Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Van érdekesebb a Nazca-vonalaknál

2008.11.01. 12:27
Hatalmas, talajba rajzolt ábrákkal és vonalakkal nemcsak perui Nazca-fennsíkon találkozhatunk: az alig 50 kilométerre fekvő Palpa régió szintén hemzseg a különös földvésetekben, amelyek létrehozásához sokszor egész hegycsúcsokat kellett leborotválniuk a készítőknek. A mai napig nem tudjuk, mi volt velük a céljuk.

A Csendes-óceán és az Andok hegyvonulatai között, Peru déli részén terül el a Nazca-hátság, Földünk egyik legszárazabb vidéke. A közel 500 négyzetkilométeres terület nagy részét talányos sivatagi rajzok borítják, melyek csak madártávlatból fedik fel igazi valójukat. Hosszú, olykor több kilométeres egyenesek, hatalmas geometriai ábrák, állatok és rejtélyes figurák körvonalai hevernek mindenfelé. A lenyűgöző látvány ellenére a 16.-17. századi spanyol krónikák szűkszavú utalásait leszámítva a 20. század első harmadáig a Nazca-vonalak lényegében ismeretlenek voltak a világ előtt. Az ábrák még az 1930-as évek elejétől is sokáig pusztán tájékozódási pontként szolgáltak a repülőgép-pilóták számára. A vidéken zajló első, tudományos értékkel bíró kutatómunka csak a 40-es években indult meg. A rajzok azóta folyamatosan a figyelem központjában vannak, és tucatnyi elmélet foglalkozik keletkezésük körülményeivel.

Gigantománia nazca módra

Az ábrákat valószínűleg a terület névadó őslakosai, a nazca indiánok készítették az i.sz. 1.-6. évszázad között. A kormeghatározással kapcsolatban egyébként megoszlanak vélemények, hiszen önmagukban a földbe vésett vonalak nem alkalmasak erre a célra, a környezetükben talált égetett agyagedények viszont igen, ezeket azonban sokan csak közvetett bizonyítékoknak tekintik. A nazcák az inka-, az ica- és a wari-kultúrát megelőzően népesítették be a mai Peru déli partvidékét, majd részben kihaltak, részben beolvadtak a területet későbbiekben birtokló indián népcsoportokba.

Nazca-vonalak

A Nazca-fennsík felső, sötét árnyalatú talajrétege vastartalmú köveket, palát, mészkövet és vulkanikus eredetű anyagot tartalmaz, ezt lekaparva juthatunk az alsóbb, világosabb árnyalatú részhez. A két réteg közti árnyalateltérés tette lehetővé, hogy az itt lakók rajztáblának használják a vidéket. Ennél lényegesebb kérdés persze, hogy milyen módszerekkel alkották meg a monumentális ábrákat, írott nyelvi emlékek hiányában azonban csupán következtetni tudunk az alkalmazott technikákra. Az egyszerűbb geometriai vésetek létrehozásához nyilván elegendő volt néhány jelzőkaró és egy hosszabb zsinór, de a bonyolultabb alakzatok és az olykor több kilométeren keresztül futó, precíz egyenesek megrajzolása már bonyolultabb megoldást és komoly földmérési ismereteket követelt.

Miért rajzol a földre egy indián?

A Nazca-vonalakkal kapcsolatban elsősorban nem is a mikor vagy a hogyan, hanem a miért foglalkoztatja az embereket, hiszen mi értelme lehetett akkoriba fárasztó munkával olyan ábrákat rajzolni a talajra, amelyek csak a levegőből láthatók? Az elmúlt több mint 50 évben sokan próbálták magyarázni a titokzatos földvésetek rendeltetését, de az elképzelések egyike sem volt túl meggyőző. Volt, aki asztronómiai naptárként értelmezte őket, mások a különböző indián klánok jelképeit látták bennük. Akadt, aki azt feltételezte, hogy a vonalak a föld alatt található korabeli vízlelőhelyeket jelölték, egyesek szerint pedig a nazcák ezeknek az ábráknak a segítségével fejezték ki tiszteletüket az ég és a hegyek istenei előtt. A legnagyobb visszhangot kiváltó teória Erich von Däniken nevéhez fűződik, aki egyenesen földön kívülieknek szóló képi üzenetekről beszél. A sokszor ellentmondásos és irracionálisnak hangzó elméleteket tanulmányozva csak egy dologban lehetünk biztosak: halvány fogalmunk sincs, hogy mi történt 2000 évvel ezelőtt az Andok lábánál.

A Palpa-vonalak

Kevéssé ismert, de titokzatos vonalakkal és földvésetekkel nem kizárólag a Nazca-fennsíkon találkozhatunk. Egyes kutatók szerint az alig tízperces repülőútra található Palpa régió ábráihoz képest a nazcák „képeskönyve” csak szegényes utánzatnak tűnhet. A mintegy 150 négyzetkilométeres, alapvetően hegyvidéki területen a Nazca-fennsíkról ismert alakzatok mellett meghökkentő rajzolatok sokasága fordul elő. A különös objektumok között hegygerinceken áthaladó, precíz egyenesek, elnyújtott trapézalakzatok, kacskaringós, időnként cikkcakkban futó csapások és bonyolult vonalcsoportosulások találhatók.

Palpa-vonalak

Az ábrák elkészítésének technikáját a Palpa-vonalak esetében is csak találgatni tudjuk. A nazcák műveihez képest azonban lényeges eltérés, hogy az itteni alakzatok megalkotásához a felső talajréteg egyszerű elkaparásánál túl sokszor lényegesen többre volt szükség: egész hegyeket kellett arrébb cipelni, ha éppen útban voltak. A régióban ugyanis nem egy esetben találkozhatunk olyan, leszállópályához hasonlatos, gigantikus trapézokkal, melyek kialakításához komplett hegycsúcsokat kellett elhordani, illetve vízszintesre radírozni pusztán azért, hogy legyen hová rajzolni. Elképzelni is nehéz, milyen emberfeletti teljesítményre volt szükséges ehhez akkoriban.

A Palpa-vonakkal kapcsolatos másik érdekes jelenség (bár ez részben a Nazca-vonalaknál is megfigyelhető), hogy az alkotók a szó szoros értelmében rajztáblaként használták a kiszemelt területeket, melyeket ha kellett, letöröltek, hogy új alakzatokat véssenek rájuk. Időnként persze az sem zavarta őket, ha már nem volt érintetlen a terep, és egyszerűen „felülírták” az ott található korábbi ábrákat.

A Paracas-kultúra

A Palpa-vonalak léte természetesen korábban sem volt ismeretlen a szakemberek előtt, az intenzívebb figyelem fókuszába mégis csak pár évvel ezelőtt, egy érdekes felfedezést követően kerültek. Régészek egy csoportja ugyanis 2005-ben méretes ember- és állatábrázolásokra bukkant a térségben, melyeket – az előzőekben tárgyalt alakzatokkal együtt – az i.e. 700 és 100 között ezen a helyen virágzó Paracas-kultúra alkotásainak tartanak. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a felfedezett figurák egyike feltűnő hasonlóságot mutat a korabeli indiánok főistenével, akinek alakját az említett időszakból származó cserépedényekről ismerhetjük. Ha ez a feltételezés valóban igaz, akkor a Palpa-vonalak jóval régebbiek a Nazca-fennsíkon található ábráknál, állítják a kutatók. A szakemberek egy része egyébként már korábban is azon a véleményen volt, hogy valószínűleg a Palpa régió különös alakzatai szolgáltak mintául a nazca indiánoknak, akik a művészi szabadság jegyében az itt található grafikai megoldásokon kívül saját motívumaikat is talajra vetették.

Van másik

Téved, aki azt gondolja, hogy évezredes talajrajzokra kizárólag Peru területén bukkanhatunk. Az észak-chilei Atacama sivatag egyik kiszáradt hegyoldalán egy közel 100 méter magas emberi alak látható, mely a „Cerro Unitas-i óriás” nevet viseli. Ezen a vidéken egyébként különös, geometriai formákból felépülő talajrajzokkal is találkozhat az utazó. Messzebb ugorva a mexikói Sonora-sivatag kiterjedt lávaföldjei nagy, égboltra tekintő ábrákkal dicsekedhetnek. Még északabbra, a mexikói-kaliforniai határon fekvő Macahui-sivatagban egy kb. 400 négyzetkilométeres területen földbe karcolt jeleket fedeztek fel, melyeket eddig senki sem tudott értelmezni. Tovább haladva észak felé a Colorado folyó melletti Blythe nevű városka közelében hatalmas, földbe vésett emberi és állati alakokat találhatunk, melyek szintén csak a levegőből ismerhetők fel. Nem messze innen, Arizónában tekinthető meg a híres Bouse-i halász óriási ábrája, persze szintén csak a levegőből.

Talajrajzok máshol

Észak- és Dél-Amerikát elhagyva majd mindegyik kontinensen találkozhatunk különös talajrajzokkal. A brit szigetek például igencsak bővelkednek az ilyen ábrákban, közülük is talán az angliai Oxford megye egyik nevezetessége, az Uffington-i fehér ló a leghíresebb. A felsorolást természetesen hosszan lehetne folytatni, az alkotók motivációját azonban egyik esetben sem ismerjük teljes bizonyossággal.