A hazugságkutató hisz Orbánnak

Mit szól a miniszterelnök balatonőszödi beszédéhez?

A magyar belpolitikát csak az osztrák médián keresztül követem, ezért a tartalmát nem kommentálnám. Hazugságkutatóként nem az a bajom, hogy a miniszterelnök hazudott, hanem hogy bevallotta. Ironikusan hangozhat, de ezt egyszerűen nem értem. A politikusok – különösen egy demokráciában – hazugságkényszerben élnek. Mi átlagemberek, nem tudjuk, mit mondtunk hat hónappal ezelőtt, és nem is kell tudnunk. A politikusnak viszont tudnia kell, mert a média mindent dokumentál - viszont nem mondhat el mindent, úgy ahogy gondol, innen a hazugságkényszer.

Gyurcsánynak egyáltalán nem kellett volna beismernie, hogy hazudott?

A mentiológia háromféle hazugságot különböztet meg: az önhazugságot, amikor saját magunknak hazudunk, a közösségi hazugságot, amikor egy-két embert tévesztünk meg, és a tömeghazugságot, amikor valaki becsap egy tömeget. A hazugságot mindenki önmagának vallja be először, és szinte mindig megbocsátunk magunknak, mert általában jó okot találunk rá, hogy miért tettük. A sajátunkénál sokkal szigorúbban ítéljük meg mások hazugságát - különöse a politikusokét. Ha egy nyugat-európai demokráciában hazugságon kapnak egy politikust, akkor ő megbukik. Amerikában pláne, a protestánsoknak a hazugság a legnagyobb bűn a hazaárulás után. Magyarországon most nem a legjobb a gazdasági helyzet - az ELTE vendégprofesszora vagyok, ezért valamicskét én is látok belőle -, de az biztos nagyon szerencsétlen, hogy ez máról holnapra derült ki.

Ahogy beszélgetünk, egyre inkább úgy érzem, hogy a hazugság nem bűn...

Mindenkinek muszáj hazudnia, ez túlélési szükséglet. Reggel a tükörbe nézek, és azt mondom, hetvenéves koromra egész jól nézek ki - ilyen hazugságokra szükségünk van, pedig tudjuk, hogy megtévesztjük magunkat. A mentiológiában ez a hazugság definíciója: a valóságtól való tudatos eltérés. A tudatossággal együtt azonban az erkölcsi határt is meg kell vizsgálni - azt a határt, amin átlépve már tudatosan ártok a hazugságommal önmagamnak vagy másnak. Nem véletlenül került be a tízparancsolatba, hogy "ne tégy hamis tanúbizonyságot!" A munkahelyi intrika például átlép az erkölcsi határon. Az nem, ha hamis bókot mondunk a feleségünknek.

Gyurcsány Ferenc átlépte ezt a határt?

Ha igaz, amit a beszédében mondott, akkor azt kell mondanom, igen, átlépte. Hozzáteszem, nincs olyan politikus, aki egy választás előtt bevallaná, hogy borzalmak várnak ránk. Annak idején Churchill megmondta, hogy nem ígérhet mást, csak vért, verítéket és könnyeket - csak háborúban lehet ezt megtenni.

Orbán Viktor azt nyilatkozta a CNN-nek, hogy ő soha nem hazudott. Ön ezt elhiszi?

Mint ember, nem hiszem el, mert mint mondtam, a hazugság túlélési szükséglet. Mint politikus... el tudom képzelni. Ha Orbán Viktor úgy értette, hogy politikai pályafutása során soha nem állított valótlanságot úgy, hogy tudatosan ártott volna, igen, ezt el tudom hinni. De én általában elhiszem, amit az emberek mondanak nekem.

Ki hazudik többet: egy politikus vagy egy olyan személy, aki nem foglalkozik politikával?

A választások előtt mindig többet hazudnak a politikusok, egyébként nem. Választások után általában csak akkor hazudnak, ha veszélyben van a helyzetük. Olyankor intelligencia kérdése, hogy mennyire csinálják ügyesen.

Ha már itt tartunk, kik a legügyesebb hazudozók?

A nők. Húsz százalékkal kevesebbet hazudnak, mint a férfiak, de jobban. A nők jobban képesek felmérni a valóságot, és aki a valóságot olyannak látja, amilyen, annak kevesebbet kell hazudnia. Máshogy, másról is hazudnak a férfiak és a nők. A férfiak hazugságainak gyakori kiváltója a stressz vagy a hátrányos helyzet, a nők motivációja általában a hiúság. A férfiak leggyakrabban az autókkal kapcsolatban hazudnak - a világért sem vallanák be, hogy nem értenek a kocsikhoz. A második helyen áll a munkahely, harmadik a sport, negyedik a hűség. A felnőtt nőknél a testsúly és a kor a két kedvenc, harmadik helyen áll a hűség. E téren gyakori az önhazugság: a feleség sokszor akkor sem ismeri el férje hűtlenségét, ha már a fél város tudja, hogy a férjnek szeretői vannak. Negyedik helyen a bevásárlások állnak, a nők szeretik bizonygatni, hogy milyen olcsón vásároltak, bizonyítani akarják, hogy értenek a gazdasághoz, legalábbis a családon belül.

Ön miért lett hazugságkutató?

Több oka van, a legfontosabb talán önéletrajzi: szigorú apám volt, akitől állandóan féltem, és sokat hazudtam neki. Több mint 40 százalékban azért hazudunk, mert félünk a felelősségre vonástól. A másik ok, hogy úgy éreztem, senki nem foglalkozik ezzel a témával. 1963-ban fejeztem be a bécsi egyetemet szociológia és pszichológia szakon, és azt láttam, hogy a hazugsággal csak az irodalomban találkozom, a társadalomtudományban nem. Büszkén vallom, hogy én kezdtem először tudományosan kutatni a hazugságokat, ma már persze sokan foglalkoznak vele Amerikában is. Marketingokai is voltak a választásomnak, ha úgy tetszik.

Emlékszik az első hazugságára?

Igen, és szörnyű történet kapcsolódik hozzá. Hét éves voltam, amikor a nyilasok letartóztattak, mint zsidót. Nyilas házba kerültem, ahol valaki a szemembe világított, és megkérdezte, kölyök, te zsidó vagy? Azt válaszoltam, hogy nem. Szőke hajam és kék szemem volt, így a nyilas elhitte. Azt mondta, akkor semmi keresnivalóm nincs itt, és kidobott az utcára. Ez a hazugság mentette meg az életemet.