Mire lehet számítani egy 1939 júniusában Magyarországon megjelent kötettől, aminek az a címe, hogy Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében? Ne feledjük el, ugyan a második világháború még csak három hónap múlva fog kitörni, de már túl vagyunk két magyarországi zsidótörvényen, az Anschlusson, azaz Ausztria német bekebelezésén, ekkorra a németek megszállták Csehországot, a náci Jozef Tiso vezette független Szlovákia is valójában német bábállam, Magyarország visszakapta a felvidéket és megszállta Kárpátalját. Szóval egy ilyen kötet, ami ráadásul át is ment a Teleki-kormány cenzúráján, mi másról is szólhatna, mint arról, amiről akkoriban minden újságcikk és tanulmány és könyv: hogy ezek a háborús esélyek kiválóak, bolond lenne Hitler, ha nem robbantana ki háborút, és kebelezné be az egész kontinenst?

Fotó: Index

Joszif Dzsugasvili, ismertebb nevén Sztálin híresen rossz kapcsolatot ápolt elsőszülött gyerekével, Jakovval. Közismert anekdota, hogy amikor a fiú zaklatott érzelmi állapotban öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte, az apja csak annyit mondott: "Még egyenesen lőni se tud."

A háború se hozta éppen közelebb apát és fiát. Jakov Dzsugasvili 1941 júniusában csatlakozott a Vörös Hadsereghez, tüzérségi hadnagyként szolgált. Nem sokkal később, július 16-án Minszk közelében náci hadifogságba esett. Sztálin viszont minden hadifoglyot hazaárulónak tartott. Nem is mulasztotta el Jakov feleségét, Juliját a hároméves lányuk mellől két évre a Gulagra küldeni.

Mivel a tengeralattjárók mindkét világháborúban a hadviselés fontos részei voltak, elsőre talán furcsán hangzik, de összesen egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy két tengeralattjáró az elsődleges rendeltetési helyén, a víz alatt csapott össze.

Ennél persze jóval többször harcoltak egymással tengeralattjárók – először a német U-27 süllyesztette el a brit E3-at az első világháború alatt –, de az összes többi esetben a vesztes fél a vízfelszín felett tartózkodott. Ennek elsősorban technikai okai voltak: akkoriban egyszerre csak néhány órát tudtak víz alatt tölteni, és lassabban is haladtak, mint a felszínen, így a merülést a legforróbb helyzetekre tartogatták. A víz alatti célpont azonosítása és követése is nehézkes lett volna modern navigációs eszközök híján. A torpedókat is a felszínen haladó hajók elsüllyesztésére tervezték.

A HMS Venturer

Fotó: Arkivi

Egy alkalommal, a második világháború utolsó évében mégis úgy alakult, hogy a víz alatt bonyolódott harcba két tengeralattjáró.

Bár A Gyűrűk Urából ismert entek, a komótosan bandukoló és még komótosabban beszélgető faszerű élőlények legjobb tudomásunk szerint a valóságban nem léteznek, azért a hagyományos fáink is jóval kommunikatívabbak, mint amit egy könnyű erdei séta során kinéznénk belőlük.

A fákat, és egyébként más növényeket is összeköti ugyanis a gombafonalak föld alatt húzódó sűrű hálózata, a micélium, mint valami erdei internet kábelrengetege. Na és mire jó ez a rejtett hálózat? Nagyjából arra, amire minden más kommunikációs platform: lehet rajta keresztül információt megosztani, segíteni másoknak, vagy éppen jól kibabrálni velük.

Mindenki álmodik. Aki azt gondolja, hogy nem, az is, csak nem emlékszik rá utólag. Vannak emberek, akik szinte mindig emlékeznek, mit álmodtak, másoknál ez nagyon ritkán fordul elő. Sőt, olyan is szokott lenni mindannyiunkkal, hogy reggel, közvetlenül ébredés után még élénken emlékszünk az álomra, de aztán ez elillan, hiába erőltetjük az agyunkat, csak foszlányokat, hangulatokat tudunk felidézni. Bár úgy tűnik, teljesen véletlenszerű, mikor emlékszünk az álmainkra reggel, és mikor nem, valójában van benne rendszer. Hogy ezt megértsük, először vegyük át, hogyan működik az álom.

Fotó: Matt Cardy / Getty Images Hungary

A mértékegységek metrikus rendszerét a franciák találták ki az 1700-as évek végén, és szép lassan le is váltotta világszerte a kismillió helyi mértékegységet, és az abból fakadó káoszt. Mármint a tudomány világában; a hétköznapi életben még jó pár helyen tartja magát a mérföld, a font, a gallon, a hüvelyk és társaik. Az SI rendszer hét alap mértékegységet használ, és azokból levezethető az összes többi: ezek a méter, a kilogramm, a Kelvin-fok, a másodperc, az amper, illetve a hétköznapokban kevesebbet használt kandela (a fényerősségre) és a mól (az anyagmennyiségre). Könnyen belátható, hogy ha minden ezekre épül, halálos pontossággal és stabilitással kell őket definiálni. Ez mára nagyjából meg is történt, az egy méter tudományos definíciója például úgy hangzik, hogy az a távolság, amit a fény vákuumban a másodperc 1/299792458 része alatt megtesz.

Egy mértékegység maradt, aminek nincs ilyen egzakt definíciója,a kilogramm. Az egy kiló a mai napig annyi, amennyit a kiló-etalon, egy párizsi széfben tartott platina-iridium ötvözetből készült tömb nyom. A kilogramm-etalont, a Le Grand K-t, 1879-ben készítették el, és azóta egy párizsi széfben tartják, légmentesen záró üvegbura alatt. Elvileg nem korrodálódik, nem kopik, nem oxidálódik, semmi nem történik vele, ami miatt megváltozna a tömege. A gyakorlat viszont nem ezt mutatja.

Az embernek épp elég megküzdenie azzal, ha valamilyen komoly sérülés éri vagy betegségben szenved, de ezt még nehezebbé teszi, ha ő maga sem látja be, hogy beteg. Ezt az állapotot hívják anozognóziának.

Jelenet a Vaklárma című filmből

A tagadás persze gyakori védekező mechanizmus kisebb-nagyobb nyavalyáknál – ki ne hallotta volna már lebetegedő baráttól vagy rokontól, hogy "ugyan már, dehogy kell orvoshoz menni, hát nincsen nekem semmi bajom". Az anozognózia viszont nem egyszerű tagadás, hanem egy általában fizikai sérülés miatt kialakuló kóros állapot, amelynek következtében akár egy olyan komoly probléma létét se látja be az érintett, mint hogy teljesen megvakult. Méghozzá azért nem látja be, mert ő maga se tud róla, nem érzékeli. A betegség görög eredetű neve is ezt jelenti: a betegség nem tudása.

Az ember átlagos napi folyadékigénye kb. 2-2,5 liter víz. Vannak helyzetek, amikor ennél többet kér a szervezet, például hőségben vagy komolyabb fizikai megterhelés hatására. Ez logikus is, hiszen ilyenkor izzadással hűti magát a testünk, azzal vizet veszít, és ezt pótolni kell. A Tour de France profi kerékpárosai például a hegyi szakaszokon simán leadnak óránként egy-másfél liter vizet izzadással, és ezt 6-7 liter folyadék bevitelével ellensúlyozzák menet közben (sőt, feljegyeztek a sportorvosok olyan esetet is, amikor egy versenyző 11,8 litert ivott a nyeregben – persze nem sima vízből, hanem elektrolitokkal, ásványi anyagokkal dúsított sportitalból).

Ennek tükrében különösen súlyosan hangzik a Diabetes insipidus nevű betegség fő tünete:

1925-ben egy orosz származású amerikai művész-tudós házaspár, Nicholas  és Helena Roerich, valamit 22 éves fiuk, a katonai akadémista George tudományos expedíciót indított az akkor még jórészt feltérképezetlen, legendák ködébe vesző Tibetbe. Az útjuk 4 éven át tartott, rengeteg térképet készítettek, katalogizálták a helyi állat- és növényvilágot, régészeti lelőhelyeket fedeztek fel, dokumentálták egy csomó népcsoport folklórját és mondavilágát - egyszóval egy sor tudományág számára hasznos és úttörő volt a kutatásuk. Pedig nem ez volt a cél,

Nicholas Roerich

Fotó: Heritage Images

Roerichék közvetlenül a kommunista forradalom előtt hagyták el Oroszországot és költöztek New Yorkba. Helena filozófus volt és író, Nicholas festő, régész, és mindkettőjüket erősen vonzotta a spiritualitás és az ezotéria. Miután Helena egy szeánsz alkalmával telepatikus üzenetet kapott egy Morya mester nevű szellemlénytől, hogy keresse meg Shambhala elveszett királyságát, a pár valósággal megszállottja lett a legendás birodalomnak.

Manapság, amikor az olcsóbb okostelefonokba is 8-10-12 megapixeles kameramodulokat szerelnek a gyártók – nem is beszélve a szélsőségekről, pl a Sony 48 megapixeles eszközéről – , még a fényképezés iránt kevés affinitással bíró emberek is képben vannak nagyjából a digitális fotók felbontását illetően. Felvetődhet a kérdés, hogy ha a telefonunk borsónyi kamerája és a mögötte lévő szenzor 12 megapixeles (tehát 12 millió képpontból álló) képeket tud rögzíteni, akkor milyen felbontású lehet a szemünk?

Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke a megkerülhetetlen történelmi szerepén, és az ellene sikeresen végrehajtott merényleten túl is érdekes figura, például

• halála előtt pár órával hozta létre az elnök életét védő titkosszolgálatot (micsoda antré),
• a holttestét megpróbálták elrabolni sírrablók,
• és nem mellesleg szupersztár díjbirkózó volt, mielőtt elnökké választották volna, olyannyira, hogy posztumusz az amerikai birkózók Hírességek Csarnokába is beválasztották 1992-ben.

Abraham Lincoln

Fotó: Photo 12

A legendák szerint 300 meccséből csak egyet vesztett el, bár erre nincs hitelt érdemlően erős bizonyíték, igaz, cáfolat sem - annyi viszont biztos, hogy tényleg rengeteg birkózómeccset nyert, és csak egy vereségéről maradt fel írásos emlék. A sztorihoz gyakran azt is hozzácsapják, hogy 1830-ban Illionois állam egyik megyei bajnokságában bajnok lett, ám Lincoln valójában csak később költözött Illionois-ba, úgyhogy ez biztosan kitaláció.

Az egyiptomi uralkodók meglepően sok adminisztrációs problémába futnak bele a modern korban. Tutanhamon fáraó szekere például a New York-i John F. Kennedy repülőtéren akadt fent a határon, mert hogy nem volt alvázszáma a 3300 éves járműnek. Nagyjából két és fél évtizeddel korábban egy későbbi utódja, az Új Birodalom másik fáraója, II. Ramszesz találkozott nem várt problémával, amikor maradványait egy franciaországi múzeumba akarták szállítani restaurálásra. A nemzetközi törvények ugyanis csak útlevéllel engedélyezik emberi maradványok szállítását, így nem volt mit tenni, majdnem 3200 évvel Ramszesz halála után kénytelenek voltak útlevelet kiállítani a korábbi uralkodónak.

Fotó: Apic/RETIRED / Getty Images Hungary

1953. május 29-én Edmund Hillary új-zélandi hegymászó és Tenzing Norgay nepáli serpa felért a Mount Everest 8848 méter magas csúcsára, először meghódítva a Föld legmagasabb pontját. A hegymászókat segítő technika azóta elképesztően sokat fejlődött, ennek köszönhetően az Everestet megmászták már többek között 13 éves gyerekek, egy 69 éves, duplán amputált lábú bácsi, és egy vak hegymászó is. A laikus azt gondolná, hogy ha ők mind felértek a világ tetejére, kicsit elveszítette a sportértékét az egész hegymászósdi, elvégre ennél magasabbra már nem lehet mászni.

Ez azonban annyira nem igaz, hogy 65 évvel a világ legmagasabb hegycsúcsának megmászása után még mindig több száz, akár ezer szűz hegy lehet a Földön, amelyeknek a tetején még sosem járt ember. A számukat senki nem tudja pontosan, mivel egészen a legutóbbi időkig, a műholdas térképek, a GPS és a digitális kamerák elterjedéséig az isten háta mögötti hegycsúcsok megmászása és annak dokumentálása elég hektikus és megbízhatatlan volt. (Ebből fakad például az egyik legrégibb hegymászó legenda, ami szerint George Mallory és Andrew Irvine már 1924-ben feljutott az Everestre, és a visszaúton érte őket halálos baleset.)

Chamoy Thipyaso

1989 júniusában, egy több mint három évig tartó per végén a thaiföldi bíróság bűnösnek mondott ki egy nyolc fős társaságot; vezetőjük, egy Chamoy Thipyaso nevű hölgy egészen abszurd, 141078 éves börtönbüntetést kapott. A csoport által véghezvitt világraszóló csalássorozatnak több mint 16 ezer károsultja volt, az ügy nagy része homályban maradt. A hatóságok azt is csak nagyjából tudták belőni 200 és 300 millió dollár közé, hogy mekkora lehetett az okozott kár.

A minden idők leghosszabb börtönbüntetésével végződő csalás a hatvanas években kezdődött. Chamoy Thipyaso akkoriban a thaiföldi nemzeti olajvállalatnál dolgozott aránylag magas pozícióban, a férje pedig a légierő egyik tábornoka volt. Ezzel a háttérrel Thipyaso úgy tudott elindítani egy pénzügyi befektetési alapnak tűnő piramisjátékot, hogy az teljesen legálisnak, és atombiztosnak tűnt. A Mae Chamoy alap (mae anyát jelent a thai nyelvben) ránézésre egy olajvállalati kötvény volt, ami stabil és magas hozamot ígért hosszú távra. A férj kapcsolatai révén a korai befektetők a katonaság vezető köreiből kerültek ki, ami Thaiföldön egyet jelent a politikai támogatással - így senki nem gyanakodott csalásra.

Amerika hírhedt háborúja a drogok ellen az 1970-es évek elején indult, Nixon elnök hirdette meg hivatalosan. Irtózatos pénzeket emésztett fel, és hogy mennyire volt sikeres, azt jól mutatják például a Pablo Escobar viselt dolgairól szóló, mostanában eléggé megszaporodott tévésorozatok és filmek. Röviden: csúfos kudarc volt. Ettől viszont csak még érdekesebbek, hogy az amerikaiak milyen eszközöket vetettek be, vagy próbáltak bevetni, hogy helyben, a termelési oldalon kezeljék a drogproblémát. Kolumbiában és a környékbeli kokain-fellegvárakban például biológiai fegyver bevetését tervezték: hernyókkal irtották volna ki a kokacserjét.

.

Gennagyij Padalka orosz űrhajós 2015 szeptemberében tért vissza a Földre utolsó űrútjáról. Az orosz légierő ezredese 17 év alatt 5 űrrepülésen vett részt, összesen 878 és fél napot töltött az űrben, amivel rekorder, még a második helyezett Jurij Malencsenkóra is több mint 50 napot ver az űrben töltött idejével. De Padalka nem emiatt érdekes nekünk most, hanem azért, mert

A gyémántokat jó ideje a luxussal és a fényűzéssel azonosítják, azonban volt olyan idő, amikor egyáltalán nem számított ritkaságnak, sőt, nem is érdekelte az embereket. Aztán akcióba lépett egy De Beers nevű cég, és minden megváltozott, de ehhez kellett egy Cecil Rhodes nevű férfi is. 

Vannak a lombhullató fák, meg vannak az örökzöldek, ezt még gyerekként megtanulja mindenki, nagyjából akkor, amikor először rácsodálkozik, hogy jé, karácsonyfa. De vajon miért tud megmaradni zöldnek a fenyő meg a többi hasonszőrű növény télen is, hóban-fagyban, miközben a többi fa levelei elszáradnak és lehullanak?

Hiába figyelmeztetnek a biológusok az invazív fajok veszélyességére, az őshonos fajokra gyakorolt káros hatásukra, az átlagember többnyire nem is veszi észre ezek megjelenését, nem tud róluk, nem találkozik velük. Különösen igaz ez a nagyvárosok lakóira, akik eleve kevés állat- és növényfajjal kerülnek kapcsolatba a mindennapokban. Talán egyetlen faj kivétel ez alól – legalábbis Nyugat-Európában egész biztosan: az indiai örvös-sándorpapagáj (Psittacula krameri manillensis).

Egyen naponta egy almát, és sose kell orvoshoz mennie! – tartja a népi bölcsesség. (Meg az orvostudomány is: a Medical News szerint az alma a tíz legegészségesebb étel között van.) Nem kellett volna megenni az almát, akkor orvosokra se lenne szükség! – replikázhatnánk a vallásos alapigazsággal. De ma már nehéz lenne megmondani, hogy melyik almából evett Ádám és Éva, mielőtt kiűzték őket az Édenkertből – ahogy azt is, hogy nekünk melyikből kéne ennünk, hogy mindig egészségesek maradjunk.

Van, hogy elítélt bűnözőket próbaidőre bocsátanak, a nyakukba sóznak egy hivatásos pártfogót, és adnak neki egy esélyt, hogy ismét a társadalom hasznos tagjává váljon. Ez viszont csak belföldön és békeidőben működi, nemzetek közötti háborúban nem, ugyanis minden ország megvédi a fogságból hazaszökött katonáit. Épp ezért szokatlan, ha egy hadifoglyot helyeznek ideiglenesen szabadlábra – elvégre mi más kötelezné a visszatérésre, mint az adott szava?

Hysterical strenght, azaz hisztérikus erőkifejtés; így hívják azt a szélsőséges, már-már emberfeletti erőt, amit egyesek élet-halál helyzetben mutatnak. Az erről szóló anekdotákkal tele van az internet, de klinikai vizsgálatok során sosem sikerült bebizonyítani, hogy mi okozhatja. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán létezik ilyen, pedig a tapasztalatok mást mutatnak.

Világos, hogy mindez megvan bennünk. Nem egy természetfölötti erő hatására támad bennünk ilyen erő.

– mondta a BBC-nek Robert Girandola, a kaliforniai UCLA munkatársa.

Alig kétszáz éve az írásos kommunikáció még úgy zajlott, hogy az ember fogott néhány szelet papírt, teleírt négy-öt lapot, borítékba tette őket, majd elballagott velük a postahivatalba, ahol zsákokba tették a leveleket, és postakocsikkal, vonatokkal és levélkihordókkal eljuttatták azokat a címzetteknek. Hetekig is eltarthatott, mire az Egyesült Államok keleti és nyugati partjai között egy levél megtette az utat; nem véletlenül hívták a postai levelezést snail mailnek, azaz csigapostának.

Gerhard Zucker német mérnök és üzletember rakétapostát lő fel 1934-ben Brightonban

Fotó: Imagno

Heinrich von Kleist , a Berliner Abendblätter szerkesztője már 1810 októberében azt javasolta, hogy tüzérségi ágyúkkal lőjenek ki olyan tölteteket, amiket postai levelekkel töltenek meg. Ha kiépítenének egy ilyen ágyúrendszert, és a lövedékeket folytatólagosan továbbítanák újabb ágyúkkal – érvelt Kleist –, egy ágyúgolyó fél nap alatt megtehetné a Berlintől Breslauig tartó, csaknem 300 kilométeres utat. Bár az ötlet jól illusztrálja von Kleist írói kreativitását, a gyakorlatba ültetésére sosem került sor.

Szeptember 24-én, hétfőn röppent fel a hír az Automotive News oldalán, hogy az Audi feltámasztaná a 60 (de inkább nagyjából 80) éve halott Horch márkáját, méghozzá azért, hogy a Mercedes Maybach mintájára csúcskategóriás luxusautót kínáljon az A8-as modelljéből. (A Maybach nem külön márka, csak az S-osztály legnagyobb luxust kínáló verziója lett végül, ezt másolná az Audi is.)

Ha ennyi lenne a sztori, akkor a gazdaság rovatunkba került volna, a Horch-feltámasztás viszont remek alkalmat ad arra, hogy kicsit visszakanyarodjunk az Audi márka indulásához, és belekeverjük kicsit a hetvenes-nyolcvanas évek magyar népautóját, a Trabantot is.

Elmúlt már harmincéves? Akkor most ereszkedjen négykézlábra, és próbáljon meg öt percet csúszni-mászni a padlón, ahogy a gyerekek szoktak. Na jó, ne ereszkedjen négykézlábra: borítékolható, hogy pokolian sajogni fog a térde utána.

Mivel a kisgyerekek a legkisebb szellőre is üvöltésben törnek ki, felmerül a kérdés: hogy bírják ezek a térden csúszás fájdalmát? És hogyhogy nem fáj nekik, ha napjában ezerszer a térdükre esnek? Titánbetét van a térdkalácsukban, vagy mi? A válasz még ennél is prózaibb:

A kingstoni Hunts Bay Temetőben 2008-ban fedezték föl azt a hét sírkövet, amiken héber írásjelek, illetve a kalózok egyezményes jele látható: a koponya a két keresztbe tett lábszárcsonttal. Aki látta a Karib-tenger kalózait, aligha lepődik meg rajta, hogy Jamaicában egykor kalózok dúlták-lakták a vidéket – de hogy zsidó kalózok?!

Néhány éve fura dolgot fedeztek fel a genetikusok az emberiség genetikai állományának történelmi alakulásában. A jelenséget DNS-útszűkületnek, vagy palacknyak-effektusnak nevezték el, és sokáig teljesen értetlenül álltak előtte. A változatos helyekről származó leletek genetikai vizsgálata ugyanis azt mutatta, hogy nagyjából 7000 évvel ezelőtt nagyon rövid idő leforgása alatt

Hogy hogyan lehet az ilyesmit a DNS-ből megmondani? Az embernek, mint tudjuk, 23 pár kromoszómája van, ebből a 23. határozza meg a nemünket: a nőké XX, a férfiaké XY. A genetikusok azt vették észre, hogy a csak a férfiakban jelen levő Y kromoszóma változatossága az idővonalon a leletek korának egy jól meghatározható pontján, úgy 7000 évvel ezelőtt, hirtelen összeomlik, aztán szép lassan újra visszatér az eredeti változatossági szintjére. A csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS viszont semmi hasonló kilengést nem mutatott. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfiak létszáma drámai mértékben megfogyatkozott, miközben nőből nagyjából ugyanannyi maradt körülöttük. A statisztikákból Európában, Ázsiában, és Afrikában is kimutatható volt ez a mintázat; az adatok azt mutatták, hogy 17-szer annyi nő élt ebben az időben, mint férfi.

Ha azt látjuk, hogy a belvárosban kisebb csoportosulás támad egy autó körül, akkor jó eséllyel tippelhetünk arra, hogy egy Lamborghinit csodálnak az épp arra járók. A név hallatán legtöbbünknek a méregdrága luxus sportautók jutnak eszünkbe, az autóipari ismeretek terén haladóbbak azzal is tisztában vannak, hogy a cég traktorokkal kezdte, azt viszont kevesen tudják, hogy a motorsportok egyik extravagáns ágában is jeleskedik a Lamborghini.

1945. júliusában az Egyesült Államok végrehajtotta az első nukleáris fegyver tesztjét Új-Mexikóban, és ezt jó ideig sikerült is titokban tartani: a próbarobbantásról végül csak a Nagaszakira ledobott bomba robbanása után értesítették a lakosságot. A fotográfiákra szakosodott Kodak cég viszont már jóval korábban tudott az egészről, igaz, véletlenül jött rá, mit is robbantottak Új-Mexikóban.