Julius Caesar utolsó leheletét lélegezzük be mind
Minden lélegzetvétellel kis élőlények ezreit visszük be testünkbe, vírusok, baktériumok, virágpor, gombák szállingóznak a környezetünkben, amik a tüdőnkben is kiköthetnek. Ám ha olyan vírusok ólálkodnak körülöttünk, mint a Covid–19, akkor a levegőben úszó láthatatlan részecskék komolyabb vizsgálatot is igényelnek. Nyugodt légzéskor egy egészséges felnőtt 1 perc alatt 16-szor vesz levegőt, s ilyenkor fél liter levegőt szívunk be és lélegzünk ki.
A légkör olyan, mint egy óceán, tele élőlényekkel, amelyek akár mérföldeket is megtesznek, de mivel a levegő evidens módon vesz körbe minket, sokáig nem vizsgálták tudományos szempontból.
Háromszor is perceken múlott, hogy kitör az atomháború, nagy mázlink volt
Akármennyire bízunk is a józan észben, legalább háromszor előfordult már, hogy percekre volt a világ egy harmadik világégést kirobbantó pusztító atomháborútól. Ha csak az ellenségekben és válaszcsapásokban gondolkodó, sarkos katonai reflexeken múlik, könnyen rosszra fordulhattak volna az események, és nem születhet meg, nem olvashatnánk például ezt a cikket. Éles helyzetekben egy idegesen, frusztráltan, elvakultan meghozott rossz döntés végzetes pusztítást okozna, a következmények pedig beláthatatlanok lennének.
Eddig kétszer vetettek be atombombát: 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit tette a földdel egyenlővé az amerikai hadsereg legalább 200 ezer ember halálát okozva. Majd elkezdődött az őrület. Az 1950-es években indult eszement fegyverkezési versenyben évtizedek alatt akkora atomarzenált halmozott fel az USA és a Szovjetunió, amivel el lehetne pusztítani az egész emberiséget.
Egy darabig úgy tűnt, hogy a hidegháború végével, 1990 után fokozatosan leszerelik az atomfegyverek többségét, ehelyett fordítva történt: egyre több atomtöltetet helyeznek hadrendbe – különösen Kína fegyverkezik gyors ütemben, és jelenleg körülbelül 13 ezer regisztrált atomrobbanófej várakozik fenyegetően a világ hadiraktáraiban.
Úgy gyártják a nagyhatalmak az atombombákat, mintha nem lenne holnap.
Legélesebben Vlagyimir Putyin fenyeget atomfegyverekkel, rögtön az orosz–ukrán háború legelején, 2022 februárjában a legmagasabb készültségbe helyezte az orosz atomrakétákat, és többször is határozottan kijelentette, hogy kész nukleáris fegyvereket is bevetni, ha fenyegetve érzi függetlenségét. „De ezek csak korlátozott hatókörű taktikai atombombák” – hallható sokfelé a megnyugtatónak szánt „kompetens” értékelés. Szakértők azonban egyértelműen fogalmaznak:
nincs olyan, hogy kicsi taktikai atombomba, mindegyik halálos fenyegetést jelent.
Bármiféle atomfegyver robbanna is, annak soha nem tapasztalt, szörnyű következményei lennének, és szinte biztos, hogy nemcsak atomi méretekben váltana ki láncreakciót, hanem eszkalálódna is a rettenet.
Ezért nem annyira megnyugtató, hogy Vlagyimir Putyin mindenhová magával viszi a nevezetes atomkofferét, a Csegetet, amit még 1983-ban állítottak szolgálatba, hogy szükség esetén összeköthesse az orosz vezetőt a stratégiai nukleáris erők irányítási hálózatával.
Ugyan nincs benne dedikált indítógomb, de azonnali indítási parancsokat tud továbbítani a központi katonai parancsnokságnak.
Mivel Oroszországnak van a legtöbb atomtöltete, így Putyin – egy rossz pillanatában – bármikor percek alatt romba dönthetné a világot. És ez nem egy D kategóriás akciófilm bárgyú beharangozója, hanem a rögvalóság. Annyira hozzánőtt az orosz elnökhöz, hogy atomkofferrel jelent meg még Kínában is, amikor találkozott Hszi Csin-ping elnökkel.
Sirályok vérét itta a tengeren sodródó világrekorder hajótörött
Három hónapig hánykolódott az óceánon egy perui halász, akire március 11-én talált rá egy ecuadori halászhajó Peru északi partjainál, súlyos állapotban. Viharos időjárás térítette le útvonaláról. Élelme és ivóvize elfogyott, összegyűjtött esővizet ivott, rovarokat, madarakat és egy teknőst evett, az utolsó 15 napon azonban már nem volt semmilyen tápláléka.
Tavaly ősszel egy orosz férfit mentettek ki Kamcsatka közelében a jéghideg Ohotszki-tengerből, miután 67 napig sodródott egy felfújható katamaráncsónakban. A 46 éves Mihail Pichugin 49 éves bátyjával és 15 éves unokaöccsével bálnanéző kirándulásra indult még augusztus elején, a hajó motorja azonban leállt. Térerő híján a telefon használhatatlan volt, 20 liter vizük, valamint szárított tésztájuk és borsójuk pedig hamar elfogyott. Megpróbáltak halat fogni, kevés sikerrel, csak az esőből tudtak némi vizet gyűjteni.
Négy hét múlva kihűléstől és az éhségtől meghalt az unokaöccs, rá három hétre követte a báty is, miután megpróbált megmosakodni, és beleesett a fagyos vízbe. Sikerült ugyan visszahúzni a csónakba, de a hipotermia hamarosan végzett vele. Pichugin ezután bátyja és unokaöccse holttestét lekötözte a csónakba, nehogy beleessenek a hullámokba, élénk színű mentőmellényeiket pedig a hajó oldalára rögzítette, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem sokon múlt, hogy kísértethajó legyen a gumicsónakból, a 100 kilósan útnak induló Mihail Pichugin ugyanis 50 kilóra fogyott, amikor kimentették.
Szomjúság a tengernyi vízen
Szó szerint élet és halál között lebegtek egy kíméletlen, kérlelhetetlen közegben, ahol talán a legabszurdabb az, hogy nem szabad, sőt tilos inni a tengervízből. Ahogy azt a hajótöréses filmekben látni szoktuk: mindig van a hánykolódó túlélők közül valaki, aki nem bírja tovább, beleiszik a tengervízbe, majd rövidesen meghal. Ennek oka, hogy egy liter tengervíz 3 és fél gramm sót tartalmaz, amit az emberi szervezet azonnal el akar távolítani. Ehhez pedig másfél liter vizeletet kellene kiválasztania, ezért vizet kezd elvonni más létfontosságú szervektől, mire a bajba jutott még szomjasabb lesz, végül kiszárad.
Mint egy folyékony sivatag, olyan a tenger, na de mit lehet tenni, ha az Atlanti-óceán közepén rekedünk – egyedül? És a nagy kérdés: valójában mennyi ideig élhet túl, távol mindentől, egy sodródó hajótörött?
100 évet kellett várni rá, de vajon megtalálták már az összes fáraó sírját?
Szenzációként robbant nemrég a hír, hogy újabb fáraó sírját találták meg a Nílus melletti Királyok völgye közelében, méghozzá 100 év óta az elsőt, mióta 1922-ben Howard Carter ugyanitt felfedezte Tutanhamon nyughelyét. A kincsektől roskadozó világhírű „gyerekfáraó” sírjától eltérően azonban a most feltárt 26 négyzetméteres kamra üres, kopár és dísztelen. Csak egy sárga csillagos, kékre festett mennyezetdarabka utal arra, hogy ez egy királysír. És csak a törmelékben talált pár alabástromtöredék felirataiból derült ki, hogy II. Thotmesz fáraóé. A sír nem azért üres, mert kirabolták, hanem mert nem sokkal II. Thotmesz temetése után elöntötte a víz, ezért a sírtárgyakat máshová vitték. De még rejtély, hogy hová.
Vajon miért kellett ennyi időnek eltelnie, hogy egy újabb fáraósírra bukkanjanak? Netán már az összeset megtalálták volna?
Aligha. Az ókori egyiptomi civilizáció háromezer(!) éven keresztül állt fenn, legalább 200 ismert nevű fáraóval az élén (ennél nyilván több uralkodó volt). Közülük egy helyen a legtöbbre (27 királysírra) a Királyok völgyében bukkantak rá.
Sokat nyomorgott, de már milliomos volt Petőfi 1848. március 15-én
Petőfi Sándor és Jókai Mór hajnalban értek haza közös lakásukba, mivel egész éjjel a 12 pontot fogalmazták. A felpörgött költő alig tudott aludni az izgalomtól, nem úgy Jókai, akit az istennek sem lehetett felébreszteni, ezért reggel 7 körül Petőfi egyedül indult a Pilvaxba (akkori nevén Fillinger kávéházba), hogy társaival elindítsa a március 15-re tervezett forradalmat.
A később csatlakozó Jókai csak albérlő volt a mai Rákóczi úttól húszlépésnyire, a Dohány utca és a Síp utca kereszteződésében álló Schiller-ház háromszobás, első emeleti lakásban, ugyanis Petőfi és újdonsült felesége, Szendrey Júlia voltak a főbérlők. Még 1847 októberében költöztek oda, de az 550 pengő forintos (mostani áron 3 millió forint) éves lakásbérleti díj (havi 250 ezer forint) elég magas volt számukra, ezért kiadták az egyik szobát Jókainak.
Ekkor már nem voltak megélhetési gondjai Petőfinek, éppenhogy, de megengedhettek maguknak egy polgári lakást. 1847 nyarán ugyanis eladta összes addigi költeményének tulajdonjogát Emich Gusztáv könyvkereskedőnek 1500 pengő forintért, majd 1848. január 1-jén a leendő költeményeinek jogait is 2000 pengő forintért.
A két összeg mai értéken körülbelül 22 millió forintnak felel meg.
Ehhez képest pár évvel korábban még a mai értéken számolt havi 25 ezer forintos kosztot és a kvártélyt (utóbbi ágybérlet volt) sem tudta kifizetni, ezért ruháit és csizmáját zálogba hagyta a szállásadó „Vargáné asszonynál”, amiről kötelezvényt írt. Többször is nekifutott álmai világának, a színészkedésnek, de a vándortársulatok, amikhez csatlakozott, mindig a csőd szélén játszottak.
Bohózat szülte a tizenegyespárbajt, de nem lutri, tudomány van mögötte
Drámát hozott a liverpooli éjszaka kedden, amikor a végső győzelemre is esélyesnek gondolt Liverpool a rendes játékidő 1–0-s elvesztése után büntetőpárbajra kényszerült a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóján. Amit Darwin Núnez és Curtis Jones elhibázott lövésével elbukott. „Micsoda pech!” – mondhatják a Liverpool-szurkolók. De tényleg balszerencséről van szó?
Amióta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1891. június 2-án Glasgow-ban gondolt egy nagyot, és bevezette a büntetőrúgást, évszázados izgalmakat, csalódást és örömet okoztak ezek a feszült szituációk. A 11-es ugyanis kívülről nézve teljes lutrinak tűnik, sokszor a legnagyobb sztárok képtelenek 7,32 × 2,44 méteres területre belőni a 120 kilométer per órás sebességgel megrúgott labdát egy véletlenszerűen (?) valamelyik irányba elvetődő kapus mellett.
A statisztikák azt mutatják, hogy a büntetőrúgások 70-75 százalékában rezeg a háló, azaz nagyjából négyből három bemegy. A büntetőpárbaj pedig csúcsra járatja ezt a kapus és lövők közötti amúgy is esélyegyenlőtlen szituációt. Ezért is szól úgy a mondás, hogy „tizenegyest csak rosszul lehet rúgni, és védeni nem lehet”. Na de igaz ez?
Kutatók a fejüket csóválják, mivel szentül meg vannak győződve arról, hogy a tizenegyespárbajban a kapus és a lövő nem a „sorsnak”, a „szerencsének” vagy bármilyen felső erőnek van kiszolgáltatva. Vannak ugyanis bizonyított törvényszerűségek és előre kalkulálható viselkedési minták, amiket ki lehet használni büntetőpárbaj esetén.
Van egy szín, ami nem is létezik, csak az agyunk hallucinálja
A színek egyik legkülönösebb, legelegánsabb árnyalata a lila, a hatalom, a presztízs, a spiritualitás a tradíció és az uralkodói tógák, palástok egykor méregdrága színe. Plusz az árvácska, a levendula, az orgona, a padlizsán, Szinyei Merse Pál Lila ruhás nője és a Milka-tehén. A legtöbb embernek tetszik, pedig olyan szín, hogy lila, a valóságban nem létezik, csak az agyunk keveri ki, így nem más, mint képzeletünk festői pigmentje.
Hogy is van ez? Hiszen a lilaakác virágainak színéről sziklaszilárd a közmegegyezés. A lila hagyma vagy a lila káposzta színéről sem dúlnak parázs viták. Már csak a nevük miatt sem. Csakhogy akad egy kis gond a királyi színnel:
sehol sem található lila szín a látható fény spektrumán.
Newton óta tudjuk, hogy a Napból érkező éltető fehér fény üvegprizmával színes sugarakra bontható. Vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya színek és ezek megannyi közbülső árnyalatai sorjáznak a szivárványon. Szemünk azonban nem látja a színpalettán kívül eső hullámhosszokat, sem a meleget árasztó infravörös, sem az ételt felmelegítő mikrohullámú, sem a bőrleégést okozó ibolyántúli UV-sugarakat, mindössze a teljes spektrum egy pici szeletét, 0,003 százalékát. Innen jönnek a színeink.
Kesztyűre herdálta el a Fehér Ház vagyonát a vásárlásmániás elnökfeleség
A plázák és a fogyasztási láz még sehol nem volt, illetve az addikciók és kutatásuk sem volt téma, mikor az egyik legnagyobb tiszteletben tartott amerikai elnök, Abraham Lincoln felesége már rákattant a shoppingolásra. Mary Todd Lincoln úgy költekezett, mintha nem lenne határa a büdzséjének – pedig nagyon is volt. A vásárlásfüggőség (shopaholic) olyan viselkedési zavar, amikor a hétköznapi vásárlás kényszeressé válik, vagyis sóvárgással és feszültséggel jár, ha épp nem csinálhatjuk. Ha megtehetjük, megvesszük a kívánt tárgyat, jön egy kis nyugalom, majd újból fellép az igény. Kérdés, beteges-e, ha egy amerikai elnökfeleség 300 kesztyűt vesz rövid időn belül?
Mary Todd gazdag családban nőtt fel Lexingtonban, de hétéves korában elveszítette édesanyját, a mostohaanya pedig nem tudta betölteni az így támadt űrt. Mary és hat testvére jólétben éltek, de nem annyi szeretetben, amennyire szükségük volt. A lányok megtanultak varrni, hogy maguk készíthessék el divatos szettjeiket, ez is bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy mikor Mary Springfieldbe utazott meglátogatni nővérét, megakadt rajta egy bizonyos helyi ügyvéd, Abraham Lincoln szeme.
Van egy rossz hírünk a szerelmeseknek: a hűség mintaképei valójában csapodárok
Nagyot csalódtak a kutatók a világ egyik leghűségesebbnek tartott állatában, a pingvinben, amelyről eddig úgy tartották, hogy az örök szerelem mintapéldánya. A költési időszakokban évről évre, újra és újra egymásra találnak ugyanazok a párok, a szoros kötelék pedig egy életre megmarad. Erre föl elég volt csak alaposabban tanulmányozni a törpe-, más néven tündérpingvinek (Eudyptula minor) ausztráliai megakolóniáit, és a kutatók azzal szembesültek, hogy nemcsak hogy szembeszökően csélcsapok,
de el is hagyják párjaikat, a válások száma pedig az emberekéhez mérhető: elérheti az 50 százalékot.
Eddig csak két csapodár pingvinfajról tudtak a húszból, a természetfilmek örökös sztárjairól, fajuknak legnagyobb képviselőiről, a király- és a császárpingvinről (Aptenodytes patagonicus és Aptenodytes forsteri). Sokezres kolóniáikban mindössze 15 százalékuk marad hűséges partneréhez az egymást követő szaporodási időszakokban. Mentségükre szolgál, hogy cudar vidéken, az Antarktisz partjainál élnek. A többi pingvinfaj tagjai viszont jellemzően monogám életet élnek, ezért is szerezhettek romantikus hírnevet ezek a kizárólag a déli féltekén élő, áramvonalas testű, kitűnően úszó, ám röpképtelen madarak.
Örök hűség?
Nem maradnak el tőlük a hattyúk, a tiszta és hű szerelem egyetemes jelképei sem. Egész életre választanak párt, ha egyikük elpusztul, sokak szerint meg is gyászolják társukat, és nem állnak össze többé mással. Talán ezért okozott kisebbfajta ornitológiai botrányt egy angliai, Gloucestershire tartományban található madárrezervátumban, hogy elvált egymástól egy hattyúpár, és nagy meglepetésre mindegyikük új partnerrel az oldalán érkezett vissza a sarkvidékről áttelelni. Sok ezer hattyút megfigyeltek már a negyven éven keresztül, de olyanra még nem volt példa, hogy
többéves kapcsolatot közös megegyezéssel felbontsanak, és mással kössék össze röpke életüket.
Ráadásul a park tavában egymás mellett úszkálva figyelemre sem méltatták a másikat, mintha semmi sem történt volna korábban közöttük. Akár egy szappanoperában, úgy alakultak át váratlanul a vonzalmi szálak, ami megdöbbentette a kutatókat.
Csélcsap gerlék, tubicák
Ha mindhalálig szerelem, akkor leginkább a galamb jöhet szóba. Valamennyi fajuk monogám, megejtően turbékolnak, és csőrüket összeérintve még „csókolóznak” is. Nem véletlen, hogy a galamb Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének volt a szent madara, de a magyar folklórban is a szerelem, a női lélek, az ifjú asszony jelképe.
A népdalokban pedig a gerlicém, tubicám bevett szerelmes becéző szavak.
Kár, hogy a galambászok nincsenek száz százalékosan meggyőződve hűségükről és ragaszkodásukról, és sorozatban elkövetett csalfa akcióikról számolnak be.
Milyen magas volt Jézus?
Nem is gondolnánk, de a méréseknek és mértékegységeknek óriási szerepe volt a mai, modern világ kialakulásában. A különféle mértékegységekkel osztályozzuk a környezetünket, az adatokat objektív értékeknek tekintjük, pedig a mérések sokszor épp megteremtik a világot, megváltoztatják jelentését, befolyásolják tapasztalatainkat. Ráadásul mennyiben lehet valami objektív, amit tetszőlegesen az ember hozott létre? Hiszen egyetlen más faj sem képes absztrakciókat használni a világ felosztására.
Őrült ötlet, de tényleg megtörtént: be akarták tiltani a tésztát Olaszországban
Tele volt (és van) a világ hajmeresztő, világjobbító élelmezési ötletekkel. Sztálin idején a sarkkörön akart búzát termeszteni, a tajgán pedig dinnyét egy kegyenc áltudós, Trofim Gyenyiszovics Liszenkó. Mi pedig a Hortobágyon gyapotot, magyar narancsot és gumipitypangot a Rákosi-korszakban. De talán a legmeredekebb terv a világ első fasiszta pártjának megalapítója, Benito Mussolini diktátor, Il Duce fejéből pattant ki, aki az 1920-as és 1930-as években olyat lépett, amivel sem előtte, sem utána nem mert próbálkozni senki: be akarta tiltani a tésztát Olaszországban.
Miután sok ezer híve kíséretében 1922 októberében bevonult Rómába, egyszerűen átvette a hatalmat, és kinevezte magát miniszterelnöknek (ez volt az akkor még csak hatalomra vágyakozó Hitlert is megigéző „marcia su Roma”, a „római menetelés”), alapjaiban akarta átformálni Olaszországot. Intézkedések sorát hozta a következő években: megszabta, hogy a járda melyik oldalán és milyen irányba kell közlekedni, betiltotta a női nadrágokat, tejből készíttetett textilanyaggal árasztotta el a ruhagyárakat, na és hadat üzent a tésztának.
Helyette a rizst ajánlotta, melegen, alapélelmiszernek,
azt már amúgy is régóta termesztették északon, Lombardia, Piemont és Veneto tartományokban, de legfeljebb rizottóként kapott komolyabb szerepet az olasz konyhákban.
Miért találták ki a kisbetűket, amikor a nagybetűk is elegek lennének?
Már hétévesen szembesülünk az iskolában azzal, hogy a 40 betűs (vagy a kibővített 44 betűs) magyar ábécének van egy nagybetűs és egy kisbetűs változata, és sok kisbetű nem egyszerűen nagy méretű párjának kicsinyített mása, hanem egyedi formájú jel (a-A, d-D, g-G, r-R), írott formájukban különösen. De ez természetes számunkra, ebbe növünk bele, fel sem merül bennünk, hogy a kisbetűk létezése évszázadokon keresztül egyáltalán nem volt magától értetődő, az arab, a kínai, a japán vagy a hindi nyelvben például ma sem különböztetnek meg kétféle betűméretet. Az írni tanuló gyerekek is ösztönösen nagybetűket rajzolnak egymás mellé a papírra/aszfaltra.
De miért bajlódunk kétféle betűvel, miért kell bonyolítani az életet, amikor a nagybetűk is elegendőek lennének az olvasáshoz és a szöveg megértéséhez? A mutatós kisbetűs írás csak egy kalligrafikus esztétikai sznobizmus lenne?
Kezdetben csak nagybetűk voltak
A magyar ábécé latin betűkből áll, amelyek az ókori Rómából származnak, ők viszont a mai Toszkána területén élt itáliai néptől, az etruszkoktól, valamint az itáliai görögöktől kölcsönözték, utóbbiak a mai Libanon területén élt hajós-kerekedő föníciaiaktól kapták az ihletet, akik pedig a közel-keleti sémi írásjeleket terjesztették a Földközi-tenger partvidékén.
Huszonkét szögletes és egyenes állású, mássalhangzót jelölő nagybetűvel kezdődött minden.
Ezeket vésték kőbe, fába, pingálták papiruszokra, és fel sem merült, hogy az örökkévalóságnak szánt nagybetűs kőfeliratok betűin változtatni kellene.
A rómaiak szálegyenes, szögletesen impozáns, talpas latin betűi hosszú évszázadokon keresztül – szó szerint – kőbe vésett szabványok voltak. Ugyan időszámításunk szerint 170 körül feltűnt egy kissé lekerekítettebb, rusztikusabb latin írásmód is, egészen a középkor kezdetéig nem nyúltak a standard betűformákhoz. Igaz, a Római Birodalom bukása után a kolostorokon kívül kis híján kihunyt a civilizáció, és így vele együtt az írásbeliség is.
Óriási tévhitben vannak a szerencsejátékosok
Aki járt már kaszinóban, találkoznia kellett jelentőségteljesen töprengő, elmélyülten számsorokat írogató játékosokkal, akik a „titkos tuti szisztéma” birtokában magabiztos kívülállóként pásztázzák a rulettasztalokat a sok tudatlan között. Na ők biztosan tévedésben vannak, méghozzá a szerencsejátékosok (vagy Monte Carlo) nevezetes tévedésében.
A jelenséget 1913. augusztus 18-án azonosították a Monte Carlo-i Casinóban, amikor egymás után 26-szor esett fekete számra a rulettgolyó, és ahogy egymás után jöttek a fekete gurítások, úgy kezdett megőrülni a kaszinó közönsége, egyre nagyobb tétekkel játszották meg a pirosat, aminek az lett a vége, hogy aznap este a játékosok milliókat veszítettek.
A rendkívüli eset pedig a „szerencsejátékosok tévedésének” tankönyvi példája lett.
Ez a „fekete” történelmi éjszaka arra a téves hiedelemre világított rá, hogy a múltbeli események (gurítások) befolyásolják a jövőbeli kimenetelek valószínűségét. Akármilyen szokatlannak tűnik is, a valóságban minden gurításkor ugyanannyi eséllyel esett (és esik ma is) piros, fekete vagy a zöld mezőre (0-ra) a golyó, függetlenül attól, hogy mi történt korábban.
A golyó nem emlékszik semmire.
Ugyanez játszódik le akkor is, amikor pénzérmét dobunk fel. Ha az érme szabályos (azaz nem tettünk csalárdul például kis pluszsúlyt valamelyik felére), azonos eséllyel lesz fej vagy írás az eredmény. Minden további nélkül lehet egymás után ötször vagy tízszer fej, nagyobb valószínűséggel akkor sem lesz a következő dobás írás, csak azért, mert már régen volt. Sőt, egy 20 dobásból álló sorozatban az lenne valószínűtlen, ha egyszer fej, majd írás, majd fej, és így tovább, lenne az eredmény, ahogy azt titkon elvárnánk.
A leggazdagabb volt a világon, most a legkövérebbek országa, és senki sem kíváncsi rá
Nauru, a világ legkisebb köztársasága mindössze 21 négyzetkilométeres apró korallsziget Mikronéziában, a Csendes-óceán déli felén, Ausztráliától 3300 kilométerre. Ahogy a többi idilli trópusi szigetnek, neki is minden adottsága megvolt ahhoz, hogy turistaparadicsom legyen. Korallzátony, pálmafák, föld alatti édesvizű tó, mészkőbarlangok, homokos tengerpart, kristálytiszta víz. A 13 ezres lakosságú szigetre mégis
csak alig több mint 200 turista érkezik évente,
amivel elnyerte a világ legnépszerűtlenebb utazási célpontja címet.
De másban is kitűnik:
harminc éve még Nauru büszkélkedett a világ egyik legmagasabb egy főre jutó GDP-jével (50 ezer dollár),
annyira jól ment nekik, hogy az embereknek nem kellett dolgozniuk, adózniuk, ingyenes volt az oktatás és az egészségügyi ellátás. Mára azonban mindez a múlté, a sziget adósságba és szegénységbe süllyedt.
Ha mindez nem lenne elég, akkor Naururól még az is elmondható, hogy a világ legkövérebb országa,
itt él (arányaiban) a legtöbb elhízott ember, lakóinak háromnegyede erősen túlsúlyos,
fele pedig cukorbetegségben szenved. Vezető pozíciójából pedig évtizedek óta nem képes alább adni.
Bármelyik „leg” figyelemre méltó, de így együtt egyértelműen filmre kívánkozik.
Élt velünk egy zseni, aki tudta, mi az élet értelme
Egy makulátlan elme örök ragyogása lehetne a német sakkfenoménról, Robert Hübnerről szóló, egyelőre nem létező film címe is. Akik ismerték a január elején elhunyt Hübnert, különleges embernek tartották, még a sakkozók sajátos világából is kilógott, és úgy lett világhíres, hogy egy komoly tornát sem nyert, a tűz közelében viszont mindig ott volt.
5 évesen tanult meg sakkozni, és tinédzserkorától már semmi más nem is érdekelte, csak a sport és a nyelvtanulás. 14 évesen megnyerte a német ifjúsági, 18 évesen a német felnőttbajnokságot, 22 évesen lett nagymester a nemzetközi szövetség kinevezése alapján.
Ma is köztünk élnek a kommunista múmiák, Leninnel az élen
––Akárhogyan is próbáljuk, nehéz magyarázatot adni arra, hogy az egyházakat, bármiféle természetfeletti hiteket és minden, nem e világi elképzelést tűzzel-vassal üldöző materialista-kommunista rendszerek hogyan juthattak arra az elhatározásra, hogy vezetőiket nemcsak eltemetik világraszóló állami pompával, de porhüvelyeiket még mumifikálják, és közszemlére is teszik. Az örökkévalóságnak szánva.
A groteszk sor Leninnel kezdődött, amikor 101 évvel ezelőtt, 1924. január 21-én – egyáltalán nem váratlanul – meghalt. Már két évvel korábban agyvérzést kapott, aztán még kettőt. Holttestét három napra kiállították a moszkvai szakszervezetek házának oszlopcsarnokában, és az volt a terv, hogy a vezető forradalmárt a moszkvai Vörös téren egy zárt sírba temetik.
A három napból két hónap lett.
A fogcsikorgató hideg ellenére a gyászolók hosszú sora nem akart fogyatkozni, beszámolók szerint legalább félmillió ember várt arra, hogy elbúcsúzhasson Vlagyimir Iljicstől. Majakovszkij, a futurista költő pedig megfogalmazta látnoki sorait: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”
Ekkor támadt Sztálinnak az az ötlete, hogy egy Lenin holttestét tartalmazó sírbolt a munkásosztály világméretű zarándokhelye lehetne. Sokan ellenezték a bizarr elképzelést, köztük Lenin özvegye, Nagyezsda Konsztantyinova Krupszkaja, aki még a Pravdába is írt, hogy
Lenin biztosan nem egyezne bele, hogy bálványként imádják a testét.
Hosszas vita után a kommunista párt mégis úgy döntött, hogy mauzóleumot emelnek Leninnek, amit először fából, majd 1930-ra vörösgránitból építettek fel a Vörös téren, méghozzá az óegyiptomi lépcsős piramisok ihlette formában. A síremlék előtt évtizedeken keresztül kígyózó sorok képe aztán a hivatalos szovjet propaganda alapmotívumává vált.
Hacsak nem éppen a kétévenként esedékes rekreációs elvonulásán tartózkodik, Lenin holtteste gyapjúöltönyben, üvegkoporsóban ma is megtekinthető, hétfő és péntek kivételével mindennap, 10 és 13 óra között. Nyáron körülbelül másfél órát, főszezonon kívül már csak 15 percet kell várni az ingyenes bejutásra. Túlzás nélkül elmondható, hogy a bebalzsamozott kommunista vezér megtekintése a párizsi Eiffel-toronyhoz vagy a római Colosseumhoz hasonlítható turisztikai látványosság ma is Moszkvában.
Most egy teraszon ütött lyukat, de mekkora eséllyel találhat el minket egy meteor?
Bejárta a világsajtót a napokban egy kanadai ház teraszára becsapódó meteorit videója. Olyan gyorsan érkezett a mennykő, hogy a biztonsági kamera egyetlen képkockáján lehet csak látni, majd egy éles csattanás után a (nem látszó) burkolólap két centiméteres kráteréből felszálló port figyelhettük meg.
Ha ez a több száz kilométer/órával érkező, 95 grammosra becsült kődarab eltalál egy embert, az valószínűleg végzetes lett volna.
Nem is maga a meteorit, hanem az keltett figyelmet, hogy
ez a világ második felvétele, amelyen meteor becsapódását láthatjuk.
Az elsőt 2013. február 15-én rögzítették az oroszországi Cseljabinszk mellett, ahol nem egy apró kövecskét, hanem az elmúlt száz év legnagyobb (17-20 méter átmérőjű) tűzgömbjét vették fel a webkamerák, amint a 65 ezer kilométer/órás sebességgel repesztő, és a Napnál is fényesebben izzó 12-13 ezer(!) tonnás űrszikla körülbelül 20 kilométer magasan, éktelen hangrobbanással szétesik.
Ezernél is többen sérültek meg, de nem közvetlenül a meteoritdaraboktól,
hanem a lökéshullámok miatt betört ablakok repülő szilánkjaitól. 110 embert kellett kórházba szállítani. Akkora erővel érkezett, hogy a környéken a Richter-skála szerinti 2,7-es földrengést észleltek az obszervatóriumok. Legnagyobb, 500 tonnás darabja a közeli Csebarkul-tó befagyott jeges felszínébe csapódott, ezt viszont csak homályosan lehet kivenni egy webkamera felvételéből.
Mi történt volna, ha az űrszikla darabjai az egymilliós Cseljabinszk városba csapódnak? Vagy ha egy sűrűn lakott megapolisz felett robbant volna fel bárhol a Földön?
Három napig fogságban tartott a hó egy luxusvonatot
Lassan történelmi távolba vész 1987 legendás „nagy havazása”, amikor január közepén annyira befedte a hó Magyarországot, hogy azt máig emlegetik. Megbénult a közlekedés, fogságba estek a települések, akadozott az élelmiszer-ellátás, iskolai szünetet rendeltek el, szóval az élet szinte mindenütt megállt a mínusz 20 fokban. Hó ma már csak hébe-hóba van, a fiatalabbak ezért szinte csak elmesélt történetekből és archív képekről tudják elképzelni, hogy bizony télen esni szokott a hó, nem vis major a hótorlasz, és mindennapos dolog, hogy időnként hóbuckákká változnak és eltűnnek a parkoló autók.
A Kaliforniát Nevadától 4 ezer méter magas falként elválasztó Sierra Nevada hegység ezzel szemben hótól áthatolhatatlan hágóiról, köztük a Donner-hágóról hírhedt. Itt esett meg az amerikai történelem egyik szörnyűsége. 1846 telén egy 81 fős, a hágón átkelni próbáló, Kaliforniába vándorló korai telepes közösség a viharok miatt hónapokra a hó fogságában rekedt, és az elviselhetetlen éhezés miatt kannibalizmusra vetemedtek.
Nem messze a 2150 méter magasan húzódó Donner-hágótól vezet át az első transzkontinentális vasút, ahol menetrend szerint közlekedett a Chicagót San Franciscóval összekötő luxusvonat, a City of San Francisco. Ez volt a Southern Pacific vasúttársaság egyik zászlóshajója (vagyis vonata),
a 15 prémium felszereltségű személykocsit 160 kilométer/órás sebességgel repítette három dízel-elektromos mozdony,
40 órás menetidőt ígérve, miközben fehér kabátos pincérek tálcáikon koktélokkal egyensúlyoztak. „Tudta, hogy Chicagóban felszállhat egy modern streamlinerre, és ugyanazon az útvonalon utazhat, amelyen a pionírok özönlöttek Kaliforniába az 1849-es aranyláz idején?” – hirdették a csúcsvonatot, és azzal büszkélkedtek, hogy nincs keményebb vasúti szakasz az országban. 1952. január 13-án 226 utas személyesen tapasztalta meg a reklámozott kemény igazságot. Igaz, nem pont úgy, ahogy azt a marketingosztály elképzelte.
Abszurditásból áll az élet, de meg kell találni a kiutat
Azt senki sem vitathatja, hogy életünk abszurd, elég csak a mindennapi rutin körforgására gondolni. Például amikor bevásárláskor összeválogatjuk termékeinket a kosarunkba, majd mindet kipakoljuk a kasszaszalagra, onnan újból be a táskánkba, amiből otthon ki. Ennyi őrült pakolással már felhőkarcolókat tudnánk építeni, de nem, mi csak az élelmiszert visszük haza, hogy legyen mit megennünk, ami aztán elfogy, és így kezdődhet elölről az egész.
Ugye ha jobban belegondolunk, ez egy totális hiábavalóság, amit egyébként egy egyszerű találmány kivédhetne, például egy robotkar, amely helyettünk megteszi, vagy egy olyan kasszasín, ami önállóan tesz-vesz, miközben mi kedvenc verseinket olvasgatva lépdelünk a kassza mellett.
Húsz éve fedezték fel a bolygót, amely megadta a kegyelemdöfést a Plútónak
Alaposan felbolygatta a csillagászokat és a közvéleményt, amikor húsz évvel ezelőtt a kaliforniai Palomar Obszervatóriumban új bolygót fedezett fel a Naprendszerben Michael E. Brown (California Institute of Technology) és csapata. Nem ez volt az első ismeretlen planétájuk, de a Plútó 1930-as felfedezése óta
ez volt a legnagyobb újonnan megtalált égitest a Naprendszerben.
Legalábbis nagyobbnak hitték az iskolában tanított legkülső, kilencedik bolygónál, ezért a kutatók és a NASA azonnal kinevezték a tizedik bolygónak az először Xena munkanéven futó, majd végül Erisre keresztelt égitestet.
Nem csoda, ha eddig nem vették észre: átmérője csak kétharmada a Holdunkénak, pályája pedig a Neptunuszon túli jeges törmelékzónán, a Kuiper-övön is túlnyúlik (szórt korong). Átlagosan 68-szor távolabb van a Naptól, mint mi, és 557 év alatt kerüli meg csillagunkat. Nem is választhattak volna neki találóbb nevet, mint a viszály és a veszekedés görög istennőjéét. 2005 januárja ugyanis máig nem nyugvó vitákat szított, és olyan eseményeket indított el, amelyeknek a Plútó csúfos lefokozása lett az eredménye.
Szenzációs fogás volt az Eris, amit csak fokozott, hogy pár hónapra rá Mike Brownék egy körülötte keringő apró holdra is rábukkantak, amit stílszerűen Eris mitológiai nővére után Dysnomiának neveztek el (jelentése törvényenkívüliség, féktelenség).
Minden megvolt hozzá, hogy Eris, az új jövevény felvegye a Naprendszer bolygócsapatának TÍZES mezét.
Hosszú volt az év? Voltak idők, amikor 445 napból állt egy esztendő
Vannak évek, amelyek szinte egy szempillantás alatt elrepülnek, míg mások látszatra az örökkévalóságig tartanak – és ott van időszámításunk előttről 46, ami tényleg kegyetlenül hosszú esztendő volt. Ez az év 445 napig tartott, tehát egészen pontosan 80 nappal volt hosszabb, mint manapság egy év. De mégis miért? Lassabban keringett a Föld a Nap körül? Elfelejtettek az emberek számolni? Vagy esetleg politikai döntések álltak a háttérben? A válasz egyszerre egyszerű, meg nem is. Ahhoz pedig, hogy teljes képet kapjunk arról, mi történt több mint kétezer évvel ezelőtt, néhány fogalmat is érdemes tisztázni. Például azt, hogy mit értünk egy év alatt.
Egy év alatt azt az időtartamot értjük, amely alatt a Föld egyszer teljesen megkerüli a Napot. Ez az úgynevezett tropikus év, amely megközelítőleg 365,2422 napig tart. Az időszámításban ezt az időtartamot bontjuk kisebb egységekre, például hónapokra, hetekre, napokra, órákra és percekre, hogy a mindennapi életünkben könnyebben ki tudjunk igazodni. Valljuk be, Zsanettet sokkal egyszerűbb úgy odahívni a szökőkúthoz, hogy „találkozzunk szombaton öt órakor”, mintsem úgy, hogy „majd látjuk egymást, amikor a hegy árnyéka eléri a domb csúcsát.” Az év fogalmának azonban több megközelítése is van.
- A tropikus év a Föld keringési idejének azon változata, amely az évszakok váltakozásához igazodik. Ez a leginkább használt év az emberi naptárakban.
- A sziderikus év alatt azt az időt értjük, amely alatt a Föld ugyanazt a helyet éri el a Nap körüli pályáján, egy távoli csillaghoz viszonyítva. Ez kissé hosszabb, mint egy tropikus év – körülbelül 365,2564 napos –, mivel a Föld tengelyének precessziója miatt a csillagokhoz viszonyított helyzete lassan ugyan, de változik.
- És ott van még a naptári év, ami a tropikus év egyszerűsített változata, ezt használjuk a mindennapi időszámításban is. A Gergely-naptárban egy év 365 napos, de négyévente szökőnapot iktatnak be, ezzel visszabillentve az egyensúlyt.
Manapság négy évszakra, 12 jól elkülöníthető hónapra és 365 napra osztjuk az évet, de a régi római naptár messze nem volt olyan pontos, mint a mai rendszereink. Az ókori rómaiak által használt naptárban például csak négy hónap – március, július, október és május – volt 31 napos, míg a többi 29, kivéve februárt, ami már akkoriban is csak 28 napos volt. Az év tehát mindösszesen 355 napos volt, ami nagyon hamar eltért a Föld keringési idejétől. Attól függetlenül ugyanis, hogy az emberiség hogyan mérte az időt, a világegyetemben ebből a szempontból semmi sem változott. A Föld ugyanolyan sebességgel keringett a Nap körül, az évszakok pedig ugyanolyan ütemben váltották egymást.
Egyharapásnyira a haláltól Hitler előkóstolója
Csak 10 éve halt meg Margot Wölk, aki egy volt a 15 nő közül, akik előkóstolták a Führer csemegéit. Bár a második világháború alatt a német lakosságnak is igen nehéz volt akár olyan alapélelmiszerekhez is hozzájutni, mint a vaj, ő finomabbnál finomabb ételeket ehetett. De a kulináris élvezetek sem kompenzálták a veszélyt, amit minden egyes falat jelentett Margot Wölknek, hiszen bármikor belefuthatott egy mérgezett finomságba.
Miért éppen január 1-jén születnek a legkevesebben?
Nem kizárt, hogy történelmi negatív rekorddal búcsúzik a 2024-as év: soha nem született annyira kevés gyerek Magyarországon, mint az elmúlt 12 hónapban. Pedig már 2023 is negatív csúcsot döntött 85 200 újszülöttel, ami 3,7 százalékkal volt kevesebb, mint 2022-ben. Decemberi adatok még nincsenek, ám mivel 2024 november végéig 71 094 gyermek jött világra, legalább 14 ezer babának kellett volna születnie decemberben, hogy a születések elérjék a 2023-as számot. Erre legutóbb 1976-ban volt példa, azóta viszont zuhanórepülésbe kezdett és több mint a felére esett vissza a születések száma. 2023 decemberében már csak 6565 baba született (12 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban), ezért a trendeket és a realitást nézve
majdnem biztos, hogy 2024 negatív rekorderként vonul be a magyar demográfia történetébe.
Hogy miért fogy a magyar, arra sokféle okot felhoznak: rossz, bizonytalan gazdasági helyzet, járvány, háború és úgy általában a kiszámíthatatlanság. Az azonban, hogy miért születnek az év egyes hónapjaiban, napjain sokkal többen, mint másokon, még ennyire sem egyértelmű.
Azt gondolnánk, hogy nagyjából ugyanannyi gyerek látja meg a napvilágot az év minden napján. Ingadozhat persze évről évre, de sok év átlagában nincs nagy eltérés az egyes napok között.
Pedig nem is tévedhetnénk nagyobbat. Újszülöttek körében például a legkevésbé népszerű dátum a január 1-je,
évtizedek óta következetesen és szignifikánsan kerülik az Újév napját.
Hiába új kezdet, új élet, és a kitüntetett figyelem, hogy ki lesz az újév első babája, nincs tolongás, vannak olyan napjai az évnek, amikor majdnem 40 százalékkal több baba verekszi magát világra, mint az év első 24 órájában.
De nem kedvelik a karácsonyt sem. Sőt, az összes többi ünnepnaptól is ódzkodnak.
Reneszánszát éli a kandallótévé – de mit néznek rajta annyian?
Nemcsak karácsonykor, hanem egész télen évek óta fogható a szolgáltatók műsorkínálatában egy szépen megrakott kandalló, ropogó tűzzel, időnként előúszó, lassan hömpölygő melódiákkal, ami sokakban azonnal felveti a kérdést:
ez most komoly? Vannak emberek, akik ezt nézik?
A válasz az, hogy bizony vannak, és nem is kevesen, becslések szerint milliókat szögez a képernyő elé a valós időben felvett, megszakítás nélkül, élőszerűen közvetített égési folyamat, amelyben a legdrámaibb pillanat, ha valaki elcsíp egy váratlanul megjelenő kezet, amint két és fél óra elteltével fát tesz a tűzre.
De nemcsak kandallót lehet nézni a tévéken, hanem erdőt-mezőt, jeges tájakat, a hajóorrból fixen közvetített tengeri utat, testkamerás csöndes túrázást, a lényeg, hogy ne történjen sok minden, csak folyjanak az események a maguk természetes módján, legyen az a lángnyelvek tánca, a fahasábok pattogása, a turistaösvények egymásutánja, a hullámok monoton verdesése, amibe észrevétlenül be lehet vonódni, feledkezni, elsimítva a stresszt, a töredezett gondolatokat.
Ez a műfaj a slow-tv (lassú vagy ambient tv), amelyről a közkeletű vélekedés úgy tartja, hogy a norvég közszolgálati műsorszolgáltató, az NRK indított el szép csendben, még 2009-ben, amikor a 100 éves bergeni vasútvonal apropóján hét órán keresztül közvetítette a Bergen és Oslo közötti vonatutat. A szerény megemlékezés váratlan sikert aratott.
Helikopteres járőrök védik az ültetvényeket, de miért ilyen drága a pisztácia?
A világ legdrágább pisztáciáját az egyik legaktívabb vulkán, az Etna nyugati lábánál termesztik Bronte város közelében, a szömörcefélék családjába tartozó pisztáciafa (Pistacia vera) csonthéjas termése pedig annyira értékes, hogy a szeptemberi szüretek idején helikopterek köröznek a sok száz helyi termelő több ezer hektárnyi ültetvényei felett. Nem csak azért őrzik féltve a termést, mert a Közép-Ázsiában őshonos
pisztáciafa nem hajlandó minden évben termőre fordulni, még Szicíliában sem, csak minden második évben.
Hanem azért is, mert az ásványokban gazdag vulkáni talajon termő, smaragdnak vagy „zöld aranynak” is nevezett egyedi ízű, más fajtáknál puhább, édesebb, olajosabb Bronte pisztáciák négyszer annyiba kerülnek, mint az amúgy sem olcsó „sima” pisztáciák. Egy kiló hámozott Bronte-csomag ára 30 ezer forintról indul, a többi 6, de inkább 7 ezerről.
Túl drágák ahhoz, hogy Szicíliában sózott nasiként végezzék,
többnyire süteményekbe, fagyikba, esetleg dubaji csokikba kerülnek. Vagy ott helyben arancinihez, a sült ropogós rizsgolyókhoz, pisztáciás-paradicsomos raguval leöntve. Teszik garnélarákos tésztába, grillhúshoz pisztáciakrém formájában, de még pisztáciás pizza is van. Pirított, sózott Bronte pisztáciát azonban felesleges arrafelé keresni.
Pont az idén történt, hogy egy Balaton-felvidéki szőlősgazda teljes szőlőtermését ismeretlenek leszüretelték, titokban, millió forintos veszteséget okozva. Ha az olaszrizling ennyire kapós lehet, akkor az elit pisztácia még inkább. Sokszor megesett, hogy az éj leple alatt megjelenő autós tolvajok a legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb termést rámolták autóikba. Nem kellett kamionokkal érkezniük, az árakat nézve néhány tíz kiló is jó fogásnak számított.
Rákapott a világ
Négyezer tonnával Olaszország a világ éves pisztáciatermelésének nem egész egy százalékát adja, de ez is több tíz milliárd forintot ér, alapáron, feldolgozatlanul. Az olasz prémiumfajta presztízse pedig egyre nő, különösen Japánban, Thaiföldön és Kínában.
De nem csak a Brontéra, hanem minden fajtára rákapott az emberiség, a több mint 4 milliárd dolláros piac
és a kereslet rendületlenül bővül, méghozzá évente 5 százalékkal.
A legnagyobb termelők, köztük a világ pisztáciatermésének több mint felét adó USA, azon belül Kalifornia, Irán (11 százalék), Törökország (9 százalék) pedig örömmel figyeli az árakat is felnyomó trendet, amit a pisztáciafogyasztók erősödő egészségtudatosságával magyaráznak.
Világszép és bölcs nők századai vannak mögöttünk
Filozófusnők már az ókorban is éltek, mert bár a város, a polisz a férfiaké volt, néha fel-felbukkant egy erősebb nő, aki akár a gondolatait sem félt világgá kürtölni. Ilyen volt például az antikvitás egyik legismertebb női gondolkodója, Aszpászia, Periklész szeretője (vagy felesége), akit szépségéről és éles eszéről ismertek. Szókratész retorikatanáraként is dolgozott, és azt beszélték, a bölcs Periklészt annyira lekörözte észbeli képességeivel, hogy még a beszédeit is ő írta.
Plutarkhosz írásaiban Kleát említi mint okos nőt, aki a delphoi jósda papnője volt. A történetírót a Kleával való beszélgetések inspirálták a halálról, erkölcsről és a vallás kérdéseiről szóló műveinek megírására.
Így indult a brit invázió Amerikában
Azt hihetnénk, a hatvanas évek amerikai könnyűzenéje jól elvolt magában, hiszen a rádióból dübörgött Elvis, a The Ronettes, Otis Redding, 1964-ben azonban a zenei szcéna felbolydult, mert megjelent egy brit banda.
Mikor mindenki kedvenc elnökét, Kennedyt 1963-ban lelőtték, az amerikai társadalom magába zuhant. Szinte fel sem tudták fogni, mi történt, világuk szétesett, és ebbe a mély depresszióba érkezett 4 huszonéves Liverpoolból. 1964-ben alig 1,5 évvel vagyunk első kislemezük, a Love Me Do megjelenése után, de a brit sajtó már jól prognosztizált Beatle-mániáról írt, ekkor látták őket egy londoni koncerten az The Ed Sullivan Show munkatársai, és megegyeztek az amerikai turnéban a menedzserrel, Brian Epsteinnel. Az első, február 9-ei fellépésük volt a brit pop inváziójának origója a tengerentúlon.
Csehszlovák kém lehetett a saját halálát eljátszó brit politikus
Amikor 1974. november 20-án John Stonehouse ruháit egy kupacban találták meg Miami Beachen, sokan azt hitték, hogy a brit parlamenti képviselő vízbe fulladt. Csakhogy egy hónappal később Ausztráliában bukkant fel épen és egészségesen, és nem biztos, hogy úszva tette meg az utat odáig.
John Stonehouse azért szánhatta magát e kétségbeesett lépésre, mert politikai karrierje épp összeomlóban volt. Anyagi csőd fenyegette, megvádolták, hogy a kommunistáknak kémkedik, és a magánélete is nyomasztotta, ugyanis nem tudott véget vetni viszonyának a titkárnőjével. Aztán elolvasta Frederick Forsyth regényét, A Sakál napját és döntött: új személyazonosságot hoz létre és üzleti útra utazik Miamiba, ahol 1974 novemberében felszívódik. Nem annyira, hogy ne tudjon felugrani egy Ausztráliába tartó repülőgépre.
A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
„A kertek nem úgy készülnek, hogy azt énekelgetjük az árnyékban üldögélve, »Ó, milyen csodálatos!«” – mondta a Dzsungel könyve szerzője, Rudyard Kipling. „Mindig úgy tekintek a kertészkedésre, mint menekülésre, mint a békességre. Ha mérges vagy vagy gondjaid vannak, semmi nem nyújt olyan vigaszt, mint a föld gondozása – teszi hozzá Monty Don, az idehaza is nagy sikerrel futó A kertész kertje című BBC-sorozat határtalanul lelkes kertművelője.
Így is van, ám valószínűleg nem Észak-Anglia egyik látványosságára, az Alnwick Garden Méregkertjére (The Poison Garden) gondolt, a kerítéssel elzárt park ugyanis,
100 hírhedt gyilkosnak ad otthont.
Halálfejes vaskapuján figyelmeztetés: „Ezek a növények ölni tudnak!”, de nem kell megijedni, rossz esetben csak elbódítanak, és a killerarborétumon végigandalogva egy szimpla ájulással megúszható a botanikai élménytúra, ahogy az párszor már előfordult húszéves története során. Mindezért nem is kell sokat leszurkolni, 7500 forintnak megfelelő fontért bárki beléphet a halálian érdekes növények birodalmába. Persze csak azután, hogy meghallgatta a biztonsági eligazítást, miszerint tilos bármihez hozzáérni, szagolgatni és kóstolgatni.
Tilos az á…
Szabadon flangálni is tilos a zöldellő kertben, csakis szigorúan idegenvezető kíséretében, kellő távolságból, fegyelmezetten lehet megtekinteni például a világ legmérgezőbbnek tartott, guinness-rekorder méregzsákját, a Magyarországon is elterjedt, csodafának is becézett mutatós ricinust (Ricinus communis, castor bean), aminek minden porcikája halálos, a magja kiváltképp.
50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
38 Celsius-fokos forróság tikkasztotta Etiópia északkeleti Afar régióját, azon belül az Awash folyó alsó völgyében elterülő köves, száraz, kopár Hadar területet 1974. november 24-én vasárnap reggel, amikor Donald Johanson,
a Chicagói Egyetem 31 éves paleoantropológus docense jegyzetei rendezgetése helyett inkább tett egy laza kirándulást tanítványával együtt a környéken.
Ez a térség a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgy északi részén fekszik, és nemcsak azért különleges, mert két kontinentális kőzetlemez találkozik itt, és a hasadék évi öt centiméteres sebességgel egyre csak tágul, hanem azért is, mert páratlan módon több millió éves üledékrétegeken lehet sétálni.
Már indultak volna vissza a táborba, amikor egy vízmosás mellett a fiatal professzor átnézett a jobb válla fölött és a köves-homokos talajon megpillantott egy kis csonttöredéket, és tapasztalt szemmel
azonnal tudta, hogy nem egy antilopé vagy páviáné, hanem egy emberi őstől származik.
Ha a bal válla fölött nézett volna vissza – emlékszik vissza a már 81 éves világhírű tudós –, akkor lehet, hogy másként alakul, vagy el sem kezdődik az emberré válás egyik leghíresebb ősmaradványának története.
Miután felfedezték a csontot, órákat töltöttek még a helyszínen az időközben 48 fokra felszökő kánikulában, és egyre-másra kerültek elő a maradványok: a koponya, a medence, a bordák, egy karcsont és lábcsont töredékei – írja könyvében, a Lucy: Az emberiség kezdetei című bestsellerben. Lelkesedésük határtalan volt, pedig akkor még nem tudták, hogy a maradványok mekkora jelentőségűek az emberi eredet történetében.
Aznap este a táborban is jó hangulat uralkodott, és a The Beatles „Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band” (Bors őrmester és a Magányos Szívek Klubjának zenekara) című, a popzene talán legnagyobb hatású lemezéről szólt a „Lucy in the Sky With Diamonds” című dal,
amikor az egyik tábortag felvetette: „Miért nem hívod Lucynak?”
Vonzó névnek tűnt, főleg azért, mert az emberek azonosulni tudtak az amúgy csak megszállott kutatókat lázba hozó emberős fosszíliákkal.
Rovataink a Facebookon