Piros ruhás nők, sportolók, alkohol: ezt imádják bennünk legjobban a szúnyogok
„Ablakokat becsukni, kertből mindent elpakolni!” - szólították fel több vízparti település lakóit a napokban a hatóságok, mert a készülődő szúnyoginvázió miatt kénytelenek voltak vegyszeresen közbeavatkozni.
Megnyitották a főszezont, és a folyamatos csapkodás közepette könnyen juthatunk arra a gondolatra, hogy a szúnyogok számunkra egy evolúciós tréfa, törzsfejlődési fricska, és csak azért alakultak ki, hogy a végletekig bosszantsanak minket, amúgy pedig az égvilágon semmi hasznuk sincs. Sok madár azonban nem így van ezzel, és ha már 170 millió évvel ezelőtt betöltötték az evolúciós rést, és megállíthatatlanul szívni kezdték állattársaik vérét, akkor volt idejük beilleszkedni a táplálékláncba is, és – többek között – a fecskék egyik fő eledelévé váltak.
A fecskék eltűnőben, mi pedig egyre idegesebben vakarózunk és káromkodunk napnyugtakor, mikor mindenki próbálja elegánsan elhessegetni a szemtelenül kirajzó vérszívóhadakat magáról. Mindhiába.
„A szúnyogok arra emlékeztetnek minket, hogy nem vagyunk olyan magasan a táplálékláncban, mint azt gondoljuk” – szól az ismert mondás, amihez Karinthy Frigyes csak annyit fűzött, hogy „a túlságosan nagy erőkülönbségek közt nem lehet szó győzelemről. Az oroszlán nem bír a szúnyoggal.”
Milyen gyakran kell mosni az ágyneműt? Itt a tudomány válasza
Nem könnyű manapság jól aludni, életünkbe begyűrűzik a szorongás, minden olyan bizonytalan – vagy legalábbis annak tűnik. Hol leszünk 5 vagy 10 év múlva? Egy robotot fogunk szolgálni, esetleg ő lesz a házastársunk? Magyarul beszélnek még gyerekeink, vagy már egy angollal kevert újmagyart a Marson?
Ilyen kérdésektől hánykolódva izzadunk éjszaka ágyunkban a nyári melegben, ami hajnalban hűvösre vált, úgyhogy tüsszögni kezdünk. Gyere közel, kis illatos ágynemű, és ölelj körbe minket, hogy még pihenhessünk reggelig, de mi ez? Nincs is illata! És a tapintása sem friss, a színe pedig ebben a hajnali derengésben is láthatóan szürkés. Nahát, hiszen csak másfél hete cseréltük le, hol az üdesége?
Soha ne fogadjon el táplálkozási tanácsokat egy százévestől
Kevés közhelyesebb kérdés van annál, mint amikor megkérdezzük a 100, netán 110 éveseket, hogy mi a hosszú élet titka? Ilyenkor megbízhatóan jönnek a többnyire előre is kitalálható válaszok, hogy a nyugalom, az aktív élet, a család és a barátok.
A világ jelenleg legidősebb férfija, a 114 éves venezuelai Juan Vicente Pérezt váltó 111 éves angol (!) John Alfred Tiiniswood a mértékletességet nevezte meg, na meg a heti egyszeri egyszer fish and chipset. Ezenkívül szerinte minden a szerencsén múlik.
A Netflixen futó Éljünk száz évig: A kék zónák titkai (Live to 100: Secrets of the Blue Zones) című minisorozat szépkorúi a családon kívül a kiegyensúlyozottságot tartják az élet elixírjének, valamint a növényi alapú étrendet és a kertészkedést. Amúgy még listás helyen áll a munkakedv, a pozitív beállítódás, a dolce vita, az olívaolaj, a portói bor és a fokhagyma. Olykor felbukkan a szalonna reggelire, a kaukázusi kefir és a friss hegyi levegő is. És nem tudunk belekötni egyikbe sem.
Kár, hogy statisztikusok szerint a „mi a hosszú élet titka?” némileg értelmetlen kérdés, amely nem segít megérteni, hogy bizonyos emberek miért élnek olyan sokáig. A probléma neve túlélési elfogultság, amit akkor követünk el,
amikor csak a „túlélőket” választjuk ki, vesszük figyelembe, és megfeledkezünk azokról, akiknek nem sikerült.
Azaz csak egy leszűkített és egyféle tulajdonságokat felmutató mintát (például csak a 100 évet megélt embereket) veszünk alapul egy olyan, mindenkire vontakoztatott kérdés megválaszolására, mint a például a „mi a hosszú élet titka”. Ezért fals következtetéseket vonhatunk csak le.
Miért szeretjük jobban azokat, akik szívességet kérnek tőlünk?
Ha valaki megkérdezné tőlünk, kit kedvelünk jobban, aki szívességet tesz nekünk, vagy azt, aki szívességet kér tőlünk, akkor a legtöbben egyből rávágnánk, hogy természetesen az előbbit, hiszen – úgy tűnik – jó szándékú, ami kivívja szimpátiánkat. Csakhogy a valóságban (sokszor) éppen fordítva történik, és azokat szeretjük (meg) jobban, akik szívességet kérnek tőlünk.
Ez a furcsa ellentmondás már 1969-ben szemet szúrt két pszichológusnak, akik híres kísérletükben először igazolták a természetellenesnek tetsző emberi viselkedés létezését. 74 önkéntest vontak be egy versenybe, és azt ígérték, hogy a legjobban teljesítők pénzjutalmat kapnak.
Így is történt, ám a verseny után (titokban) három csoportra osztották őket. Az első csoportot személyesen a vezető kutató kereste meg, és megkérte a versenyzőket,
tegyenek meg egy szívességet, és adják vissza neki az elnyert pénzösszeget,
mondván, a költségeket ő fedezte, ám kissé elszámolta magát és kifutott a privát büdzséjéből.
A második csoportot az asszisztense kereste meg, és ő is arra kérte a résztvevőket, hogy adják vissza a pénzt. Viszont meghökkentő kérését azzal indokolta, hogy a pszichológiai részleg vérszegény költségvetését kimerítette a pénzjutalmak kifizetése. A harmadik csoport tagjait békén hagyták és megtarthatták a pénznyereményt,
majd megkérték az összes résztvevőt, értékeljék, mennyire szimpatikus számukra a vezető kutató.
Érdekes módon az első csoport (akiktől a kutató személyes leégésre hivatkozva kérte vissza a pénzt) szimpatizált leginkább a pszichológussal, még a harmadik, békén hagyott csoport tagjainál is jobban kedvelték a tudóst. A pszichológiai részleg szűkös anyagi lehetőségeire hivatkozó asszisztens kérése viszont nem keltett különösebb rokonszenvet, úgy látszik a közvetett, személytelen indok nem különösebben mozgatta meg a versenyzők érzelmeit.
Az ember, akinek egy nap alatt kinőtt egy vulkán a kukoricaföldjén
Átlagos napnak indult Dionisio Pulidónak és családjának 1943. február 20-a. Ahogyan oly sokszor ilyen tájban, most is a mexikói Parícutin falu közelében lévő kukoricatábláik közötti gizgazokat, bozótokat irtották, majd elégették, hogy felkészüljenek a tavaszi vetésre. Délután 4 körül Dionisio Pulido kissé arrébb folytatta a nem éppen izgalmas munkát, amikor hirtelen megállt kezében a machete, és földbe gyökerezett a lába: a talaj felduzzadt, és körülbelül öt méter hosszú és két méter széles hasadék nyílt meg a kukoricaföldjén, közvetlenül előtte.
Mivel napokkal korábban több apró földremegést is lehetett érezni arrafelé, Pulido elhessegette pokoli vízióit, és folytatta dolgát. Egyszer csak mennydörgésszerű hang vetett véget a szorgos munkálkodásnak. Pulido megfordult, és nem hitt a szemének:
több mint két méter magas domb emelkedett ki a földből,
abból pedig folyamatos sziszegéssel, fütyülő hanggal záptojásszagú (kén-hidrogén, azaz hidrogén-szulfid) szürke füst gomolygott felfelé, miközben remegett talpa alatt a talaj. Mintha szeme láttára tárulkozott volna fel a pokol. Ennek már a fele sem volt tréfa, Pulido hagyta a földjét gazostul, bozótostul, rémülten felpattant a lovára, és visszalovagolt családjáért a faluba.
Amikor leszállt az éj, már dübörgött az újszülött dombocska, vörös tűzcsóvák csaptak ki belőle, némelyikük 800 méter magasra is felemelkedett, bevilágítva a füsttől elsötétült környéket, majd aranycsóvaszerűen hullottak vissza a földre.
Másnapra már egy 50 méter magas, dühös vulkán meredezett a kukoricaföldjén,
és nemhogy csillapodott volna, csak nőtt és nőtt rendületlenül, drámai villámlások közepette (bár még nem teljesen tisztázott, de elektromos kisüléseket okozhatnak az erőteljesen feláramló részecskék, akárcsak a zivatarfelhőkben), egyre erősebben ontva magából az olvadt kőzetet. Ilyennek képzeljük a poklot vagy annak tornácát.
Tudjuk már, miért taszít önkívületbe a gólöröm
Sajnos nekünk, magyaroknak csak két alkalommal adatott meg a gólöröm a labdarúgó-Európa-bajnokságon, viszont mindkettő katartikus volt. De ha éppen nem szurkolunk, minimum meglepő, bár inkább szürreális élményt tud okozni egy váratlanul kirobbanó, artikulálatlan tömegordítás, különösen akkor, ha elmerengve, gyanútlanul sétálunk el egy sportterasz mellett, vagy egy lassan hömpölygő, romantikus film lírai hangulatát töri szét drámaian a tömbházi lakóközösség nyitott ablakokon keresztül betörő teli torkos felüvöltése.
Másra fókuszáltunk, más történetben, hangulatban voltunk éppen, nyilván ezért a kellemetlen disszonancia – magyarázhatjuk decens racionalitással. De ha mi is ott ülnénk a közvetítés előtt és a szurkolók között, és csapatunk gólt szerezne, akkor valószínűleg mi is felugranánk, és egy emberként ordítanánk fel extázisban, hogy „góóóóóóóóóóól!”. Majd ezt megismételnénk még jó párszor.
Elég csak belehallgatni a sportkommentátorok nevezetes gólordításaiba, hogy azonnal belássuk: a gól olyan elemi erővel bír, hogy szó szerint elvarázsolja, módosult tudatállapotba, boldog önkívületbe taszítja a szurkolókat, akik hiába is szeretnék, nem tudják szavakba önteni, pontosan mit is éreznek ilyenkor, legfeljebb annyit, hogy most nagyon jó nekik.
De hát az csak egy bőrlabda a másik csapat hálójában, a szurkolók pedig nem játszanak a meccsen, legfeljebb a hangjukat ereszthetik ki a partvonalon kívülről, a lelátókról vagy a képernyők előtti kanapékról.
A győzelem a csapat sikere, mire fel ez a szélsőséges érzelmi felindulás?
– kérdezhetjük némi távolságtartással. Miért szurkolunk egyáltalán bárkinek is, mi közünk van egy csapat győzelméhez vagy vereségéhez?
Nem elég a tehetség, magyarnak is kell lenni!
A spanyol polgárháborúban asszisztáló külföldi tudósítók és spanyol újságírók munkái már-már ideológiai töltetű fényképek és riportok, súrolták a propaganda határát, de igazi szenzációnak és újdonságnak számítottak. Egészen új megközelítés volt, hogy a civilek váltak a képek, írások főszereplőivé és a mindennapi élet is a tudósítások fókuszába került.
Robert Capa, a magyar származású, Friedmann Endre néven, Budapesten született fotós, aki a címbeli csodás mondat szülőatyja is, épp 70 éve halt meg Vietnámban, mikor a függetlenségi háborúban dolgozva taposóaknára lépett. Bár csak 41 évet élt, a 20. század egyik legfontosabb fotográfusa volt, főleg haditudósításai és dokumentumképei miatt. A Nobel-díjas amerikai író, Ernest Hemingway mellett a spanyol polgárháború eseményeinek leghitelesebb közvetítője.
12 napig tartott minden idők leghosszabb forgalmi dugója
Ha megnéznénk, mi a tíz leggyakoribb üzenet, amit írni szoktunk, akkor a „bocs, kicsit kések, dugóban ülök” biztosan az élen végezne. Százezrek kényszerülnek ugyanis mindennap dugóban araszolni csak Magyarországon, jó esetben csak reggel és munka után, késő délután, de nem kapjuk fel a fejünket akkor sem, ha egész nap csigatempóban csordogálnak a kocsisorok. Nem ritka, hogy naponta két órát is kénytelenek autóban ülni például az agglomerációkban élők, és bár el lehet ütni az időt rádiózással, telefonálgatásokkal, de az előttünk toporgó járművek lökhárítóját bámulni tehetetlenül mégiscsak stresszes és frusztráló időtöltés. És sokszor nem is a lassú haladás, hanem az a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudjuk a torlódás okát.
Baleset, útjavítás, lerobbant autó, kidőlt fa? Bármelyik is történik, a dugó garantált. De nem is kell rendkívüli esemény, elég egy hirtelen fékezés, és mögöttünk biztosan megtorpan és feltorlódik egy hosszú kocsisor. Tapasztalatok szerint ha hirtelen 130-ról 100-ra kell lassítanunk egy forgalmas autópályán, akkor több kilométerrel mögöttünk valaki jó eséllyel araszolni fog, és kész is a fantomdugó. Igen, fantom, mert semmiféle fizikai akadály vagy útszűkület nem késztette megtorpanásra a kocsisort.
Persze, mert az egyre több autó és/vagy a szűk utcákkal teli régi városok miatt kell beletörődnünk a mindennapos araszolgatásba, mondhatjuk. De már Julius Caesar is asztalra csapott kétezer évvel ezelőtt, és nappalra kitiltotta a nem teherszállító vagy közfeladatot ellátó lovas szekereket az Örök Városból.
Így lehetett csak megszabadulni az utcákat akkoriban eltorlaszoló lovas kordéktól.
És bár minden út ide vezetett, az utazóknak a városkapukon kívül kellett hagyniuk a kocsijukat, és gyalog, vagy ha ez derogált nekik, hordszéken léphettek csak be Rómába.
A focimeccs, ami egy véres háborút robbantott ki
Erősen felfokozott hangulatba tudja hozni a szurkolókat a futball, különösen, ha a nemzeti tizenegyek csapnak össze. Európa- vagy világbajnokságokon még azok is leülnek meccset nézni, akik amúgy teljes érdektelenséget mutatnak a sportág iránt, és ugyanúgy bevonódnak és azonosulnak a válogatottal, mint a fekete öves focirajongók. Ha pedig nyer a csapatuk, akkor a győzelmi mámorban ők is azt kiáltják kiáradó érzelemmel, hogy: győztünk! Így, többes szám első személyben, mintha maguk is a válogatott tagjai lennének.
Ami nem is csoda,
a válogatottfoci ugyanis egy vérbeli patrióta műfaj, afféle szimbolizált (és civilizált) háború az országok között.
A szabályok egyszerűek, mindenki számára érthetőek, a füves pályára szorított, szabványos csatatéren pedig egyenlő esélyekkel küzdenek meg az ellenfelek. Könnyen befogadható és átélhető az ütközet, nem véletlen, hogy ez a világ legnépszerűbb labdajátéka, szinte minden országban űzik, százmilliók játsszák és még többen követik évtizedek óta. Éppen a példátlan népszerűsége és könnyű átélhetősége miatt lehet jelentőségét könnyen túldimenzionálni, és akár egy mérkőzéssorozat is annyira túlnőhet a sporton, olyan mértékben fanatizálhat, hogy képes elindítani akár egy valóságos háborút is. Mint ahogyan az meg is történt El Salvador és Honduras között 1969 júliusában.
Öngyilkosság egy vesztett meccs miatt
Éppen zajlottak az 1970-es, mexikói világbajnokság selejtezői, de először nem sokan figyeltek fel a két szomszédos közép-amerikai ország összecsapásaira. Már csak azért sem, mert egyik ország sem jutott még ki addig foci-vb-re. Akkor viszont megcsillant a remény, hogy valamelyikük továbbjuthat a zónadöntőbe, és ha ott Haitit legyőzik – nemzeti focitörténelmet írva, nagy dicsőséggel –, utazhatnak Mexikóba a világ legjobbjai közé.
Mára megszelídült, de vérben és erőszakban született az európai futball
Senki sem tudja pontosan megmondani, honnan eredhet a foci, mert szinte minden kultúrában kialakult valamiféle hozzá hasonló, kezdetleges labdakergetős játék. Már négyezer évvel ezelőttről is maradtak fenn labdajátékokra utaló emlékek Kínából, sőt a labdát (akkor még szőrmével kitömött bőrgolyót) is kínai találmánynak tekintik. Kétezer évvel ezelőtt pedig már bizonyíthatóan két kapura játszották (cuju), és a láb bármely részével, valamint fejjel vagy mellel terelgethették a bambuszrudak közé kifeszített hálóba kivágott 60 centis lyuk felé. De ismert az ókori rómaiak játéka, a harpastum is, ami egy rögbiféle játék volt, azaz kézzel-lábbal lehetett a labdát érinteni, vezetni, cipelni. Hogy a maják vagy aztékok – szó szerint – halálosan komolyan űzött labdajátékait most ne is említsük (a vesztesek az életükkel fizettek).
A kezdetektől megigézik az embereket a kiszámíthatatlanul ide-oda mozgó, pattogó, kisebb-nagyobb golyók, labdák. Talán mert olyanok, mint egy élőlény, számunkra kiszámíthatatlanul haladnak ide-oda, ezért mi, emberek, ösztönösen el akarjuk kapni és magunknak szeretnénk. Elég csak a gyerekeket nézni: ha közéjük pattan egy labda, mindent hátrahagyva, boldogan szaladnak felé, mintha valamiféle mágikus erő kerítené őket hatalmába. Felmerül azonban a kínzó kérdés: miért tilos kézzel érinteni a fociban, hiszen a világ legtermészetesebb késztetése, hogy kézzel is megfoghassuk játék közben?
Annyi ürüléket termel egy lazacfarm, mint egy 65 ezer lakosú város
Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak és sok egyéb fantasztikus írás szerzője 23 éve halt meg. A kétség lazaca című könyve már halála után jelent meg, izgalmas, kiadatlan írásokat is tartalmaz a vallás, a filozófia és az élet egyéb nagy kérdéseinek témakörében. A cím rejtélyes, de a lazacok nem annyira: az ő életterük is, a többi állatéhoz hasonlóan, szűkül, számuk erősen csökken, fogyasztásuk viszont talán nem is olyan egészséges, mint gondolnánk.
A lazac a legkarizmatikusabb hal hírében áll, a kelták és az írek a bölcsesség szimbólumának tartották, illetve szerepel a skót és a skandináv mitológiában is. Egészséges és környezetbarát élelmiszerként hirdeti a marketing, mert komoly fehérje-, ómega-3 zsírsav forrás. Csakhogy manapság főleg tenyésztett lazacot fogyasztunk,
AZ ÉSZAK-AMERIKAIAKNÁL a tenyésztett lazac 10 éve FELVÁLTOTTA A TONHALAT A TÁNYÉRON.
Csakhogy lisztes-olajos haldarabkákkal etetik, vegyszerekkel és antibiotikumokkal telepumpált takarmánnyal táplálják. A halak élettere egy zsúfolt, parazitákkal teli ketrec.
Így fog kinézni az emberi arc 20 ezer év múlva
Habár vannak, akik még ma is kételkednek az evolúcióban, nem lehet tagadni, hogy zavarba ejtő hasonlóság van a főemlősök, például a csimpánz fizimiskája és az emberi arc között. Ha megnézzük legkorábbi emberősünk, a felegyenesedett Homo erectus és a modern ember arcvonásait, akkor egyből szembeötlik, hogy a marcona arcélek egyre kifinomultabb vonalakká szelídültek kétmillió év alatt. Eltűntek a kiugró szemöldökcsontok és az erős szemfogak, a lapos homlok meredek fallá magasodott, a koponya felső része, a koponyaboltozat pedig kikerekedett. A zord arckifejezés egyre joviálisabb tekintetté simult, méghozzá párhuzamosan az emberi elme evolúciójával. A megnövekedett agy ugyanis nagyobb koponyát követelt magának, ez pedig alaposan átformálta a fej arányait.
Visszavettünk az arcunkból
Amikor a távoli ősök lemásztak a fáról, és két lábra álltak, szokatlanul változatos környezetben találták magukat. Már nem csak egy behatárolt erdős-ligetes terület fái között élték le életüket, hanem, ha a szükség úgy hozta, akár odébb is állhattak. Közben pedig rákaptak a húsra, először valószínűleg a döghúsra, nem is tudván, hogy nemcsak hogy egy sokkal kalóriadúsabb táplálékra szoktak rá, hanem mivel kevesebbet kell rágni, mint a növényeket, a húsevés kevesebb energiát is emésztett fel (csak a miheztartás végett: a csimpánzok fél napjukat rágással töltik).
Paradox módon kevesebbet kellett tehát enniük az életben maradáshoz, és
kisebb fogak és gyengébb rágóizmok is elegendőek voltak a paleoéletmódhoz.
Ráadásul elkezdték feldolgozni, kőszerszámokkal vágni, szeletelni, 500 ezer évvel ezelőtt pedig tűzön megsütni a húsokat, amivel megintcsak temérdek pluszenergiához jutottak.
Meglehetősen sok energiát igényel a nyers táplálék megemésztése, a tűz melegével, a sütéssel azonban „előemésztették” az ételt, és öntudatlanul extra kalóriával látták el a legéhesebb emberi szervet, az agyat. Tovább gyorsítva annak (és a koponyának) a növekedését, vele pedig az arcélek és -arányok átformálódását. A húsevés és az extra kalória tehát megnövelte az agyméretet.
Kétezer kilométer/órás szél tombol a szomszédban
Matematika nélkül még csak a létezéséről sem tudnánk, pedig a Naprendszer legtávolabbi és egyben nyolcadik bolygója nagyon is jelen van. Sőt, egyáltalán nem olyan kicsi, hogy ne vegyük őt számításba, egyszerűen csak annyira messze van a Földtől, hogy anyabolygónkról szabad szemmel lehetetlen észrevenni. A Neptunuszról van szó, csillagrendszerünk második jégóriásáról, amit Urbain Le Verrier előrejelzéseinek segítségével végül Johann Galle fedezett fel 1846-ban. Nevét Le Verrier javaslatára a római tengeristenről kapta, és bár sokáig úgy hihettük, színe valóban a tengerek kékségét idézi, később rá kellett jönnünk, hogy a Neptunusz tulajdonképpen egy az egyben úgy néz ki, mint fakó testvére, az Uránusz.
Az Index cikksorozatában lépésről lépésre járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük össze egy adott planéta különlegességeit – a világegyetem ugyanis rengeteg érdekességet tartogat magában. Nyolc hosszú hét után képzeletbeli űrhajónk megérkezett végállomására, a Naprendszer legtávolibb bolygója mellett járunk már, ahol a napfény körülbelül 900-szor halványabb, mint amit a Földön tapasztalhatunk. 49 528 kilométeres egyenlítői átmérőjével a Neptunusz a Naprendszer negyedik legnagyobb bolygója, az óriásbolygók közül viszont csak a legkisebb. Forgása egészen gyors, egy nap a Neptunuszon körülbelül 16 földi óra alatt telik el, egy év azonban már sokkal hosszabb.
Köszönhetően annak, hogy a Naptól számított távolsága meghaladja a 4,5 milliárd kilométert, a Neptunusz kicsivel több mint 165 földi év alatt kerüli meg csillagát. Ez azt jelenti, hogy 1846-os felfedezése óta a planéta még csak egy kört tett a Nap körül – erre 13 évvel ezelőtt, 2011-ben került sor –, míg a következőre 2176-ban fog, így amennyiben ezt a cikket a megjelenés idején olvassa, aligha fogja megélni a neptunuszi évfordulót. Ez azonban még nem ok arra, hogy ne ismerje meg jobban a jégóriást, az ugyanis bőven tartogat magában meglepetéseket.
Kitörhet-e újra a Badacsony? – Mert a székely Vezúv ugrásra kész
Évente körülbelül 40-50 vulkán tör ki a földön, legutóbb decemberben például a hiperaktív Etna, és ezeréves pihenést követően egy másik is, Izlandon, igaz, a fagyos szigeten az a breaking news, ha éppen nem ömlik a láva sehol, és nincs hamufelhő. Na de kitörhet-e újra az exvulkán Szent György-hegy, esetleg a Gulács vagy a Csobánc is? Merthogy földtörténeti léptékben nem is oly rég – az elmúlt 20 millió évben – a Kárpát-medence volt a világ egyik legaktívabb vulkáni zónája. Körülbelül 16 millió éve keletkezett a Mátra, a Börzsöny és a Tokaji-hegység. A legszembeötlőbb Balaton-felvidéki tanúhegyek később, nyolc millió évvel ezelőtt kezdtek felépülni (a Badacsony például 3,5 millió éves), és
népes vulkánóvodává nőtték ki magukat: a bakonyiakkal együtt ötven kisebb tűzhányó pöfékelt a Pannon tájon,
hogy aztán 2,5 millió évvel ezelőtt az utolsó is elszenderedjen.
Akkor még nem hullámzott a Balaton a Badacsony lábánál, mivel csak a legutolsó jégkorszak végén, 15-17 ezer évvel ezelőtt alakult ki, miután vulkános medre lesüllyedt. Hiába fiatal, folyamatosan töltődik finom hordalékokkal, ezért körülbelül 6-10 ezer év múlva nyílt vízfelülete valószínűleg el fog mocsarasodni, majd láppá válik. Hacsak addig ki nem szárad.
De mekkora az esélye, hogy váratlanul felébred, mondjuk, a Badacsony? Vagy hogy egyszer csak látványos lávaszökőkutat lövell ki a formája miatt magyar Fudzsinak is nevezett, 398 méter magas Gulács?
Szó szerint szakad a gyémánt az égből a Naprendszer hátsó felében
Bár kevesen tudják, nem a Szaturnusz az egyetlen bolygó, ami gyűrűkkel rendelkezik – ide sorolható ugyanis az Uránusz, a kék gázóriás is, amit nem kevesebb, mint 13 gyűrű vesz körbe. Igaz, ezek látványa meg sem közelíti a Szaturnuszét, hiszen sokkal halványabbak, azonban ettől függetlenül ott vannak – ahogy az a 28 kisebb méretű hold is, amelyek nap mint nap a bolygó körül keringenek. Az Index cikksorozatában lépésről lépésre járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük össze egy adott planéta különlegességeit – a világegyetem ugyanis rengeteg érdekességet tartogat magában; ez ráadásul az Uránuszra halmozottan igaz.
Sorozatunk végéhez közeledve már a Naprendszer hátsó, vagy ha úgy tetszik külső régióiban járunk – képzeletbeli űrhajónk ezúttal a csillagtól számított hetedik bolygó környékén próbál biztonságos pozíciót keresni, ahonnan közelebbről is megvizsgálhatjuk a „jeges” planétát. Gázóriás lévén a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz hasonlóan az Uránusz sem rendelkezik szilárd felszínnel; legalábbis olyannal nem, mint amilyenekkel a négy Föld-típusú bolygó. Légköre javarészt héliumból, hidrogénből és metánból áll, néhol egy kis vízzel és ammóniával megspékelve – erről azonban majd később.
Az Uránusz egyik legnagyobb különlegessége, hogy a Naprendszer egyéb bolygóihoz viszonyítva (a Vénuszt leszámítva) ellentétes irányba forog – emellett azonban még dőlésszöge is több mint 90 fokos, tehát Nap körüli keringése egy búgócsigával ellentétben leginkább egy körbe-körbe guruló labdára hasonlít. Érdekesség, hogy 1781-ben William Herschel német–angol zeneszerző és csillagász először III. György király után Georgium Sidusnak próbálta elnevezni felfedezését, ez azonban nem jött össze neki, helyette Johann Bode javaslatára Uránuszról, az ég görög istenéről nevezték el a planétát.
Ki tud egy tenyérrel tapsolni?
Összeütjük két tenyerünket, és a kis légbuborékok jellegzetes hanggal felrobbannak, ez a tapsolás. Szinte ahány tenyér van, annyiféleképpen variálódik, ezt állította legalábbis egy több mint 30 éves tanulmányban Bruno Repp pszichológus, aki főleg a hangokkal, ritmusérzékeléssel foglalkozik. 2013-ban a svéd Uppsalai Egyetemen megfigyelték, hogy a taps ragályos, mint egy betegség. Ha sokan tapsolnak körülöttünk, kényszert érzünk, hogy mi is tapsoljunk.
A csecsemők mozgása még nem elég koordinált ahhoz, hogy tapsoljanak, de egyéves kor után már szabad az út a taps előtt, és mivel mindenki képes rá, az összes kultúrában elterjedt. A tapsban az a nagyszerű, hogy kis energiabefektetéssel nagy zajt és hatást kelthetünk – nagyobbat, mintha egyéb testrészünkhöz ütnénk a kezünket. Ha valaki tapsolni kezd például egy járművön, mindenki odafigyel rá.
Lackfi János: A szépírás a legolcsóbb utazási iroda
Szívrohama volt most karácsonykor, a halál torkából jött vissza (már másodjára), amiről így írt márciusban a Facebook-oldalán: „Hetekig mélységes hála van bennem minden viszontagság ellenére. Döbbenet, hogy visszaküldtek, visszapecáztak. Új életet kaptam. Pedig eddig is éltem, szerettem, írtam, utaztam, felléptem annyit, hogy három életre elég. Egy büdös szót nem szólhattam volna, ha itt a vége. De van még tennivalóm, úgy látszik.”
Lackfi János (ahogyan magát sokszor körülírja) író, költő, műfordító, tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász, az egyik legaktívabb kortárs alkotó. Több tucat verses- és prózakötetet írt, mindemellett több mint két évtizede kreatív írást is tanít. Méghozzá az országban elsőként vágott bele, Vörös István kollégájával, a Pázmány Péter Egyetemen, majd zárt Facebbok-csoportjában folytatta, ahol minden félév végén a legjobb szövegeket a Momentán társulat színpadra állítja. Mindez azért érdekes, mert létezik kisképző, kiskonzi, nagyképző, nagykonzi, Táncművészeti Egyetem, de valamilyen rejtélyes oknál fogva a szépírás az egyetlen olyan művészeti ág, amelyet nem tanítanak sem közép-, sem pedig felsőoktatási intézményben. És hogyha felmerül, vajon miért nem, sokszor még nevetnek is a felvetésen, merthogy
mélyen meg vagyunk róla győződve: írónak, költőnek márpedig születni kell!
Persze, ha úgy vesszük, ez minden szakmára igaz, na de tehetséget lehet egyáltalán tanítani? A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Lackfi Jánost kérdezi a szépírásról Tapasztó Orsi és Jocó bácsi a Margó Irodalmi Fesztiválon, és világosan kiderül, hogy írói technikákat, fortélyokat nemcsak hogy meg lehet, hanem meg is kell tanulni.
Amíg nincs valakinek szakképzettsége, nem az a kérdés, hogy tehetséges-e.
Mert ha most odaállnánk a százméteres síkfutás startjához, ott sem az a legfontosabb dilemma, van-e tehetségünk a futáshoz, hanem az, hogy felgyúrtuk-e magunkra azt a sok-sok kiló izmot, ami a többiek testén feszül a rajtvonalnál, vagy sem. Ha viszont felgyúrtuk, akkor már kiderülhet a tehetség, addig viszont nem.
Ne várjunk a transzra
Valamilyen módon mindenki tehetséges – szögezi le az író. De mindenképpen meg kell ismerni az irodalmi eszközök tárházát.
Mindenkiben van ugyanis egy könyv, mivel mindenkinek az élete kész regény,
csak nem biztos, hogy vannak hozzá eszközei, hogy meg tudja jól írni. És mivel senki sem az első versenyző, aki verseket költ, prózát ír Magyarországon, ezért érdemes rácsatlakozni a magyar irodalom több mint kétszáz éves történetére is.
Számára az írás életforma, „feszített tükrű figyelemmel”, folyamatosan nyitva áll a világra. Rendszeresen eléugrálnak a témák, szavak, motívumok, beszélgetésfoszlányok, ezért mindig van a zsebében egy kicsi jegyzetfüzet (már vagy kétszáz van belőlük), amit vagy elővesz valamikor, vagy sohasem.
Az ihlettel azonban nem tud mit kezdeni. Szerinte az „ihlet” egy romantikus, reform kori szószörny,
amit a legtöbbször valamiféle szentimentális transzállapotként képzelünk el,
ami egyszer csak váratlanul megszállja a szerzőt, aki ott helyben remekművet ír. Számára az ihlet inkább inspirációt, vagy inkább ötletet jelent. Ha netán mégis jönne a transz, az sem garancia a minőségre, utólag, a mennyei révületben írt szövegeket is többnyire szét kell szedni és újra összerakni, apró, babra munkával.
Ezért érdemes írni
A sokakban élő kép ellenére az irodalom nem szakállas, szemüveges emberek okosnak gondolt mondókái a könyvtárszobából. Inkább akkor születhetett, amikor az első fellelkesült ember odament a többiekhez,
az asztalra csapott, és azt mondta: figyeljetek, van egy olyan történetem, hogy eldobjátok magatokat!
Az irodalom sztori, krimi, amit izgalmasnak, szépnek, elképesztőnek találunk és szeretne a szerző megosztani a többiekkel. Írni pedig azért érdemes, mert tágul az ember világa, az lehetek, ami csak akarok, és ott és akkor, ahol és amikor csak akarom. Ez a legolcsóbb utazási iroda.
Ne várjon tehát a transzra, inkább hallgassa meg a népszerű szerzővel készített beszélgetést. És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, hogy a munkamániásokon és a született zseniken kívül kik tartják még szélhámosnak magukat. Ismerje meg a rockerek, a jazz- és operarajongók személyiségjegyeit. De nem érdemes elsiklani afölött sem, vajon miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, na meg hogy mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. És tudja meg azt is, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mit veszítünk el a felnőttfilmekkel, és persze leplezze le a notórius későket is.
Petőfi kortársa volt és Ráckevén élt az igazi János vitéz
Kevés olyan tündöklő állócsillaga van a magyar irodalomnak, mint a János vitéz, amelyben Kukorica Jancsit, az árva juhászbojtárt mostohaapja elzavarja otthonról (azért, mert miközben szerelemre lobban Iluskával, és udvarol neki, elkószál a rábízott nyáj egy része), útnak indul, és hihetetlen kalandok közepette János vitézzé, majd Tündérország királyává válik.
21 évesen írta (1844-ben) Petőfi, és szerzett országos ismertséget
szépséges világú verses meséjével (vagy elbeszélő költeményével?), amiről Szerb Antal, az Utas és holdvilág és a Pendragon legenda írója, irodalomtörténész azt mondta: „A János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma.”
Kosztolányi Dezső pedig a „magyar Odüsszeiának” nevezte a költeményt. De elég csak megnézni Jankovics Marcell zseniális animációs filmjét, hogy megérezzük a mű elemi erejét.
Sokan elgondolkodtak már azon, vajon kiről mintázhatta Petőfi a fél világot bejáró, királyokat megmentő, parasztfiúból lett hős huszár alakját. A költő fantáziája alkotta meg, vagy volt valami valóságalapja a rendkívüli megpróbáltatásokon diadalmasan keresztülvágtató magyar hősnek?
A ráckevei János vitéz legenda szerint igenis volt, méghozzá a település neves szülötte, Horváth Nepomuki János, a napóleoni háborúk vitéz huszárkapitánya, I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőre, számos kitüntetés, többek között a legmagasabb pápai elismerés, a Krisztus-rendjel birtokosa, akinek emlékére minden évben János vitéz-napot és -ünnepséget tartanak (idén május 25-én) a Csepel-szigeti városban. És joggal, mert ha végigkövetjük a ráckevei huszár kalandos életét, akkor zavarba ejtő hasonlóságokat és párhuzamokat fedezhetünk fel Petőfi hősével.
Ezért fáj jobban a fejünk a minőségi vörösboroktól
Az emberi történelem meghatározó állomása volt, amikor az afrikai őshazából kivándorló Homo sapiens összefutott a Vitis vinifera sylvestris nevű eurázsiai kúszónövénnyel, a vadszőlővel, és onnantól már nem volt kérdéses, hogy egy soha nem múló, megbonthatatlan barátság veszi kezdetét. A belőle nemesített csemegeszőlővel is, de legfőképp a borral, az istenek mámorító italával, amelynek még filozófiája is van.
Utóbb az is kiderült, hogy nemcsak ellazít, oldottá tesz, és emeli a hangulatot (egyesekben még fennkölt gondolatokat is ébreszt), de mértékkel fogyasztva egészséges is. Bár egyes kutatók óvatosabban fogalmaznak, az vitathatatlan, hogy tele van antioxidánsokkal (polifenolok),
különösen a vörösbor, amely (fajtától függően) tízszer annyit tartalmaz, mint a fehér.
Ezek a vegyületek (rezveratrol, különböző flavonoidok) gyulladásgátlók, csökkentik a vérnyomást és az összkoleszterinszintet, akadályozzák a vérrögképződést, jót tesznek a szívnek, segítenek a vércukorszint szabályozásában, védhetnek a prosztata- és a tüdőrák ellen, de még az Alzheimer- és a Parkinson-kór kezelésében is jótékonyak. Valóságos csodaital.
Ám akad egy kis probléma: a vörösbortól sokaknak megfájdul a feje. De nemcsak másnap, ami a sűrű koccintgatások után nem túlságosan meglepő,
hanem már aznap, iszogatás közben is, vagy utána fél órával.
Még olyanoknak is, akik más italoknál, még a fehérbornál sem tapasztalnak ilyesmit. És ehhez nem is kell sokat meginni a vörösborból. Több elmélet is próbálta megmagyarázni a mennyei összképbe bosszantóan belerondító, kellemetlen hatást. Egyesek a borkészítésnél használt kénes tartósítószereket (szulfitokat) okolják, mások a vörösborban előforduló és a vérereket kitágító hisztamint tartják bűnösnek.
Nemrég azonban – úgy tűnik – megtalálták a főkolompost, a kékszőlő-fajták egyik összetevőjét, a szőlőmagban és a héjban lévő kvercetint (quercetin). Ez a flavonoid pigmentvegyület más gyümölcsökben és zöldségekben is megtalálható, és szintén erős antioxidáns, olyannyira, hogy táplálékkiegészítő formájában még árulják is. Sőt, mivel széles spektrumú vírusellenes tulajdonságokkal is bír, felkerült még a Covid–19 hatásos kezelési szereinek listájára is.
Alig tízméteres, mégis a Naprendszer egyik legjellegzetesebb alakjaként tekintünk rá
Képzeletbeli űrhajónk üzemanyagtartálya már kifogyóban, arra azonban még pont elegendő szufla van benne, hogy csillagrendszerünk utolsó három bolygóját is meglátogassa. Az Index cikksorozatában lépésről lépésre járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük össze egy adott planéta különlegességeit – a világegyetem ugyanis rengeteg érdekességet tartogat magában. Korábban már megtudtuk, hogy a Merkúr felszínén miért található jég annak ellenére is, hogy rendkívül közel kering a Naphoz, ahogy azt is, hogy a Vénusz felszínén a másodperc törtrésze alatt életét vesztené – hiszen a brutális légköri nyomástól szó szerint felrobbanna, miközben a perzselő hőségtől szénné égne.
A Földön tett pihenő és a Föld 2.0 után való kutatás után a Marsra látogattunk, ahol a Naprendszer legmagasabb hegységét tanulmányoztuk, majd a Jupiter felé vettük az irányt, melynek egyik holdján akár még élet is lehet. A következő célpont csillagrendszerünk hatodik bolygója, a Szaturnusz, ami tulajdonképpen a Jupiter ikertestvére – felépítésük és megjelenésük is hasonló, a Szaturnusz azonban rendelkezik valami olyannal, amiről a Jupiter csak álmodni tud. Természetesen a bolygó körül keringő gyűrűről van szó, aminek köszönhetően a Szaturnuszra a Naprendszer királyaként is lehet tekinteni; a gyűrű méretei azonban szinte biztosan zavarba fogják majd ejteni – erről azonban majd később.
A Szaturnusz a Naprendszer hatodik bolygója, Naptól való távolsága körülbelül 1,4 milliárd kilométer, a csillagtól tehát 80 perc alatt ér el csak a fény a planétához. Bár a gyűrűje miatt sokan úgy gondolják, hogy ez a legtermetesebb bolygó a Naprendszerben, ez nem így van – a Szaturnusz 120 500 kilométeres, egyenlítő körüli átmérőjével csak a második legnagyobb; a Jupitert éppen hogy alulmúlja. Forgása rendkívül gyors, egy nap kevesebb mint 11 óra alatt véget ér, egy szaturnuszi év azonban 10 756 földi napnak felel meg. Felépítése a Jupiteréhez hasonló: javarészt hélium és hidrogén alkotja a gázóriást – a kőzetbolygókhoz hasonló felszínnel tehát nem rendelkezik; részben emiatt pedig az élet jelenléte is szinte teljességgel kizárt.
Nemcsak a munkamániások, de a született zsenik is szélhámosnak tartják magukat
Az emberek háromnegyedén – életében legalább egyszer – sikereik közepette eluralkodik az a saját magát leértékelő, önmarcangoló, kételkedő érzés, hogy nem érdemlik meg eredményeiket, és valójában csak svindlerek, szélhámosok, lókötők, azaz imposztorok, és csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek. Ha megfogalmazódnak a „nem vagyok elég jó”, „csak szerencsém volt”, „mások jobbak”, „hogy jövök én ehhez?” mondatok, miközben joggal lehetnénk büszkék magunkra, amit környezetünk is visszaigazol, akkor biztosak lehetünk benne, hogy imposztorszindrómában szenvedünk.
Nem betegség, hanem jelenség
A fogalmat 1978-ban vezette be két pszichológus (Pauline R. Clance és Suzanne A. Imes) és kezdetben a felsőoktatásban és a férfiak uralta szakmai iparágakban jól teljesítő nőkre fókuszáltak. Először a „szélhámosjelenség” elnevezést használták, ami pontosabb, mint a „szindróma”, az indokolatlan önlebecsülés ugyanis nem betegség, hanem tünetegyüttes.
Ha össze kellene foglalni ennek a paradox tépelődésnek, aggodalmaskodásnak a lényegét, akkor úgy írhatnánk le, hogy minden negatív történés miatt magunkat okoljuk („én vagyok a hiba”),
míg a sikereket a véletlen, a körülmények szerencsés alakulása szülte.
Ha máshonnan nem is, de Molière Tarttuffe, avagy az imposztor című darabjából, a magát hithű szentfazéknak mutató, valójában gátlástalan, álszent, csaló főszereplő révén ismerhetjük a kifejezést. (A mindenkori szemfényvesztők és szélhámosok elé kíméletlen tükröt tartó imposztorkomédiát XIV. Lajos francia király, a Napkirály be is tiltotta.)
Az imposztorszindrómát átélők azonban nem többnek és másnak mutatják magukat, hanem pont fordítva, a valós teljesítményüket sem képesek kellően értékelni, nem hisznek magukban, és túlzottan meg akarnak felelni másoknak.
Ők az öt alaptípus
A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi is felteszik maguknak a kérdést: jogosan ülnek a műsorvezetői székben? Tényleg meg van-e a kellő tudásuk ahhoz, hogy népszerű tudományos műsort vezessenek? Majd bemutatják az imposztorszindrómások öt alaptípusát, amelyek közül talán a legismertebbek a munkamániások (Superwomanek/Supermanek), akik egyfolytában úgy érzik, hogy ha éppen nem tesznek valami „hasznosat”, akkor csakis léhűtők, naplopók, lusták lehetnek. Nem véletlen, hogy az imposztorérzéssel gerjesztett munkamánia és a kiégés kéz a kézben járnak.
De nem járnak messze a maximalisták (perfekcionista) sem, akik nem szívesen adják ki a kezükből a munkát, mivel szentül meg vannak róla győződve, más úgysem tudná olyan jól elvégezni azt, mint ők. Rosszul viselik, ha nem kontrollálhatják a helyzetet, miközben állandóan azzal gyötrik magukat, hogy lehettek volna sokkal jobbak is.
Külön kasztot alkotnak a „született zsenik”, akiknek már kis koruktól csodájára jártak, a siker pedig eleve „jár” nekik, ezért nem tudnak mit kezdeni a kudarccal. A „magányos harcosok” nem kérnek segítséget, rettegnek ugyanis attól, hogy kiderülhet, hogy valamiben nem is annyira jók. Ezért aztán nem szívesen működnek együtt másokkal, egyedül próbálnak mindent megoldani. Hasonló aggodalmaik vannak a „szakértőknek” is, reszketnek attól, hogy kiderül, valójában nem is tudnak „mindent”. Habzsolják emiatt a különböző képzéseket, mert azt gondolják, nekik folyton naprakésznek kell lenniük. Mélyen legbelül azonban kételkednek tudásukban.
Jól látszik, hogy az imposztorérzés valójában szorosan kapcsolódik az alacsony önbizalomhoz és az önbecsüléshez. Na de mi a különbség a kettő között? Többek között ez is kiderül a műsorból. Ahogyan az is, hogy nem kell tehetetlenül szenvedni a kínzó imposztorérzéstől, merthogy kellő elszántsággal leküzdhető.
Ha magára (vagy másokra) ismert valamelyik imposztorcsoportban, feltétlenül hallgassa meg az adást, de ha nem, akkor is vértezze fel magát a gyötrő szorongás ellenszerével, mert sikerei csúcsán is bármikor elhatalmasodhat önön is ez a jelenség. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mennyire más, jól felismerhető személyiségjegyei vannak a rockereknek, a jazz- vagy operarajongóknak, miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, na meg hogy mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. És tudja meg azt is, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mit veszítünk el a felnőttfilmekkel, és leplezze le a notórius későket is.
Évszázadok óta tombol egy gigantikus vihar, és esze ágában sincs elcsitulni
Miután felfedeztük a Merkúr tűz és jég uralta felszínét, túléltük a Vénusz perzselő hőségét, megpihentünk a földi paradicsomban, és az élet után kutattunk a Marson, ideje továbblépni – ezúttal azonban már egy sokkal ridegebb terep vár ránk. Az Index cikksorozatában képzeletbeli űrhajókkal járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük az adott planéta érdekességeit és anomáliáit. Ezúttal csillagrendszerünk legméretesebb tagján, a Jupiteren van a sor, amelynek létezése nélkül ez a cikk sem születhetett volna meg – hiszen valószínűleg élet sem lenne a Földön, a gázóriás pajzsként óvja bolygónkat, és védi tulajdonképpen az egész Naprendszert.
A cikksorozat korábbi részeiben Föld-típusú, vagy ha úgy tetszik, kőzetbolygókról írtunk, amik a Földhöz hasonlóan – innen ered a nevük is – viszonylag kis méretűek, és szilárd felszínnel rendelkeznek. Ezekhez viszont a Naprendszer másik négy bolygója, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz egyáltalán nem hasonlítható. A felsorolt planétákat a legnagyobb mennyiségben különböző gázok alkotják, szilárd felszínük pedig általános értelemben nincs – tehát képzeletbeli űrhajónk ezeken a bolygókon nem tud landolni, maximum csak kívülről képes a bolygókat megfigyelni, vagy extrémebb esetben közel a végtelenségig beléjük zuhanni, míg el nem érnénk a bolygók magját.
A Naprendszer legnagyobb bolygója a római istenről, Iuppiterről kapta a nevét, ami elsőre nem biztos, hogy mindenkinek ismerősen cseng. Azonban ha azt mondjuk, hogy ugyanerre az istenre a görögök már Zeuszként hivatkoztak, akkor lehet, hogy könnyebben be lehet azonosítani, hogy kiről és miről is van szó. A névadás persze nem véletlen, a rómaiakat egyértelműen a planéta mérete ihlette meg, 69 911 kilométeres sugarával ugyanis a Jupiter tizenegyszer szélesebb, mint a Föld, a bolygó termetessége előtt pedig az akkori csillagászok is fejet hajtottak.
56 naponta megmenthetünk egy életet
A vér az összetartozás, az élet a szeretet szimbóluma, ahogy a Biblia írja „a test lelke a vérben van.” (3Móz 17,11.14). Ezért sem fogyasztják a zsidók például, de a magyar konyha nem veti meg. Gondoljunk a disznóvágások fénypontjára, amikor a sült vért és a véres hurkát eszik a maszatos egybegyűltek. De nem csak a magyar ember ilyen Drakula, a finnek és a svédek is szívesen sütik ki palacsintájukat sertésvérben.
Sok olyan állat is van, ami vérrel táplálkozik. A szúnyogok, a bögöly, a bolha, a tetű mind e furcsa szokás rabjai, de az ágyi poloska, az atkák (például a kullancsok), és némely gyűrűsféreg (pióca) is vért csemegéz. A gerincesek között vérevő a denevér, vagy a vérszívó csúfolórigó, és a menyétféléknél sem ritka, hogy zsákmányuknak a vérét fogyasztják el, és nem a húsát.
Milyen zenét hallgatsz? Megmondom, ki vagy
A zene az egyik legerősebb művészet, mivel nyílegyenes úton stimulál minket, nem kell agyalni élvezetéhez, és képes kifejezni az öt emberi alapérzelmet: a boldogságot, a dühöt, a nyugalmat, a félelmet és a szomorúságot. Ezért aztán akár függőséget és eufóriát is okozhat, és ha különösen ráhangolódunk, akkor érkezik a jól ismert bizsergető, lúdbőröztető borzongás, a bőrorgazmus (skin orgasm).
Nem teljesen világos, miért alakult ki a zene, milyen közvetlen evolúciós előnyt hordoz, de vélhetően először volt a ritmus, a törzsi dobokkal megidézett élettempó és a közös transzbaesések – ahogyan a még ma is őseredeti módon élő törzseknél megfigyelték az antropológusok. Csak később csendültek fel a dallamok, majd jelentek meg a hangszerek (valószínűleg valamiféle furulya-, flóta-, tilinkó-, pikulaszerűség indíthatta a sort), és a zene – túlzás nélkül – átvette az uralmat fölöttünk, olyannyira, hogy nem élhetünk, pontosabban nem érdemes élni nélküle.
Felugrunk a zenevonatra, de sokszor átszállunk
Milyen zenét hallgatsz? Legalább egyszer megkaptuk és feltettük már ezt a kérdést, és a dodonai válasz úgy szól: hogy csakis jót. Valójában legtöbbünknek egyáltalán nem mindegy, milyen műfaj zeng az éterben, és ha csak nem elkerülhetetlen, nem szívesen vegyülnek a lakodalmas nótázók a free-dzsesszerekkel, a punkrockerek a diszkósokkal, vagy a technósok az operarajongókkal. Úgy tűnik,
identitásunk egyik alappillére, hogy milyen zenei műfajokhoz vonzódunk.
Már gyerekkorban próbálunk felszállni a zenevonatra, de hogy melyik járatra, azt erősen befolyásolja, hogy mit hallgatnak otthon a szülők. Mondjuk elég nehéz elindulni, ha egyikük mulatós zenét és Zámbó Jimmyt, a másik hardrockot (például Kárpátiát), ahogyan az egyik műsorvezetőnél megesett ez a nehezen feloldható kiskori disszonancia.
Viszont a leglehetetlenebb helyzetben sincs minden veszve, mivel már 12-13 éves korban saját kedvenceket választunk. Szerencsére az életkorral együtt zenei ízlésünk is változik, és
nemegyszer zavarba jövünk, milyen gagyi dalokra gerjedtünk egykor.
Akármilyen korban is járunk, végső soron saját magunkat határozzuk meg azzal, hogy kiválasztjuk és büszkén hirdetjük, képviseljük kedvenceinket. Hogy milyen műfajokra rezonálunk, jelzi a világhoz való hozzáállásunkat, befolyásolja kinézetünket, öltözködési stílusunkat, és igen, azt is, hogy kikkel barátkozunk.
Ilyenek a pop- és olyanok a bluesrajongók
Tényleg így lenne? Hiszen a zene, az „csak” zene. Semmi több. Ennyire meghatározó lenne, hogy mit hallgatunk? Vannak kutatók, akik szerint, igen, és állítják, hogy
az egyes zenei műfajokat hasonló (jól körülírható) személyiségjegyű rajongók választják.
A popfanoknak például önbizalomból nincs hiányuk, nyitottak, kedvesek és szorgalmasak, viszont nem kreatívak és nem nyugodtak. A bluesrajongók is magas önbecsüléssel rendelkeznek, kreatívak, nyitottak, gyengédek, ám a szomorkás stílust hallgatva nem gondoltuk volna, hogy még nyugodtak is.
Na, és mi van a rockerekkel? (Annyit elárulunk, hogy a válasz igencsak meglepő.) A rapperekkel, vagy az operarajongókkal? És milyen vaskos előítéletek övezik a különböző műfajokat? Sok minden más mellett ezek is kiderülnek a Ma is tanultam podcast legújabb adásából, amelyben Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó megvizsgálja az életünket végigkísérő, elkerülhetetlenül érkező dallamtapadást is, azt a rejtélyes jelenséget, amikor fülbemászó dallamok vendégeskednek a fejünkben, kéretlenül. A jobbik eset, ha kedveljük az önjáró hangsorokat, de eléggé idegesítő, ha olyan nótarészlet fészkeli magát belénk, amelyet soha az életben nem hallgattunk volna meg önszántunkból, de vajon:
- Milyen dallamok másznak belénk előszeretettel és mit lehet tenni ellenük?
- Hogyan zavarjuk el a melodikus fülférgeket? Egyszerűen hagyjuk figyelmen kívül őket? Vagy dafke hallgassuk meg/énekeljük el a dalt, jó hangosan?
Ne maradjon kétségekben, hangolódjon inkább a műsorra, és persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem. Tudja meg, miért káromkodunk mi magyarok olyan sokat; miért cifrázzuk, mi a baj és mit veszítünk el igazán a felnőttfilmekkel; miért vesszük rá magunkat nehezen a sportra, és azt is, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Nagyon vigyázzon, mert minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. Nem titok többé, hogy kényszeresen eláruljuk a ránk bízott titkokat, ahogy az sem, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával, majd leplezze le a notórius későket is.
Ez történne, ha egy fekete lyukba zuhannánk
Az univerzum egyik legfélelmetesebb jelenségéről, a fekete lyukakról talán mindenki hallott már. Létezésük alatt a téridő olyan tartományát értjük, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni, tehát a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg.
A legtöbb esetben akkor jönnek létre, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, az anyag pedig egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban az általános relativitáselmélet szerint bizonyos fizikai mennyiségek – mint a sűrűség vagy a térgörbület – végtelenné válnak, ezzel pedig gravitációs szingularitás jön létre, melynek gravitációja olyan erős, hogy annak markai közül sem anyag, sem fény nem tud távozni.
De mi történne akkor, ha egy képzeletbeli asztronauta a Tejútrendszer közepén pihenő fekete lyuk felé venné az irányt, és egészen addig meg sem állna, míg bele nem zuhanna? Nem meglepő módon a mutatványért az alanyunk az életével fizetne – addig azonban olyan látványban lenne része, mint senki másnak. A NASA-nak köszönhetően ráadásul már nem is kell senkinek feláldoznia magát, egy új, szuperszámítógéppel készített szimulációnak köszönhetően ugyanis most mind megnézhetjük, hogyan is nézne ki, ha egyszer egy fekete lyukba zuhannánk.
Nemcsak beszélgetnek, de lehet, hogy látnak is a növények
A növények alapesetben csak a mesékben, fantasykben látnak, beszélnek, éreznek, vagy akár mozognak is, ahogyan a komótos entek A Gyűrűk Ura című fantasyeposzban bandukolnak ráérősen. A valóságban számunkra csak egy helyben vegetálnak, és valószínűleg ez az oka annak, hogy az emberek többsége növényvakságban éli le az életét.
Mintha nem is léteznének, többnyire ügyet sem vetünk rájuk, ám azonnal észrevesszük a legkisebb mozgó állatot a legbujább zöldben is. Városlakóknál a helyzet még súlyosabb, sokszor még azt sem tudjuk megmondani, milyen fák szegélyezik az utcát, ahol évtizedekig élünk. Nyilván evolúciós oka van, hogy a mozgó élőlényekre fókuszálunk, az életükbe kerülhetett, ha nem figyeltek fel őseink azonnal egy feléjük iramodó ragadozóra. Míg az élet vígan csordogált tovább, ha ignoráltak egy legyezőpálmát.
Pedig a növények távolról sem oktalan, süketnéma élőlények. Már régóta tudjuk, hogy az impozáns afrikai ernyőakáciák méreganyagokat pumpálnak leveleikbe, ha zsiráfok dézsmálják lombkoronájukat. A zsiráfok azonban átlátnak a szitán, odébb is állnak, de nem a szomszédos fához, hanem legalább száz méterrel arrébb ballagnak,
az akáciák ugyanis figyelmeztető gázzal (etilénnel) figyelmeztetik a szomszédos fatársaikat,
hogy azok időben felkészülhessenek a kéretlen látogatókra, és előkészíthessék a mérget.
Legutóbb még speciális videóra is felvették, miként reagálnak a növények a riadót fújó illóanyagokra. Légcserenyílásaikkal veszik az adást (szimatolják ki), és akárcsak az állatoknál és az embereknél, a növényekben is kalciumionok hordozzák a vészjelet, és hullámoznak végig (igaz, csak lassan, sejtről sejtre) a levelekben.
De nemcsak egzotikus tájakon, hanem körülöttünk is aktívak a fák. A tölgyek például keserű és mérgező cserzőanyagokkal rontják el a kéreg és a levelek ízét, ha rovarok, hernyók rágcsálják. A fűzfa pedig kellemetlen szalicilt termel a rájuk rontó kártevők ellen. Ahogy a pázsitfű is megkeseríti magát, ha túllegelik, így zavarva tovább a finnyás kérődzőket.
Egyátalán nem mindegy, mit eszünk vizsga előtt
Négyszázezren vizsgáznak ezekben a napokban, hetekben, közülük 113 ezren érettségiznek, ami nem csupán egy szimpla záróvizsga, hanem egy fontos mérföldkő, életesemény. Ezért aztán egekig tör a stressz, felszökik a vérnyomás, és sokszor hiába a lelkiismeretes tanulás, a vizsgateremben leblokkol az agy.
De mi erre az ellenszer? Végezzünk mély légzőgyakorlatokat, lehetőleg hasi légzéssel – kaphatjuk a bölcs instrukciót. De a lefagyás elkerülésének van egy sokkal nyilvánvalóbb módszere is: válogassuk meg jól, hogy mit eszünk vizsga előtt.
Nem mindegy, mit eszünk? A lényeg, hogy ne korgó gyomorral, kókadozva meredjünk a feladatlap fölött, vagy álljunk tanácstalanul a vizsgabizottság előtt.
És tényleg. A reggeli kulcsfontosságú étkezés, olyannyira, hogy egy nagyszabású, több száz iskola bevonásával végzett angliai felmérés egyértelműen kimutatta, hogy azok a diákok,
akik nem reggeliztek, vagy csak alkalmanként, szignifikánsan rosszabbul teljesítettek az érettségin
(átlagban több mint egy érdemjeggyel alacsonyabbra értékelték őket), mint a reggelizők. A nagy port kavart vizsgálat pedig rávilágított arra, hogy a reggeli szembeszökően javítja a tanulási készséget, a koncentrációt, a pontosságot, és jótékony hatással van a viselkedésre.
Két krumpli kering körülötte, és még élet is lehetett rajta
A Merkúr, a Vénusz és a Föld feltérképezése után ideje ismét beszállni képzeletbeli űrhajónkba, hogy a Naprendszer utolsó Föld típusú, vagy ha úgy tetszik, kőzetbolygóját is górcső alá vegyük. Az élettel teli, kék és zöld színekben pompázó Föld után ismét egy kopár, ám annál izgalmasabb vörös bolygó felé indulunk, amit úgy hívnak, hogy Mars. A Mars az emberek által egyik legtöbbet kutatott égitest, ez az egyetlen bolygó továbbá, amelyre Rovereket küldtünk, hogy bejárják az idegen tájat.
Mindez persze nem véletlen: a NASA küldetései az elmúlt években számos bizonyítékot találtak arra, hogy a Mars évmilliárdokkal ezelőtt sokkal nedvesebb és melegebb volt, emellett pedig vastagabb légkörrel is rendelkezett, ami egyes feltételezések szerint akár azt is lehetővé tette, hogy élet alakuljon ki a planétán. Roverek ide, rovarok oda, minderre bizonyítékot azonban még nem találtunk – ennek ellenére a NASA azonban nem adja fel a kutatást – ahogy a mondás is szól, a remény hal meg utoljára.
A bolygót a rómaiak nevezték el Marsnak, az égitest a nevét a háború istenéről kapta, hiszen színe a vérre emlékeztette az embereket. Érdekesség, hogy az egyiptomiak is hasonlóképpen gondolkodtak a bolygó elnevezésekor, ők „Her Desher”-nek, azaz „a vörösnek” hívták a planétát. A vörös jelző egyébként a mai napig megmaradt a köznyelvben, sokszor olvasni és hallani, hogy tudósok, csillagászok vagy átlagemberek is „vörös bolygóként” hivatkoznak a Marsra. Színét a marsi szennyeződésben lévő vasásványok oxidálásától, vagyis rozsdásodásától kapja, emiatt tűnik a felszín vörösnek.
Ezért káromkodunk oly sokat, na de miért cifrázzuk annyira?
Sokszor észre sem vesszük, de mindennapjaink szerves része a káromkodás, és nemcsak nekünk tűnhet fel, de nyelvészek szerint is egyre elfogadottabbá válnak a sokáig tabunak, sértésnek számító szavak, kifejezések. A f*** you-t, a sh*t-et és társait például ma már jórészt töltelékszóként használják az Egyesült Királyságban, sértő élük tompult és sokszor hangulatszóként hangoznak el, vagy a csoport összetartozását erősítik velük a beszélgetések során, Valahogy úgy, ahogy nálunk a b****meg.
Mágiaként indult
Kutatók úgy gondolják, hogy amint kialakult a beszélt nyelv, rögtön káromkodni kezdtek őseink, és mind mögött
a szómágia áll, az a meggyőződés, hogy az emberek hittek és hisznek ma is a szavak erejében.
Abban, hogy ha kimondunk valamit, azzal óvatosan kell bánni, mert megvalósulhat. A káromkodások pedig szorosan összefüggenek az átokszavakkal. Céljuk a feszültség, a tehetetlen düh levezetése, ami sokszor mások sértegetésébe torkollik. Nem véletlen, hogy az egymástól elkülönülten élő ősi társadalmak szinte mindegyikében tabunak számítottak az istenkáromlások és a szülők szidalmazása. És különbséget tettek az öncélú trágárság és a káromkodás között.
Rekorderek vagyunk cifrázásban...
Mi, magyarok különösen cifrán tudunk káromkodni és olyan kackiásan vagyunk képesek fűzni, kunkorítani az ívet, hogy nem kizárt, hogy
magyar nyelven íródott a világ leghosszabb, 600 szóból álló szidalomcunamija.
A mókás dicsőséget Horváth Mihály uramnak köszönhetjük 1663-ból, amikor pennát ragadott, hogy monstre szitoklevelet kanyarítson Szabó Gyurkához, politikai hűtlensége miatt. A Guinness-rekorder-gyanús mondatfolyam ekképpen indul:
„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát...”
Íróink sem kullognak hátul a műfajban. Jókai Mór például ilyet gyártott: „Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgotha hegyén Krisztus káromló latorképpen keresztrefeszített paraszt öregapádnak! Nem állsz meg mindgyár!?”
...mégpedig ezért
Néprajzkutatók és nyelvészek szerint a magyar nyelv a török korban durvult el, amikor mindenkinek katonáskodni kellett, és elvadultak az erkölcsök. Azóta káromkodunk csak igazán. És szentül meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nyelv különösen színes, cifra káromkodásokra képes, sok világnyelvhez képest mindenképp. Nyelvészek szerint azért,
mert a magyar erősen metaforikus nyelv, képi megfogalmazásai tele vannak szóvirágokkal:
„azt az égen kopogó, oltáron kerékpározó, nádvágó, fűzfán fütyülő, fityegő rézangyalát!” Ám ebből nem következik, hogy mi magyarok káromkodósabbak lennénk másoknál. Valóban így lenne?
A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi ugrik fejest a veretes szavak és cifra kifejezések delejes világába és megtudhatjuk többek között, hogy
- Valóban többet káromkodunk, vagy csak a határok tolódtak ki?
- Sok szitokszó egykor gyógyíthatatlan betegségekre utalt. Ma már azonban erejüket vesztették. Melyek ezek és tudjuk-e, mit jelentettek egykoron?
- Hol húzódik a határ a káromkodás és trágárság között?
Ne mérgelődjön túl sokat, hallgassa meg inkább a műsort. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a baj és mit veszítünk el igazán a felnőttfilmekkel, miért vesszük rá magunkat nehezen a sportra, és mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Nagyon vigyázzon, mert minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. Nem titok többé, hogy kényszeresen eláruljuk a ránk bízott titkokat. Vajon miért? És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával. Na és leplezze le a notórius későket is.
Hiába keressük, nem találunk még egy ilyen bolygót a világegyetemben
A Vénuszon tett rövid kirándulásunk után ismét képzeletbeli űrhajónkban utazunk, miközben próbáljuk magunkat túltenni a 470 Celsius-fokos hőmérséklet és a földinél sokkal nagyobb felszíni nyomás okozta traumán. Az úti cél ezúttal már a Naprendszer harmadik bolygója, mely körülbelül 40 millió kilométernyire található a Vénusztól. Az ablakon kitekintve már láthatjuk is azt, a felszínre pillantva pedig ismerős látvány fogad minket, ami a landolás után tovább fokozódik: mindez nem véletlen, hiszen a Földön, az emberiség anyabolygóján járunk, az egyetlen olyan planétán, ahol – legalábbis jelenlegi ismereteink szerint – élettel találkozhatunk.
Éppen ezért a Földdel kapcsolatos érdekességeket nem is lehet egyetlen cikkbe sűríteni, annyi mindent tudunk bolygónkról, hogy a tudást egy könyv, de még egy egész könyvtár is nehezen fogadná be. Tudta például, hogy a Föld felszínének közel 70 százalékát víz fedi, történelmünk során azonban a víz alatti területek csupán 20 százalékát térképeztük fel? Ember pedig még ennél is kevesebb víz alatti területen járt – ez az érték a NASA mérései szerint körülbelül 5 százalék lehet. Óceánjaink mélysége egyébként átlagosan négy kilométeres, a víz pedig rengeteg dolgot elrejt előlünk, például a vulkánokat, azok java része ugyanis a víz alatt található.
Ezek közül a legnagyobb a hawaii Mauna Kea vulkán, ami a talpától a csúcsáig magasabb, mint a Mount Everest, mivel azonban magasságát csak a felszín felett mérjük, nem lehet a legmagasabb földi pontnak nevezni. A Föld leghosszabb hegyvonulata szintén a víz alatt található, a Jeges-tenger és az Atlanti-óceán fenekén – a hegyvonulat négyszer hosszabb, mint az Andok, a Sziklás-hegység és a Himalája együttvéve. Ez azonban nem mindig volt így. A Föld rengeteget változott az évmilliárdok során – ha például a történelmét egy egyórás mozifilmbe sűrítenénk, az emberek, azaz a Homo sapiensek csak az utolsó másodpercben jelennének meg.
Rovataink a Facebookon