani, hogy az evolúció egységei a gének, mert egyszerre állandóak és változékonyak.

A Mindentudás Egyetemén tartott előadásában az evolúcióelmélettel kapcsolatos félreértéseket részben arra vezette vissza, hogy a nagyközönség igen keveset tud arról, mi is egy tudományos elmélet.

Nagyon sokan félreértették előadásomnak azt a részét, amikor azt mondtam, hogy egy tudományos elméletet példákkal nem lehet cáfolni. Állításokat természetesen lehet példákkal cáfolni, de egy tudományos elmélet nem egyszerűen egy állítás. Tudományos elmélet eleve valami olyasmiből lesz, ami sokszorosan megerősítést nyert. Amikor azt mondjuk, hogy tudományos elmélet, akkor egy tudományos közösség által szentesített, bizonyos megfigyelési és "igazolási" eljárásokra visszavezethető állításhalmazról beszélünk. Mire tudományos elmélet lesz valami, addigra elegendő okunk van arra, hogy elhiggyük. De persze ettől még nem biztos, hogy igaz. A legegyszerűbben ezt azzal a fizikából elterjedő szóhasználattal lehet kifejezni, hogy egy komplex rendszer minden modellt igazol.

Elnézést, mi az, hogy komplex rendszer?

A fogalom a fizikában eleinte olyan rendszert jelentett, amelynek a viselkedését elvi okokból nem lehet előre látni, de mára sokféle komplex rendszerről beszélnek, közös bennük az, hogy nagyon egyszerű alkotórészekből nagyon bonyolult viselkedést hoznak létre. Az ilyen komplex rendszerekkel kapcsolatban az az érzésünk, hogy gyakran úgy viselkednek, mint a kaméleon. A rendszer olyan, amilyennek látni akarom. És ez azért nagyon érdekes, mert objektíve olyan is, több arca van. Ha így nézünk rá a természetre, és ez jó metafora, hogy megértsük a tudományos elméletek vonásait, akkor nincs abban semmi csodálni való, hogy egy tudományos elmélet attól, hogy megmagyaráz dolgokat, és bőséges alapunk van hinni benne, még nem szükségképpen a végső igazság. Elképzelhető, hogy jön egy másik elmélet, melyet ugyanúgy megalapozottnak látunk majd, és amiről ugyanúgy azt fogjuk gondolni, hogy az igazságnak egy alternatívája, lehetősége. A tudományos elméletek tehát jönnek-mennek, és maguk is átalakulnak. Közben valamilyen igazság- vagy evidenciaérzet persze van bennünk, de egy tudományos elmélet sohasem lesz igaz vagy hamis a szónak abban a naiv, hétköznapi értelmében, mint ahogy igaz vagy hamis a "Brutus megölte Cesart" állítás. A hétköznapi élet tényeiről tett állítások egyértelműen elhelyezhetők egy olyan igaz-hamis osztályozásban, amely végleges és abszolút. A tudományban ilyen abszolút igazságfogalommal nem tudunk és nem akarunk dolgozni. A tudományos elméletek tehát bizonyos értelemben soha nincsenek teljes biztonsággal megalapozva.

Ez azért nagyon fontos, mert a tudományos elméletek alternatívájaként sokszor olyan gondolati rendszereket vonultatnak fel, amelyeket a minden kétséget kizáró megalapozás igényével hoznak létre. Ez lehet ez logikai természetű, tisztán analitikus, vagy lehet kinyilatkoztatás alapú. A hit alapú tudás abszolút bizonyosságot keres, és ezért ellenőrizhetetlen forrásokhoz nyúl, a tudományos tudás viszont feladja az abszolút bizonyosság igényét. A tudomány opportunistább. A tudomány forrásai mindig ellenőrizhetőek, viszont épp ezért ki vannak téve az esetlegességnek is. Ha holnaptól kezdve a tárgyak fölfelé esnek, és mi kizuhanunk az űrbe, akkor egy rendes fizikus erre azt fogja mondani, hogy jaj de érdekes, hát ezek szerint mégsem olyan egyszerű, mint a newtoni gravitációs elmélet sugallta. A tudomány ilyen értelemben mindig nyitott arra, hogy revideálja a saját álláspontját, és éppen ez az önkorrekcióra való hajlandósága a legjobb garancia arra, hogy értékes tudást nyújt számunkra.

Már málunk is megjelentek az intelligens tervezettség népszerűsítői. Párszázan alá is írtak egy levelet, melyben azt kérik az oktatási minisztériumtól, hogy az elgondolást az evolúciós elmélet alternatívájaként tanítsák az iskolákban.

Egyszer egy tévéműsorban egy ismert filozófus kollégám erre azt mondta, ennyi ember is nyugodtan lehet hülye. Ráadásul a tudomány nem népszavazás kérdése, nem véletlenül más módszerek terjedtek el a tudományos igazság keresésére.

Vicces dolog így a 21. század elején szó szerint venni a Bibliát, miközben Darwin annak idején simán összeegyeztette istenhitét az evolúcióval. Miért lehet ez?

Az emberek a mai világban nagyon bizonytalanok, kapaszkodókra van szükségük, és ezeket nem önmagukban, hanem kívül keresik. Ezért folyamatosan növekszik a népszerűsége azoknak a rendszereknek, amelyek ilyen kapaszkodókat kínálnak. És ez elsősorban nem a hagyományos vallásokat jelenti. Én úgy hívom őket, hogy "önkiszolgáló" vallások vagy nézetrendszerek - van bennük egy kicsi ebből, egy kicsi abból, mindenből, ami csak megtetszik. A hagyományos nagy vallások és a tudomány egyaránt kárvallottjai ennek a folyamatnak.

A kereszténység például a 19. század eleje óta megtalálta a módját, hogy kezelje a saját tanításán belüli és a tudománnyal való ellentmondásokat. De mára mindez mintha szertefoszlott volna, kialakult ez a népi, utcai vallásosság, és az emberek teljesen elölről kezdik a maguk hétköznapi elvárásaival, és hinni akarják a legképtelenebb történeteket is. Nem akarnak egy bonyolult világban élni, olyan világot szeretnének, melyben világos és egyszerű üzenetek vannak.

Mi dolga volt Istennek, ha igazuk lenne az értelmes tervezettség barátainak?

Az Istennel való babrálás, vagyis hogy próbálunk neki feladatokat adni, régi történet. Például a klasszikus karteziánus dualizmus az elme és a test kettősségéről azonnal felveti a kérdést, hogy na jó, de akkor hogyan irányíthatja az elme a testet. Ha van két teljesen különböző szubsztancia, akkor hogyan csinálhat az egyik bármit is a másikkal? Ez kizárt. Descartes erre kitalálta a duális interakciót, ami fából vaskarika. És akkor jönnek a becsületes megoldások. Ilyen az okkazionalizmus, ami azt mondja, hogy amikor egy mentális döntést hozok, ez alkalom Istennek arra, hogy beleavatkozzon a világba. Amikor például elhatározom, hogy felemelem a kezemet, akkor ő felemeli. Nagyon becsületes teória, korrektül megkerüli azt a problémát, hogy az elme hogyan tudja a fizikai testet irányítani. Isten csinálja ezt. De milyen Isten? A szorgos hód. Ha én most így emelgetem a kezemet, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy Istent annyiszor dolgoztatom. Már kilóg a nyelve, mert egyre csak emelgetni akarom. Ez a példa jól megmutatja: azért, hogy mi a gondolati világunkban kényelmesebben éljünk, Istennek feladatokat szabunk.

Nyilván hallatszik, hogy nem mellébeszélek. Hiszen ugyanez van az intelligens tervezettséggel. El lehet képzelni, hogy valaki egy gondolati konstrukcióba vendégként meghív egy ilyen szorgos Istent, hogy megoldja saját problémáját, vagyis megmagyarázza a világ gazdagságát. Ennek egy olyan Istennek kell lennie, aki kézzel egyenként elhelyezi a fajokat, mint ahogy a Mikulás beteszi mindenki cipőjébe a megfelelő csomagot. Ennél sokkal tisztességesebb és gondolatilag is védhetőbb, amit Darwin talál ki. Isten - mondja Darwin - bölcs volt, úgy hozta létre a világot, hogy önműködő legyen, és utána hátradőlt, és szemléli, ahogy a terve megvalósul. De a tudományt nem érdekli ez a probléma. És itt visszatérnék arra, mi a tudományos elmélet. A tudomány a megfigyelhető jelenségekre keres magyarázatot más megfigyelhető jelenségek segítségével. Az intelligens dizájn hívei viszont egy hittétellel szeretnének magyarázatot adni.

Az Egyesült Államokban a kreacionisták sorra veszítik el a pereket. A bíróságok úgy döntenek, elgondolásuk nem tudományos elmélet.

Emögött persze nagyon sok minden van az amerikai jogrendszertől az alkotmányig, mely nagyon határozottan kimondja az egyház és az állam szétválasztását. Azt azért nehéz tagadni, hogy ez a mozgalom vallási alapon áll. Itt két szál van. Az egyik az, be tudják-e bizonyítani, hogy ők tudományosak, a másik, hogy az evolucionisták be tudják-e bizonyítani, hogy vallási eredetű az elgondolás.

A legutóbbi, doveri perben azért történt egy fantasztikus dolog. Steve Fuller, egy nagynevű tudományfilozófus a kreacionisták oldalán tanúskodott. Ez az első alkalom, amikor egy komoly tudós kiállt mellettük. Persze nem azért, mert kreacionista lenne, hanem azért, mert ő egy ilyen bozótharcos tudásdemokrata, aki azt mondja, mindenkinek joga van másféle nézethez. Az ítélet értelmezéséről folytatott vitákban az egyik legfontosabb szempont azonban az volt, hogy azt a tudomány autonómiájának elismeréseként kell értékelni. A tudományos vitákat nem a közvélemény, nem a bíróság fogja lefolytatni, hanem a tudomány. Ha az intelligens dizájn hívei azt gondolják, hogy elgondolásuk tudományos, akkor menjenek el konferenciákra, és próbálják meggyőzni a biológusokat elképzelésük igazáról. Fullernek tehát nincs igaza: nem igaz, hogy minden nézet "egyenértékű", csupán lehetőségként az.