Nolan talán nem tudja, de a tudósok megfejtették, mikor tért haza Odüsszeusz és állt bosszút
Most hogy kijött napjaink egyik legelismertebb rendezőjétől, az Oppenheimert is jegyző Christopher Nolantól várva várt új filmje, az Odüsszeia, nem bírjuk megállni, hogy ne kérkedjünk vele: a tudósok tudják, pontosan mikor vette kezdetét az Odüsszeia drámai csúcspontja: Kr. e. 1178. április 16-án, helyi idő szerint dél körülre teszik Odüsszeusz visszatérését Ithaka szigetére, ami a Nolan-filmben is a cselekmény tetőfoka.
az epikus költemény csillagászati utalásai alapján keresték ki a dátumot,
és egy teljes napfogyatkozást arra a napra jelölik ki, amikor Odüsszeusz (a filmben Matt Damon alakítja) visszaveszi királyságát Ithaka szigetén.
Dehát ez egy mitikus mű, amelyben istenek, istennők avatkoznak közbe az eseményekbe, varázslónők, mágikus lények, szörnyek nehezítik a hős útját, aki még az alvilágba is alászáll! Csakhogy – mint kiderült – az Odüsszeia nem pusztán egy magával ragadó legenda,
hanem valós történelmi korszakból, a görög Mükéné késő bronzkori eseményeiből, hagyományaiból, földrajzi és társadalmi elemeiből is táplálkozik,
és az énekmondók (rapszódoszok) gazdag szájhagyományai alapján írta meg Homérosz (akinek történeti személye bizonytalan) a Kr. e. 8. században.
Nem alszik jól? Aludjon úgy, mint a vadászó-gyűjtögetők
Alvásszakértők azt tanácsolják, hogy a felnőtteknek körülbelül hét-nyolc órát kellene megszakítás nélkül aludniuk egy hűvös, sötét szobában. Ha ezt következetesen teszik, akkor évekkel meghosszabbíthatják az életüket. Hogy ennek a kőbe vésett szentenciának utánajárjon, David Samson alvásszakértő antropológus, a Torontói Egyetem docense éveken keresztül Afrikában fákra mászott, hogy csimpánzfészkekben szunyókáljon, és felkeresett többet a világ utolsó vadászó-gyűjtögető törzseiből Észak-Tanzániában és a Kongói Köztársaságban, és velük is jó sokat aludt. Miután lejött a fákról, és elbúcsúzott a hadza és a bayaka népektől, tapasztalatairól könyvet írt, amelyben határozottan állítja:
a megszakítás nélküli hét-nyolc órás alvás ideáljának azért nem tudunk megfelelni, mert az emberek evolúciós történetük nagy részében nem így aludtak.
Tényleg, akkor hogyan aludtak paleo őseink?
Életünk egyharmadát végigalusszuk, az alvás olyan alapvető szükséglet, mint az evés, ivás. Bár még sok mindent nem értünk belőle, azt tudjuk, hogy elengedhetetlen az agy tisztulásához, az emlékek bevésődéséhez, a tanuláshoz, az immunrendszer működéséhez, a sejtek növekedéséhez. Tehát ha kevesebbet alszunk a kelleténél, komoly problémákkal nézünk szembe: betegségek, de krónikus kialvatlanság esetén akár összeomlás is lehet a vége.
Évek óta figyelmeztetnek az álmatlanság csendes világjárványára. A problémát már nem egyéni vagy orvosi kérdésnek tekintik, hanem komoly társadalmi jelenségnek. Magyar alváskutatók is figyelmeztetnek, hogy száz magyarból mindössze ketten ébrednek kipihenten, emiatt minden harmadik embert komoly egészségügyi kockázatok fenyegetik. Okait pedig a rohanó életmódhoz, a hosszú munkaidőhöz, a digitális függőséghez és úgy általában a stresszhez, szorongáshoz kapcsolják.
Tökéletes tervnek tűnt a Föld összes szemetét a vulkánokba dobni
Talán mindannyiunknak megfordult már a fejében a gondolat: adott egy bolygó, ami lassan belefullad az évi több mint kétmilliárd tonna hulladékba, és adottak a Föld felszínén tátongó hatalmas, ezerfokos lávával teli üstökök. Adja magát a tökéletes, természetes és ingyenes hulladékmegsemmisítő ötlete: miért nem rakjuk fel a szemetet pár teherautóra, és borítjuk bele azt a legközelebbi vulkánba? Bár a koncepció jól hangzik, a valóságban a fizika, a kémia és a logisztika olyan falakat emel elénk, amelyek miatt ez minden idők egyik legrosszabb és legveszélyesebb ötlete lenne. Nézzük meg tudományos szemmel, mi történne, ha az emberiség megpróbálná a Föld vulkánjait használni a bolygó szemeteskukáiként.
Amikor vulkánra gondolunk, hajlamosak vagyunk egy kráterből bugyogó, nyílt lávatavat elképzelni, amely csak arra vár, hogy belepöccintsük a kommunális hulladékot. A geológiai valóság azonban egészen más. A Földön található mintegy 1500 potenciálisan aktív vulkán túlnyomó többsége úgynevezett sztratovulkán. Ilyen például a Vezúv vagy a Fudzsi is. Ezeknek a vulkánoknak nincs nyitott, folyamatosan olvadt magmával teli kürtőjük – a kitörések között a kürtőjüket szilárd, több ezer tonnás kőzetdugó zárja el, így ide fizikai képtelenség lenne bármit is bedobni. Ahhoz, hogy az ötlet működjön, nyílt lávatavakra lenne szükségünk, jelenleg azonban a bolygónkon mindössze nyolc olyan vulkánról tudunk, amely tartósan lávatavat tart fenn. Ezek a következők:
- Kilauea (Hawaii, USA)
- Erta Ale (Etiópia)
- Nyiragongo (Kongói Demokratikus Köztársaság)
- Mount Erebus (Antarktisz)
- Villarrica (Chile)
- Ambrym (Vanuatu)
- Mount Michael (Déli-Sandwich-szigetek)
- Masaya (Nicaragua)
Ha rápillantunk a listára, azonnal szembetűnik a logisztikai rémálom. A Föld évi kétmilliárd tonna szemetét kellene elszállítani az Antarktiszra, az etióp sivatagba vagy a Csendes-óceán elszigetelt szigeteire. Ennek a szállításnak a szénlábnyoma és a pénzügyi költsége felfoghatatlanul nagyobb lenne, mint bármilyen ma ismert hulladékfeldolgozási eljárásé, nem is beszélve arról, hogy a teherautóknak egy meredek, instabil és életveszélyes vulkáni kráter peremén kellene manőverezniük – figyelmeztet egyik írásában a Popular Science.
Így hat ránk a naplemente bámulása
A naplemente a napnak a legszebb, legtisztább órája. Kitágult szemekkel, leesett állal nézzük a vörös korongot, amint eltűnik a horizonton. Amit pedig ilyenkor érzünk – még ha nem is vagyunk tudatában –, az az áhítat, a csodálat komplex érzelme, amit csak a legutóbbi időkben kezdtek el alaposabban vizsgálni és megérteni. És bár nehéz szavakba önteni, a pszichológusok megteszik.
A csodálat egy összetett érzelem, amit akkor érzünk, amikor valami olyan, nálunk jóval hatalmasabb dolognak vagyunk szem- vagy fültanúi, amit nem egészen tudunk felfogni.
Nemcsak naplemente lehet, hanem a ragyogóan csillagos égbolt és más természeti csoda is, egy műalkotás, zene, egy mélyreható gondolat, egy emberi teljesítmény, születéssel való találkozás, vagy bármi, ami ámulatba ejt, kizökkent és – szó szerint – leesik az állunk és csak annyi jön ki belőlünk: wow. Megtapasztalása megváltoztatja a felfogásunkat, gyakran fizikai reakciót vált ki, például könnyeket és/vagy libabőrt. De a színfalak mögött sokkal többet is tesz.
Naplemente nézésekor például elfog az apróság érzése, és a személyes problémák hirtelen jelentéktelennek számítanak a világ nagy egészében – mondja Michelle Shiota, az Arizona Állami Egyetem szociálpszichológia professzora, az áhítat és csodálat úttörő kutatója. Rájövünk, hogy talán néhány dolog, ami annyi szorongást okoz, valójában nem is olyan fontos. Egy magával ragadó naplemente
kirángathat a túlagyalással összecsomósodott negatív gondolathurkokból és visszahozhat a jelenbe,
a tudatos jelenlétbe, ahol ítélkezés nélkül fókuszálunk a pillanatra.
Az „észlelt hatalmasságon” túl az „idomulás iránti igény” a másik jellemzője az áhítatélményeknek. Amikor egy „csodálatos” inger valamilyen módon meghaladja az elvárásainkat, az kiválthatja a világ megértéséhez addig használt mentális mintázataink megváltoztatását és egy kognitív átrendeződés iránti igényt támaszt. Magyarul: akár át is értékelhetjük életszemléletünket.
Egyre többeket érint a hírfáradtság
Bizonyára előfordult már önnel is, hogy abbahagyta a telefonja böngészését reggel. Egyszerűen nem akarta megnézni a híreket. Nem azért, mert úgysem történik semmi, hanem pont hogy befoghatatlanul sok minden történt, és nem akar a rossz hírek szakadatlanul ömlő vízesése alá állni.
Kutatások szerint mostanra a világ lakosságának körülbelül 40 százaléka kerüli gyakran a híreket, de például Kanadában ma már 69 százalék ez az arány. Ami, lássuk be, nem túl meglepő: ugyanannak az agynak kellene feldolgoznia az egymás mellett dúló háborúkat, egy pénzügyi sokkot valahol máshol, rekordmeleget, permanens klímakatasztrófát és mondjuk bónuszként pár erőszakos bűncselekményt – mindezt még ebédidő előtt. Amitől túlterheltnek és tehetetlennek érezzük magukat és kivonjuk magunkat a hírcunamiból.
Ez a hírfáradtság, ami nem lustaság vagy az érdeklődés hanyatlása, hanem az emberi agy természetes reakciója, ugyanis idegrendszerünk semmiképpen sem erre fejlődött ki. Ekkora adagot egyszerűen nem tudunk befogadni. Na de miért nem olvasunk főként jó és kellemes híreket (például, „kinyílott a pitypang”, hogy egy klasszikust idézzünk)? Nézzük az élet napos oldalát, vegyük észre a szépet, kék az ég és zöld a fű.
Sanyargat a globális vízhiány, de miért nem csinálunk ivóvizet tengervízből?
Becslések szerint legalább kétmillió matróz halt meg a nagy földrajzi felfedezések korában a világtengereken skorbutban (C-vitamin-hiányban) és fertőzött víz miatti fertőzésekben (vérhasban), Kolumbusz kora és az 1800-as évek között. Többen, mint tengeri csatákban, viharok, vagy hajótörések következtében. A hosszabb felfedező vagy katonai utakra már előre legalább 50 százalékos halálozási rátával számoltak a hajótulajdonosok és a kormányok.
Az ivóvíz beszerzése és frissen tartása volt az egyik legnagyobb logisztikai kihívás az újkori hajókon. Hiába vittek magukkal tetemes készleteket, a tölgyfahordókban tárolt víz napok alatt megpimpósodott. Két-három hét után a hordók belsejében algák, baktériumok és lárvák szaporodtak el, a víz nyálkássá, büdössé és zöldessé vált. Gyakran a foguk között szűrték át a vizet a tengerészek, hogy ne nyeljék le a férgeket. Mivel a tiszta víz szinte ihatatlanná vált, néhány hét után alkoholt ittak víz helyett, mert az legalább a fermentáció miatt nehezebben romlott meg. Az út első heteiben sört kaptak napi adagként (akár napi 3-4 litert is fejenként). Amikor a sör is megsavanyodott, átváltottak rummal fertőtlenített poshadt vízre (grogra).
Mennyire frusztráló lehetett hónapokig a végtelen óceánon hánykolódni szomjúságtól gyötörve. De mindenki tudta, hiába körülöttük a tengernyi víz, aki iszik belőle, nemhogy hidratálódik, hanem éppen, hogy még szomjasabb lesz és kiszárad. Bár a tengervíz iható folyadéknak tűnik, a benne lévő extrém magas sókoncentráció miatt (1 liter körülbelül 35 gramm konyhasót és keserűsót tartalmaz) biológiai méregként hat az emberi szervezetre, amit képtelen kezelni. Ahhoz, hogy a vesénk kiszűrje a tengerből megivott 1 liter víz sómennyiségét, körülbelül 1,5 liter tiszta vizet kellene kipisilnie.
Ez azt jelenti, hogy minden egyes korty tengervízzel több vizet veszítünk, mint amennyit megittunk, ami felgyorsítja a belső kiszáradást.
Amikor ennyire töményen sós víz kerül a gyomorba és a véráramba, beindul az ozmózis nevű fizikai folyamat, és az egészséges sejtekből elkezd kiáramlani a víz a sós környezet felé, hogy felhígítsa azt. Sejtjeink pedig szó szerint kiszipolyozódnak, kiszáradnak és összezsugorodnak.
Megdöbbentő felfedezés mutatja meg, mi vár a Napunkra, ha kihuny
A csillagok halála nem feltétlenül jelenti a körülöttük keringő bolygórendszerek végét. Egy nemzetközi kutatócsoport a James Webb űrtávcső (JWST) segítségével nyert páratlan bepillantást abba, mi történik a gázóriásokkal azután, hogy a központi csillaguk elpusztul. A felfedezés gyakorlatilag egy kozmikus időgép, amely megmutatja, milyen sors vár a mi Naprendszerünkre – és benne a Jupiterre – mintegy ötmilliárd év múlva.
Nem titok, hogy nagyjából ötmilliárd év múlva a mi Napunk magjában is elfogy a fűtőanyagként szolgáló hidrogén. Csillagunk ekkor a jelenlegi méretének több mint százszorosára dagadva vörös óriássá válik, elnyelve és elpusztítva a Merkúrt, a Vénuszt, és nagy valószínűséggel a Földet is. Ezt követően ledobja magáról a külső rétegeit, és élete végén egy apró, sűrű fehér törpévé zsugorodik. A távolabbi bolygók, különösen a gázóriások sorsa azonban eddig meglehetősen homályos volt a csillagászok előtt. A Nature tudományos folyóiratban most publikált kutatás épp ezért történelmi jelentőségű: a tudósoknak sikerült egy olyan, Naphoz hasonló, de már elpusztult csillag maradványát és a körülötte keringő bolygót megvizsgálniuk, ami pontosan ezt a távoli jövőt modellezi – írja a EurekAlert.
A bolygó, ami hétszer nagyobb a csillagánál
A fókuszba egy, a TESS űrtávcső által 2020-ban felfedezett, majd a Spitzer megfigyeléseivel megerősített exobolygó, a WD 1856 b került, amely egy nagyjából 80 fényévre lévő fehér törpe (a WD 1856+534) körül kering. A James Webb űrtávcsővel végzett legújabb megfigyelések során a kutatóknak sikerült megmérniük a bolygó tömegét, hőmérsékletét, valamint spektroszkópiai megfigyelésekkel azonosítaniuk a légkörének néhány összetevőjét.
Ez a bolygó egy igazi csodabogár. Nagyjából akkora, mint a mi Jupiterünk, a körülötte keringő fehér törpe viszont csak Föld méretű. Vagyis a bolygó hétszer nagyobb, mint a saját csillaga
– magyarázta Dr. Ryan MacDonald, a St Andrews Egyetem kutatója és a tanulmány vezető szerzője.
A krokodil eredetileg nem a Louis Vuitton táskáiban jelent meg, hanem a fáraók templomaiban
Néhány éve sokkoló felvételek kerültek napvilágra Ausztráliában, mikor több olyan krokodilfarmot találtak, ahol az állatokat méltatlan, kegyetlen körülmények között tartották, hogy bőrükből divatos (?) kiegészítőket gyártsanak. A nagy térhez és nyílt vizekhez szokott állatokat kis, betonozott medencékbe zárták, majd áramütéssel elkábították, hogy aztán fejbe lőjék őket. A szimatot fogó állatvédő szervezet rejtett kamerás felvételein látszik, hogy az állatok szenvednek, és mindez miért? Hogy a Hermés vagy a Louis Vuitton méregdrága táskát készítsen belőlük. Egy példányhoz 3-4 állat bőre kell. Ezt tesszük ma a vadvilág csodás ragadozóival, bezzeg régen istenként tisztelték az ősorrokat – ahogy a nyelvújítók nevezték a krokodilokat.
Szobek (avagy Sobek) például a termékenység krokodil istene volt Egyiptomban, akkor emelkedett magas rangra, mikor az emberek elfordultak a fáraóktól, akik alatt éheztek, rabszolgasorban tengődtek, és állati isteneket kezdtek imádni.
Másodpercenként 600 kilométeres sebességgel száguldunk egy láthatatlan űrbéli szörnyeteg felé
Ha valaha is érezte már úgy, hogy az élete egy végtelen rohanás egy olyan cél felé, amely folyamatosan egyre csak távolodik, nos, a kozmológia megnyugtató válasszal szolgálhat: nincs egyedül. A Tejútrendszer ugyanis pontosan ezt csinálja. Az egész galaxisunk egy felfoghatatlanul hatalmas, láthatatlan űrbéli régió felé zuhan elképesztő sebességgel, de a legfurcsább az egészben az, hogy könyörtelen előrenyomulásunk ellenére a sorsunk az, hogy soha ne érkezzünk meg.
A rejtélyes, kozmikus vonósugarat, amelynek a csapdájába estünk, egy gigantikus tömegkoncentráció gravitációs ereje hozza létre. A csillagászok találóan csak Nagy Attraktornak nevezik a jelenséget, ami a tér egy olyan területén – az úgynevezett Elkerülési Zónában – fekszik, amit egyszerűen képtelenek vagyunk megfigyelni. A Tejútrendszer galaktikus síkjának sűrű csillagpora és fénye ugyanis pont kitakarja előlünk a kilátást, mintha csak egy vastag, piszkos ablakon próbálnánk átnézni. A kozmikus vakságunk ellenére ugyanakkor már nagyjából negyven éve tudjuk,
hogy a galaxisunk megállíthatatlanul, másodpercenként 600 kilométeres (azaz óránként több mint kétmillió kilométeres!) sebességgel száguld a Nagy Attraktor irányába.
Ezt a hajmeresztő felfedezést egy csillagászokból álló, magukat csak Hét Szamurájnak nevező kutatócsoport tette meg. A tudósok 400 elliptikus galaxis sebességét és mozgásirányát figyelték meg, majd arra a megdöbbentő következtetésre jutottak, hogy mi és a kozmikus szomszédságunk egyaránt egy hatalmas, tőlünk mintegy 150-250 millió fényévre lévő láthatatlan entitás felé sodródunk – írja az IFLScience.
Drámai esemény történt az emberiséggel, 17 nőre csak egy férfi jutott
Megrendítő dolog történt az emberekkel 7000 évvel ezelőtt, aminek szinte semmilyen régészeti nyoma nem maradt – kivéve minden ma élő ember DNS-ét. Afrikában, Európában és Ázsiában az Y-kromoszómán (a genetikai marker, amely csak apáról fiúra öröklődik) hordozott genetikai sokféleség összeomlott. Nem fokozatosan és nem regionálisan, hanem globálisan és hirtelen. Rövid időn belül az összes létező férfi leszármazási vonalának nagyjából 95 százaléka eltűnt a génállományból, a modern férfiak génjei ugyanis arra utalnak, hogy a férfiak nagy része kihalt, a fogyatkozás pedig annyira megrendítő volt, hogy minden 17 nőre csak egy férfi jutott. De vajon mi törölhette el a férfiak genetikai sokféleségét három kontinensen ugyanabban a pillanatban? Miközben a nőkkel nem történt semmi különös, sőt genetikai sokféleségük folyamatosan nőtt...
Mint tudjuk, az embernek 23 pár kromoszómája van, amelyek a genetikai információ nagy részét hordozzák. Közülük a 23. határozza meg a nemünket: míg a nőknek két X kromoszómájuk van (XX), addig a férfiaknak egy X és egy Y kromoszómájuk (XY). Az utódok mindkét szülőtől egy-egy kromoszómát örökölnek, a csak a férfiakban jelen lévő Y-kromoszóma nagy része azonban nem rekombinálódik az X-kromoszómával, ezért nagyjából ugyanaz marad nagyapától apán át fiúig (kivéve az esetleges mutációkat, ami megmagyarázza, miért különbözik az Y-kromoszóma a férfiak között).
Emiatt az Y-kromoszóma-vonal sok generáción át követhető.
A szintén jól visszakövethető, csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-ek változatossága ellenben nem változott. Úgy tűnhet, hogy a férfiak létszáma 7000 évvel ezelőtt drámai mértékben megfogyatkozott, miközben 17-szer annyi nő élt körülöttük. Ez a brutális genetikai „szűk keresztmetszet” (bottleneck, palacknyak) pedig már eddig is sok fejtörést okozott a tudósoknak.
Ismerje meg a gázlángozókat, akik úgy tesznek, mintha őrültek lennénk
Ezek a világ legnagyobb fái, de miért is nem nőnek az égig?
Tudjuk és látjuk jól, sem a hatalom, sem a siker nem tarthat örökké, mert hát a „fák sem nőnek az égig”. Na de tényleg: milyen magasra nőhetnek a fák? A világ legnagyobb (ismert) kolosszusa, az észak-kaliforniai Redwood Nemzeti Parkban található parti mamutfenyő, Hyperion 116 méteres magasságával hórihorgasabb, mint a New York-i Szabadság-szobor, akkora, mint egy 35 emeletes épület. Ráadásul még most is cseperedik, mivel (a becslések szerinti 600 és 800 év közötti korával) még élete derekán sem jár, merthogy a parti mamutfenyők akár több mint 2000 évig is eléldegélhetnek. Innen nézve a Gyűrűk ura ősidők óta álló entjei, a közülük is kimagasló Szilszakáll, nem is tűnik annyira hihetetlennek.
Még 2006-ban fedezte fel a világrekordert két természettudós, amikor újra fellángolt a biológusvita, vajon meddig nőhetnek a világ legtermetesebb növényei, a fák? Azt tudták, hogy nem az égig, és a fizikai-biológiai határokat számba véve végül a tudományos konszenzus 122-130 méter magasságok között állt meg. Most legalábbis úgy tudjuk, ennél magasabbra egyszerűen nem nőhet semmiféle növény a Földön. És nem azért, mert a fatörzsek cellulóz és lignin anyaga nem bírná tovább a terhelést.
Margaret Thatcher mutatta meg, miért hiszünk ismerősnek valakit, akit valójában nem is ismerünk
A hadsereg is rárepült az LSD-re, hogy elmekontrollált katonákat képezzen
Meg tudja tippelni, milyen napra esett 1943. április 16., amikor robbant az LSD-bomba? Persze, csak hatszor kell elhibázni, a hetedik biztos bejön – ha tudjuk a hét napjait. Annyit segítünk, hogy Douglas Adams-t nem kell idézni, aki szerint a „Ma csak csütörtök lehet, a csütörtök sose volt az én napom” (Galaxis útikalauz stopposoknak), bár vad ötletei miatt Adams esetében is felmerült az LSD-használat, de erre nincs bizonyíték. Szóval a csütörtök kiesett, így már csak hat tipp lehet. De megmondjuk és akkor nem kell találgatni, péntek volt, nagy nap a gyógyszerfejlesztők, a drogkutatók és a Földön túli dimenziók híveinek életében. Albert Hofmann 37 éves svájci vegyész véletlenül pont ezen a pénteken futott bele az LSD furcsa hatásaiba, ami az ő életében is mindent felforgatott – a hippikultúráról már nem is beszélve. 40 éve egy BBC-interjúban idézte fel, mi is történt ezen a bizonyos napon.
Elszürkült a világ, már az új autók négyötöde színtelen, és ennek meglepő oka van
Még ha nem is vagyunk autómániások, álljunk meg kép percre és nézzük kicsit a forgalmat. Nem azért, mert hirtelen színvakok lettünk, de az autók többsége fehér, szürke, fekete és ezüst színekben gurul az utakon. Pontosabban nem is színekben, ugyanis ezek az árnyalatok pont hogy semlegesek, színtelenek, akromatikusak. Akár egy fekete-fehér nyomtató szürkéinek ötven árnyalata. Mondhatnánk persze, hogy a magyar gépjárműpark átlagéletkora siralmasan magas, több mint 16 év, és talán korábban ilyen lehetett a divat. Csakhogy a világ egyik legnagyobb vegyipari vállalatcsoportja, a német BASF legújabb kutatásai szerint az új autók esetében is lehangolóan szürke a helyzet.
A legtöbb új autót fehérben (33 százalék), majd feketében (23 százalék), szürkében (19 százalék) és ezüstben (8 százalék) viszik el a szalonokból – összesen az új autók 83 százalékát (!). És ez érvényes a világ szinte minden tájára. Van ugyan némi eltérés egyes régiók között, például Európában a szürke, Kínában pedig a fekete megelőzi a fehéret, de a világátlagot tekintve az új autók túlnyomó többségét élettelen, monoton, sőt komor árnyalatokban gyártják. De vajon hogy lehetséges ez? Mikor a természet csurig van színekkel?
Sok mindent eldönt az első benyomás, csak nem a szerelmet
Van egy hangfrekvencia, amitől szellemeket látunk, még ha nem is hiszünk bennük
Amióta létezik ember, azóta egyfolytában kísértenek szellemek is. És nemcsak a különféle hiedelmek, vallások világában, de a szellemlátásnak tudományos magyarázata is van, miszerint szellemet látni nem túlvilági jelenség, hanem egy természetes stresszválasz, az idegrendszer stresszre adott természetes reakciója. Szellemekkel találkozni ezért nemhogy lehetetlen, hanem sokaknak van rá esélye.
Sokan átéltük már, ahogy este egy kihalt utcán lépdelve érzékeink felerősödnek, minden zörejre, hangra figyelmesek leszünk, és csak lelkialkat kérdése, hogy fantáziánk mivel tölti ki a kétségbeejtő információhiányt a félhomályban. Ilyenkor egy apró neszt is minden további nélkül képesek vagyunk egy hátunk mögött settenkedő alakként azonosítani, aki szellemként lebeg ki a kandeláber fényfátylából.
Felfokozott, kihegyezett, hiperszenzitív idegállapotba kerülve hajlamosabbak vagyunk szellemet látni, vagy hiszünk annak különféle dolgokat
– állítják már régóta a kutatók.
Na de mi történt egy orvosi berendezéseket gyártó cégnél dolgozó Vic Tandy nevű brit mérnökkel, aki egyik este egyedül munkálkodott a laborban, amikor kényelmetlenül kezdte érezni magát? Hideg verejték öntötte el, tarkóján égnek állt a szőr, és meg volt győződve arról, hogy figyelik. Majd szeme sarkából egy baljós szürke alakot vett észre, aki (vagy ami?) lassan feléje sodródott, ám amikor megfordult, hogy szembenézzen vele, hirtelen eltűnt. „Őszintén szólva rettegtem” – emlékezett vissza Tandy. Rémületében felpattant, és egyenesen hazasietett.
Nem kopnak el az emlékeink, csak benövi a dzsungel
Töltött már tíz percet kétségbeesetten a telefonja keresésével, és leverte a víz, hogy valahol elhagyta, aztán végül a zsebében találta? Vagy életvitelszerűen, a napirend részeként, rendszeresen keresi a kulcsait? És vajon mi történt Bruce Springsteennel, amikor több tízezres közönség előtt elfelejtette egyik legnagyobb slágerének, a már több százszor elénekelt Born to Runnak a kezdősorait? Méghozzá közvetlenül azután, hogy a dalhoz fűződő különleges érzéseiről beszélt a színpadon. A felejtés természetéről lefektetett hagyományos tudományos elképzelések szerint ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie.
Egészen sokáig úgy gondolták, hogy a felejtés az entrópia elkerülhetetlen következménye. Az emlékezetformálás egyfajta rendet jelent az agyunkban, ami az idő múlásával elkerülhetetlenül szétbomlik, rendetlenséggé válik. Elég hosszú idő után az emlékek elfelejtődnek, mint ahogyan a parti sziklák is a tengerbe omlanak, az új autók darabokra hullanak, a farmernadrág pedig szétfoszlik. A felejtés tehát az információ egyszerű eróziójának eredménye, és csak az ismétlés tudja életben tartani és megerősíteni az emlékeket.
Ez a felejtés klasszikus entrópikus modellje, amely szerint az információk, például a dalszövegek megőrzése folyamatos karbantartást igényel. Ha nem használjuk, akkor elveszítjük az emlékeinket. Ezekre a 20. század eleji statikus teóriákra épültek
a magolást és ismétlést erőltető 20. századi szabványosított, merev, poroszos európai oktatási rendszerek is,
erősen kétes eredményességgel.
Ezért nem éri meg blöffölni, csalni, parvenünek lenni a magyar kutatók szerint
Régóta próbálják megválaszolni azt az egyszerű kérdést kutatók, miért őszinték egyes állati és emberi jelzések, míg mások megtévesztőek? Azaz: miért éri meg őszintének lenni, ha lehet hazudni is? És fordítva?
Az őszinte biológiai jelzések eddig legelfogadottabb elmélete a handicapelmélet volt, amely szerint a jelzések azért egyenesek, igaziak, mert költségesek. Például az udvarló hím pávák színpompás, legyezőként szétnyíló farktollazata azért számít őszinte jelzésnek a hím állapotáról a potenciális nőstények felé, mert olyan sok energiabefektetéssel jár,
annyira költséges, hogy csak az életrevaló hímek engedhetik meg maguknak ezt a pazarló „handicapet”.
Vagyis a hímek nem kevés erőforrást használnak a látványos farokdísz növesztésére, ezzel bizonyítva kiváló minőségüket a nőstények előtt, míg a kevésbé életrevaló hímek nem képesek ilyen pazar díszeket fenntartani. De ez igaz a szarvasbikák bőgésére is. Az egész éjjel kitartóan kiadott áthatóbb, mélyebb, hangosabb, artikulálatlan hörgések dominánsabb bikákat jeleznek a szarvasteheneknek.
Logikusnak tűnő érvelés. Az hívja fel magára sikeresen a figyelmet, aki képes sok energiát „költeni” a meggyőző jelzésre, és ezzel saját magát is sikeresnek mutatni. Magyar kutatók azonban megkérdőjelezik ezt a logikát. Számadó Szabolcs, Dustin J. Penn és Zachar István (a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a Bécsi Állatorvostudományi Egyetem és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai) új általános elmélete szerint az őszinteség nem attól függ, mennyire költséges vagy pazarló egy biológiai jelzés,
hanem attól, hogy milyen a befektetés-haszon arány.
A tanulmány azt állítja, az eddig érvényesnek tartott handicapelv félrevezető módon kizárólag a jelzés költségeire összpontosított. Evolúciós kontextusban azonban a biológiai funkciók, így a jelzések sem értelmezhetők a hosszabb távú haszon figyelembevétele nélkül. A valódi vezérlőelv a befektetés és haszon arányban rejlik.
Ez történne, ha hirtelen megszűnne a Föld mágneses tere
Vajon mennyire függünk a minket körülvevő láthatatlan természetes földi mágneses tértől? Csak az iránytűből következtetünk rá, hogy létezik. És pár évtizede már azt is tudjuk, hogy a napszél hozta töltött részecskéket (proton, elektron) a mágneses mező erővonalai (a magnetoszféra) a pólusok felé vezetik, ahol időlegesen gerjesztik a légkör oxigén és nitrogén molekuláit és sejtelmesen táncolni kezd a sarki fény. Elsőre azonban nehéz megmondani, mennyire függünk a mágneses mezőtől, de megszoktuk.
Mindenesetre a HUN-REN Földfizikai és Űrtudományi Kutatóintézet és a Wigner Fizikai Kutatóközpont Sopron mellett felépítette a Mágneses Nulltér Laboratóriumot, egy olyan speciálisan megtervezett és kivitelezett kutatóteret, ahol a Föld természetes mágneses terét szinte teljesen megszüntették.
A cél olyan kísérleteknek helyet adni, amelyeket csak a világűrhöz hasonló feltételek között lehetne elvégezni. A Földön kívüli térben ugyanis nemcsak súlytalan minden, hanem a mágneses tér is minimális. Nagy pontosságú, finom mágneses méréseket igénylő kutatásokhoz, mágnesességre érzékeny folyamatok vizsgálatához elengedhetetlenek a zéró mágneses körülmények. Például az agyi aktivitás vagy a magzati szívműködés nagyon jól követhetőek lennének az általuk keltett piciny mágneses terek segítségével, de ezeket a tereket elfedi a sokkal erősebb földi mágnesesség.
Egyedülálló módon zárták ki a mágneses mezőt: hatalmas tekercsekkel ellenirányú mágneses teret generálnak, így kompenzálják, semlegesítik a geomágnesességet. A maradékot pedig hatékony árnyékolással tüntetik el a laboratóriumból.
Évekkel Neil Armstrong halála után özvegye olyanra bukkant, amiről úgy tudták, a Holdon maradt
Több mint 50 éve már, hogy 1969. július 20-án Neil Armstrong és Buzz Aldrin az Apollo–11-küldetés keretében a Hold felszínére lépett, és bár a misszió minden fázisát szigorú protokollok szabályozták, a hazatérésre talán még az indulásnál is szigorúbb szabályok vonatkoztak. A visszatéréshez szükséges felszállótömeg optimalizálása érdekében ugyanis a NASA előírta a feleslegessé vált hardverek és felszerelések hátrahagyását. 2015-ben, évekkel a parancsnok halála után azonban a személyes holmik közül előkerült egy tároló, amelynek elméletben a Holdon kellett volna maradnia.
Armstrong és Aldrin 21 órát és 36 percet töltött a Hold felszínén. A tudományos műszerek telepítése, a fotódokumentáció elkészítése és a 21,6 kilogrammnyi holdkőzet begyűjtése mellett a logisztikai feladatok is kiemelt szerepet kaptak. A holdkomp (azaz a Lunar Module, röviden csak LM) felszállóegységének teherbírása viszont rendkívül limitált volt. A hasznos teher maximalizálása és a sikeres orbitális pályára állás érdekében az előírások szerint a szükségtelenné vált eszközöket – beleértve a hulladékot, szerszámokat és bizonyos műszereket – a Holdon kellett hagyni. Ezen a listán szerepelt egy speciális tárolóeszköz, az úgynevezett McDivitt-táska is – hívja fel a figyelmet az IFL Science.
A mikrogravitációs munkavégzés logisztikája
A tároló az Apollo–9 parancsnokáról, James McDivittről kapta a nevét, aki a mikrogravitációs munkavégzés során fellépő problémák áthidalására javasolt egy könnyen zárható, ideiglenes tárolóalkalmatosságot. Az űrhajósok a zárómechanizmusa és a formája miatt nevezték el „purse”-nek, vagyis női kézitáskának. A táska arra szolgált, hogy az asztronauták a lebegő eszközöket gyorsan biztonságba helyezhessék, amikor a műveleti protokoll miatt nem volt idő azokat a végleges helyükre rögzíteni.
A történelem legelső repülőgép-eltérítője fedezte fel az első magyar dinoszauruszokat
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy dinoszauruszok csak a világ más, egzotikusnak gondolt tájékain éltek. Pedig nemcsak gyapjas orrszarvúk és mamutok hemzsegtek a Kárpát-medencében, hanem magyar dínók is, méghozzá szép számmal.
Nemrég fedeztek fel például két új dinoszauruszfajt az erdélyi Hátszegi-medence területén, Hunyad megyében.
Az egyik hosszú nyakú, növényevő sauropoda (Uriash kadici) 10 méteres volt és 9 tonnát nyomott, a másik (Petrustitan hungaricus) feleannyit. De ugyanitt bukkantak rá a Hátszegi-medence leggyakoribb dinoszauruszainak, a Rhabdodontidae családba tartozó, két méter hosszú, többnyire két lábon járó növényevő dínók több száz maradványára is.
Dr. Botfalvai Gábor, a HUN-REN Paleontológiai Kutatócsoportnak és az ELTE Paleontológiai Tanszékének kutatója – magyar és román őslénykutatókkal – alaposabban is megvizsgálta a 10 négyzetkilométernyi erdélyi terület gazdag dinoszaurusz-lelőhelyeit. Volt olyan öt négyzetméternyi helyszín, ahonnan nyolcszáznál is több dínófosszília került elő, szinte egymáson feküdtek a nagy méretű csontok.
Akár le is lehetne forgatni a magyar Jurassic Parkot, azzal a különbséggel, hogy mindegyik lelet a dinoszauruszok kihalása (66 millió éve) előtti pár millió évből, körülbelül 70-72 millió évvel ezelőttről származik – a jurát követő krétakor végéről. A jurakorra utaló jurrasicot ezért le kellene cserélni krétára (Kréta park), vagy cretaceousra, ami nem hangozna olyan jól.
Szigetekből állt a Kárpát-medence
Akkoriban a Tethys-óceán hullámzott a Kárpát-medence helyén (mára csak a Földközi-tenger medencéje maradt belőle). Kutatók szerint
a mai Hátszeg és környéke egy nagyobb vulkáni szigetként emelkedett ki a tengerből, szubtrópusi klímával és dús vegetációval.
A völgyekben kanyarogtak a sziget folyói, és ahol szétterültek, mocsári környezet alakult ki, ahonnan az ősmaradványok előkerültek. Mivel korlátozott élettérrel és táplálékkal rendelkező szigetről volt szó, az itteni dínók kisebbek voltak a tágas kontinentális térségekben élő rokon fajoknál (akárcsak a hobbit emberrokonok az indonéziai Flores szigetén). A ragadozó dinoszauruszok nagyjából pulykaméretűek, a növényevők pedig legfeljebb 10 méteresek lehettek (de jellemzően inkább 1–5 méteresek).
Nemrég még gyapjas mamutokra vadásztak az Alföldön
Az utolsó jégkorszak utolsó stadiálisában (hideg időszakában), 26–19 ezer évvel ezelőtt már eltűntek a Kárpát-medencéből a Neander-völgyi emberek. Pedig nyomaikat, csontmaradványaikat, pattintott kőeszközeiket megtalálták a Bükk hegység több barlangjában is. Legközelebbi emberrokonaink azonban körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt (léteznek 34 és 28 ezer éves becslések is) végleg kihaltak. Európában Gibraltár barlangjaiban leltek rá legfiatalabb csontjaikra.
Homo sapiens csoportok viszont minden bizonnyal vadásztak már akkoriban a Kárpát-medencében.
Őseink 45 ezer évvel ezelőtt tették be a lábukat Európába, ahol szinte biztos, hogy találkoztak Neander-völgyi csoportokkal is, génállományunk 1–4 százaléka ugyanis Neander-völgyi eredetű.
Ha visszamehetnénk ebbe a zord jégkorszaki időszakba, akkor jég helyett legelésző gyapjasmamut-, gyapjasorrszarvú-, rénszarvas-, őstulok-, vadló- és bölénycsordákat láthatnánk, amint próbálnak túlélni a hideg, száraz sztyepp-tundra jellegű táj sovány legelőin. Már hömpölygött a Duna, és léteztek a mellékfolyói is, de alacsonyabb volt vízszintjük. Olyan lehetett a Kárpát-medence, mint a mai Szibéria vagy Mongólia egyes területei: kevés csapadék, erős szelek, ritkás növényzet, füves puszták, mamutsztyepp.
Korábbi elképzelések szerint a mai őshonos növényfajoknak legfeljebb a negyede-ötöde élhetett akkoriban, a többiek sokkal később telepedtek meg a Kárpát-medencében. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoportjának témát vizsgáló tanulmánya szerint azonban ennél sokkal gazdagabb volt a növényi élővilág.
Van még két holdja a Földnek, magyar kutatók fedezték fel
Kevés egyértelműbb kérdés létezik annál, mint hogy hány holdja van a Földnek. Egy, nyilván. 53 év után most indult oda (április 2-án) egy újabb űrmisszió. Csakhogy ez nem igaz: létezik még két porholdja is, amelyek a Holddal azonos pályán, tőle 60 fokos távolságban (előtte és mögötte) keringenek a Föld körül, és szinte lehetetlen megfigyelni, ezért bizonyítani a létezésüket.
A HUN-REN Asztropolarimetria Kutatócsoport magyar kutatóinak azonban – saját fejlesztésű, hordozható képalkotó polariméteres távcsővel – a világon elsőként sikerült észlelniük és igazolniuk az összegyűlt bolygóközi porból és sziklákból álló porholdakat. Jelenleg egyedül a magyar kutatók rendelkeznek ilyen hordozható polarizációs távcsővel, amelynek továbbfejlesztett változatát az Isabis Asztrofarm magyar mérőkampányai során használják.
Először Kazimierz Kordylewski lengyel csillagász vetette fel a hatvanas években, hogy a Föld–Hold rendszer L4 és az L5 Lagrange-pontjaiban sűrű porfelhőknek kell lenniük. Sok csillagász azonban szkeptikus volt, mivel nem sikerült megfigyelni azokat, és azzal érveltek, hogy az ott összegyűlő bolygóközi anyagot a napszél, a Nap és a többi bolygó gravitációs ereje úgy is kifújná, kimozdítaná a kényelmes helyzetből.
Amit a történészek elhallgatnak Jézus keresztre feszítéséről
Jézus halála és feltámadása a történelem leghíresebb elbeszélése és a kereszténység központi története. A Biblia szerint nagypénteken feszítették keresztre Jeruzsálemben, majd harmadnapra feltámadt, győzelmet aratva a halál felett, igazolva isteni mivoltát, és elindította a nevében is a kereszthalálra utaló világvallást. Születésével ellentétben mind a négy kanonizált evangélium részletesen beszámol Jézus haláláról. De mennyi kézzelfogható bizonyíték van a kínhalálra és az azt megelőző és követő napok történelmi eseményeire?
Először is le kell szögezni, hogy történészek köreiben nincs azon vita, hogy Jézus történelmi személy volt-e. Részletekről évszázadok óta vitatkoznak, de senki nem kételkedik komolyan abban, hogy Jézus valóban létezett. Történelmi szempontból a húsvéti eseményeket több minden alátámasztja.
A keresztre feszítés ténye pedig a Jézus-elbeszélés egyik legjobban dokumentált drámai pontja, ezért a tudósok szinte egyöntetűen elfogadják annak történelmi hitelességét.
Már Jézus kortársa, Pál apostol is említi leveleiben. De az egyik legfontosabb nem bibliai forrásnak a 37-ben született Josephus Flavius zsidó származású, majd római szolgálatba állt történetíró (előtte a zsidó–római háborúban még galileai hadvezér) első század végén írt, A zsidók története (Antiquitates Judaicae) című munkáját tartják, amiben azt írja, hogy
Jézus »bölcs ember« volt. Csodálatos tetteket vitt végbe. Sok zsidó és görög követője lett. Pilátus elítélte és keresztre feszíttette. A mozgalom követői a kivégzés után sem tűntek el.
Jézus halálának másik alapforrása Tacitus római szenátor és történetíró néhány évtizeddel későbbi mondatai fő művében (Annales, Évkönyvek), miszerint a keresztények „Christust imádják... aki Tiberius császár uralkodása alatt halálbüntetést szenvedett el egyik helytartónk, Poncius Pilátus kezétől”. Tacitus már csak azért is figyelemre méltó, mert kifejezetten barátságtalan a keresztényekkel, ami megerősíti objektivitását. Néró keresztényüldözéseiről szóló írásaiban a kereszténységet „zabolátlan és veszedelmes babonának” minősíti, ami sajnálatos módon Rómában is elterjedt.
Jézus tehát élt, és kivégezték, a részletekben azonban sok a bizonytalanság. Különösen azért, mert a későbbi generációk nem egyszer kibővítették, kiszínezték, alakítgatták a húsvéti történetet.
Húszévente lecsap ránk valami, ami meghatározza, kik vagyunk
Hol van már a slim fit, a mostani tiniken extrém bő farmerek (baggy, wide-leg) lengedeznek. Átesve a ló másik oldalára, már ami a bőséget illeti. Nem kell szenvedni a felvételükkel, szinte beléjük lehet ugrani. Erre mondják a divatiparban, hogy persze, ez a „20 éves trendszabály”. Eddig azonban ez egyfajta urban legend volt, olyasmi, mint az 5 másodperces szabály a földre esett vajas kenyérről, hogy ha gyorsan felkapjuk, nem mennek át az ételre a baktériumok. Ezt egyébként mostanra határozottan cáfolták, nincs biztonságos „időablak”.
Most viszont a Northwestern Egyetem matematikusai vettek egy nagy levegőt, és közel 160 évnyi női ruházatot vizsgálták meg: egy körülbelül 37 ezer ruhadarabból álló adatbázist állítottak össze a Rhode Island-i Egyetem Kereskedelmi Mintaarchívumának és az 1869-ig visszanyúló, többgenerációnyi kifutói kollekció képeinek kombinálásával. Számbavették a ruhák (szoknyák) hosszát, a derékvonal magasságát, a nyakkivágást és minden numerikusan feldolgozható adatot, majd kidolgoztak egy új matematikai modellt. és levonták a következtetést:
ugyanazok a divatirányzatok valóban nagyjából 20 évente újra és újra felbukkannak.
A történelem legnagyobb diktátora, akit máig sokan utánoznak
Nem csak egy volt a politikai merényletek sorában Julius Caesar meggyilkolása Kr. e. 44. március 15-én, március idusán, hanem egy olyan történelemformáló esemény, ami máig ható eszmeiséget hordoz: az emberi közösségek nehezen tűrik az önkényt, a királyokat, az elnyomást. Róma első kőszínházi épületegyüttese, a Theatre of Pompey egyik termében tartott szenátusi ülésre érkezett az akkor már örökös diktátornak megválasztott Caesar délelőtt 10 és 11 között, amikor egy összeesküvő szenátorokból (körülbelül 60 szenátor) álló csoport körülvette, és 23 késszúrással megölték. A merénylet egyik vezetője Marcus Junius Brutus volt, aki nem mellesleg Caesar pártfogoltja volt.
Ő és társai azt állították, hogy a Római Köztársaságot akarják megmenteni, mert Caesar egyre inkább diktátori hatalmat gyakorolt.
Márpedig az ókori Róma köztársasággá válása és a despota királyoktól való zsigeri félelem szorosan összefügg, és az egész római politikai kultúra alapját adta.
Élénken élt mindenkiben az az ötszáz évvel korábbi esemény, amikor időszámításunk előtt 509-ben elkergették az utolsó római királyt, Tarquinius Superbust (igen, így hívták), méghozzá Lucius Junius Brutus, a patrícius „felszabadító” vezetésével és megalapították a Római Köztársaságot, élén nem királlyal, hanem két, egy évre megválasztott consullal, akik egymást ellenőrizték.
Erre jött a sikeres hódító (Galliát, a mai Franciaország területét csatolta a birodalomhoz), az ellenállhatatlan népvezér, Julius Caesar, és kieszközölte, hogy az addig szigorúan fél évre megválasztott, és csak rendkívüli problémák (háború, járvány) megoldására fenntartott dictatori (vis major) tisztséget örökre megkapja.
A mindenkori római félelem a királyoktól adta az alapját annak, hogy Caesar abszolút hatalma mennyire volt provokatív a rómaiak szemében. Brutust pedig állítólagos köztársaság-alapító őse és öröksége inspirálta a diktátorölésben. Meglepő együttállás, hogy a korszak másik jelentős civilizációja, az ókori görögök többsége szinte pont ugyanakkor, időszámításunk előtt 510 körül szabadultak meg (kergették el) a zsarnok uralkodóktól, a türannoszoktól, és innentől kezdett kialakulni az athéni demokrácia.
Diktátor, császár, kaiser, cár, július, a zsarnokölés joga mind Caesartól és az ő páratlan életéből erednek. De tündöklése és bukása nem volt előzmények nélküli. Időszámításunk előtt 88-ban Lucius Cornelius Sulla már bevezetett egy diktatúrát az akkori polgárháborús hangulatban, és példátlan dolgot tett: saját légióival Rómába vonult, fegyverrel átvette a hatalmat, és állami terrorhullámot indított el. Halállistákat készített, rajtuk szenátorok, lovagok, politikai ellenfelek, bárki megölhette őket, vagyonukat pedig megkaphatták.
Kopogtatók és füstölős lábak, avagy mire ébredtek fel az emberek az ébresztőóra előtt?
A cirkadián ritmus mellett a nap folyamán kialakuló fáradtság, alvásigény határozza meg, hogy mikor alszunk el és mikor ébredünk fel. Legalábbis ha nem kell erőltetetten kelni, ha viszont igen, akkor jöhet a telefon, az óra, a gong, kinek kultúrájától és fülétől függően. De vajon őseink hogy és mire keltek? Sok ravasz módszert eszeltek ki, hogy kiverjék magukat az ágyból, ezek közül tekintünk át néhányat, hátha ma is hasznosítani tudjuk őket.
Orbán Viktor és Magyar Péter is felkeresné ezt a jövendőmondó kulthelyet
Orbán Viktor és Magyar Péter is felkeresné a világ leghíresebb jövendőmondó helyét, a „világ köldökét”, az Omphaloszt, azaz a Delphoi jósdát. Felgyalogolnának a szent úton a mitikus Parnasszosz-hegy (Parnasszus) délnyugati lejtőjén, megállnának 570 méteres magasságban az Apollón templom bejáratánál, befizetnék a megszabott díjat, benyújtanák ólomtáblácskára rótt kérdésüket (ki nyer április 12-én?), majd türelmesen várakoznának a bejáratra vésett felirat alatt: „Ismerd meg önmagadat!”. Ha nagyon fülelnek, hallanák a legbelsőbb szentélyben transzba esett papnő, Püthia kiabálását, sírását, artikulátlan beszédét,
majd megkapnák a választ, ami szinte mindig bizonytalan jelentésű, kétértelmű, olykor egyenesen érthetetlen.
Ezért kizárólag rajtuk múlna, hogyan értelmezik, mit hámoznak ki, erőt, vagy bizonytalanságot merítenek-e a következetesen ködös válaszából.
Az ókori görögök minden nagyobb közösségi döntés, vagy háború előtt felkeresték és kikérték Püthia véleményét.
Ahogy a világhódító Nagy Sándor (a „Fiam, legyőzhetetlen vagy!” rémült választ kapta a megragadott és templom felé húzott papnőtől, aki azt mondta Nagy Sándornak, hogy aznap nincs félfogadás),
Amaszisz egyiptomi fáraó, megszámlálhatatlan más ókori uralkodó, és egyszerű emberek sokasága is. De még a pragmatikusabb rómaiak is rendszeresen az orákulum elé járultak életbevágó kérdéseikkel. Ezer éven keresztül – időszámításunk előtt körülbelül 700-tól egészen időszámításunk után 385-ig – folyamatosan működött a kultuszhely, amikor is a kereszténységet államvallássá tevő Theodosius római császár betiltotta a jövendölést és bezáratta a Delphoi jósda kapuit.
Neander-völgyi macsók sapiens nőkre vadásztak évezredeken át
Csak kapkodták sokan a levegőt, amikor 2010 után kiderült, hogy génjeink 1-4 százalékban Neander-völgyi emberektől származik. Svante Paabo svéd evolúcióbiológus szenzációs felfedezése (elsőként írta le a Neander-völgyi rokonaink teljes genomját, ami 2022-ben orvosi Nobel-díjat ért számára) pedig nem engedte elhessegetni azt a kényelmetlen gondolatot, hogy őseinknek akkor bizony párosodniuk kellett a Neander-völgyi unokatestvérekkel, a magunknál, a Homo sapiensnél primitívebbnek tartott, durva barlanglakókkal, akik elképzeléseink szerint bunkósbottal jártak-keltek, és nem beszéltek összetett mondatokban.
Pedig azóta, hogy mészkőbányászok megtalálták az első csontleleteteket 1856-ban az Észak-Rajna–Vesztfáliai Neander-völgyben (medvecsontoknak hitték először), majd 1908-ban Franciaországban (La Chapelle-aux-Saints),
drámaian javult a neander-völgyiek imidzse.
Görnyedt hátú, szőrős, lomha, ám fölöttébb brutális alakokból, kifinomult szerszámokat készítő, szervezett vadászatokat tartó, csontékszereket készítő, egyenes tartású, intelligens emberrokonokká váltak. Akik talán még a halottaikat is eltemették. Mégis meghökkenést képes kiváltani, hogy a magas, nyurga, fürge észjárású Homo sapiens egyáltalán szemet vethetett és egybekelt a zömök, robusztus, mérsékelten kommunikatív Neander-völgyiekkel. Márpedig ez biztosan megtörtént, méghozzá egy új kutatás szerint
túlnyomórészt neander-völgyi férfiak (vagy inkább hímek?) párosodtak Homo sapiens nőkkel.
És nem a Homo sapiens férfiak tették a szépet Neander-völgyi lányoknak.
Vajon mivel vették le a lábukról a sapiens nőket? Vittek nekik nászajándékba vadkanfejeket? Netán a nők rendelkeztek valamiféle ellenállhatatlan csáberővel, aminek a jégkorszaki környezethez alkalmazkodó robusztus vadászok nem voltak képesek ellenállni? És egyáltalán: hogyan futottak össze?
Rovataink a Facebookon