Legyen szó étteremről vagy az otthoni ebédlőasztalról, a só- és borsszóró megkerülhetetlen tartozéka bármelyik terítéknek. De nemcsak itthon, hanem az egész világban, pedig annyi fűszer van még, amivel lehetne ízesíteni. De miért pont a só és a bors lett a két kiemelt fűszer?

Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

William (Bill) Benter Pittsburghben született, és már az általános iskolában nyilvánvalóvá vált, hogy matematikai képességei tanárai tudását is meghaladják. Bár elvégezte a fizika szakot az egyetemen, valószínűleg eszébe sem jutott soha, hogy kutasson, esetleg diákokat tanítson. A sors furcsa fintora, hogy utóbbi mégis bekövetkezett idős korában, bár nem fizikát oktatott, hanem a szerencsejáték statisztikai alapjait.

Merthogy Benter rögtön az egyetemi diploma megszerzése után úgy határozott, hogy matematikatudását sokkal gyakorlatiasabb célra: pénzszerzésre fordítja. Így áttette a székhelyét Las Vegasba, ahol professzionális szerencsejátékosként kezdte számolni a kártyalapokat a kaszinók Black Jack-asztalainál.

Különösen elvetemült konteóhívők kedvelt elmélete a második világháborúval kapcsolatban, hogy Hitler nem is halt meg 1945 áprilisában a berlini Führerbunkerben, csak megrendezték az egész öngyilkosságot, hogy elmenekülhessen Argentínába. Vagy az Antarktiszon felépített szupertitkos náci bázisra. Vagy egyenesen a Holdra.

Fotó: Wikipedia

Ezekből persze semmi nem igaz - pontosabban annyi igen, hogy a németek valóban küldtek egy titkos felfedező expedíciót a Déli-sarkvidékre, közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt. De mi a fenét kerestek a nácik az Antarktiszon, miközben már Európa lerohanására készültek teljes erőbedobással?

Az ember felül a repülőgépre, végignézi a biztonsági pantomim-előadást, túl van a felszálláson, és éppen elkezdene unatkozni és elgémberedni a szűk ülésben, amikor végre hozzák a kaját. Csirke vagy tészta? – szól a szokásos kérdés, de igazából mindegy, mi a válasz, mind a kettő ugyanolyan ízetlen vacak. Ismerős a helyzet?

Most jöhetne a morgás, hogy annyi pénzbe, amibe egy repülőjegy kerül, igazán beleférhetne valami rendes étel, de az a helyzet, hogy tényleg nem fér bele, igazából még a méregdrága első osztályon sem. Ugyanis a repülős kaja annyira valójában nem vacak, részben inkább az utasok ízérzékelésével van a gond.

Ed Headrick egész életét annak szentelte, hogy a frizbizés népszerű legyen, sőt, hogy sportként tekintsenek rá az emberek. A frizbi atyja nem csak az életét, de a halálát is a kedvenc sportjának szentelte, utolsó kívánsága az volt, hogy belőle is frizbi készüljön. A családja eleinte azt hitte, hogy viccel, aztán mégis eleget tettek a kérésnek.

A Kitty szalon a harmincas évek elején nyitott meg Berlin Charlottenburg nevű negyedében, és az első éveiben csak egy bordélyház volt a sok közül. Aztán a nácik a Reichstag után a Kittyben is átvették a hatalmat, és titkosszolgálati luxusbordéllyá alakították, ahol a magas rangú vendégek nemcsak a pénzüket, de az óvatlanul kikotyogott titkaikat is otthagyták.

A szalon alapítója és vezetője egy bizonyos Katharina Zammit volt, aki Kitty Schmidtként vált ismertté, a hely is róla kapta a nevét. 1939-ben Schimdt megpróbált elmenekülni az országból, de a holland határnál elfogták. Ahelyett azonban, hogy kivégezték vagy börtönbe zárták volna, választás elé állították: ha gondolja, nyugodtan vezesse tovább a bordélyt néhány apró módosítással.

Az apró módosítások a következők voltak: a már eddig is ott dolgozó prostituáltak mellé vegyen fel 20 új nőt, akiket csak az általuk meghatározott klienseknek fog bemutatni; ne szóljon senkinek, hogy az egész kócerájt pincétől tetőig bemikrofonozzák; és kerítsen helyet az alagsorban egy megfigyelőszobának. Minden más ugyanúgy folyhat tovább, mint korábban.

Melbourne 70 ezer emailcímet készített a város fáinak, hogy az emberek egyszerűen, gyorsan és hatékonyan tudják jelenteni az önkormányzatnak, ha valami rendellenességet tapasztalnak. Az elképzelés az volt, hogy ha látják, hogy egy fa beteg, vagy megrongálták, szemetet szórtak köré vagy bármi más gondot tapasztalnak, akkor a derék állampolgárok majd ezeken a címeken jelentik be. Mivel minden fához külön email tartozik, térkép alapján könnyen be lehet azonosítani, hogy melyik fával kapcsolatban merül fel probléma. Csakhogy az emberek 

A rendszer elindítása után a várakozásokkal szemben a világ minden tájáról tömegesen kezdtek érkezni emailek a fák címeire. Javarészt persze a helyi lakosok írtak, de nem a fával kapcsolatos problémákkal, hanem a fáknak címzett üzeneteket. Vannak, amiben megdicsérik őket, van aki aggódik valamelyik beteg fáért, és jobbulást kíván neki, de akad olyan levélíró, aki szimplán csak megköszöni, hogy árnyékot ad a fa.

Minden ezzel ellentétes kormányzati állítás dacára 1966-ra oly mértékűvé erősödött az amerikai szerepvállalás a vietnámi háborúban, hogy egyszerűen elkezdtek elfogyni az alkalmas önkéntes újonc katonák. A délkelet-ázsiai háború oly sok embert kívánt, hogy hiába soroztak be férfiakat tízezerszámra, mindig hiány volt az emberből. A besorozottakat egy évre vihették csak el vietnámi szolgálatra, így az egymást követő turnusok már nem tudták fedezni az emberigényt.

Lyndon Johnson elnök és tanácsadói sokat töprengtek arról, hogy hogyan lehetne növelni az állományt, de a legtöbb kézenfekvő megoldást (például a diákok mentességének visszavonását, vagy a nemzeti gárda állományának behívását) elvetették, mert politikailag túl népszerűtlennek ítélték ezeket. Nem szabadott a kényszersorozottak körét bővíteni: hát valahogy az önkéntesek számát kellett megsokszorozni.

Kézenfekvő kérdés lehet azoknak, akik félnek a repüléstől, hogy miért nincs minden utasszállító repülőgépen annyi ejtőernyő, ahány utas, hogy ha bármi gond van, mindenki kiugorhasson a zuhanó gépből. Ha a katonai gépeken alapfelszereltség, akkor a naponta jóval több ember utazását lebonyolító kereskedelmi járatokon miért nem?

Amikor az ember arról hall, hogy valaki szokatlanul sok ideig jár egyetemre, akaratlanul is hajlamos arra gondolni, hogy azért igyekszik a lehető legtovább kihúzni az egyetemen töltött időt, hogy a hallgatói önkormányzat tagjaként jól megszedhesse magát. A legtöbb ember persze nem ezért tölt el sok időt ezzel, hanem azért, hogy az egymást kiegészítő diplomákkal előnybe kerüljön a munkaerőpiacon, vagy hogy a lehető legnagyobb mennyiségű tudást sajátítsa el egy adott szakterületen.

Az ugyanakkor viszonylag ritka, hogy valaki az egész életét a felsőoktatásban töltse, diákként – még akkor is, ha a közismert mondás szerint jó pap holtig tanul. Egy Michael Nicholson nevű michigani férfi ennek ellenére pontosan ezt tette, így

1893-ban az oklahomai prérin lovagolt egy kansasi újságíró, és egy zavarba ejtő településre lett figyelmes. Mintha csak a kilencven évvel később született lengyel szatíra, a Szexmisszió alaptörténete elevenedett volna meg a szemei előtt. A városban csak nők laktak, nő volt a polgármester és a rendőrfőnök is – aki rá is lőtt emberünkre –, és láthatóan megijedtek a férfi puszta látványától is. Sajnos azonban a női utópia rövid életűnek bizonyult, és a város előbb elnéptelenedett, majd nyomtalanul el is tűnt mindörökre. Sokan nem is hisznek benne, hogy egyáltalán létezett valaha.

Taneli Armanto nevét csak kevesen ismerik, és az ismerősei szerint nem is szokott kérkedni azzal, milyen siker fűződik hozzá. A gyerekei viszont büszkén mondják el mindenkinek, hogy az ő édesapjuk indította útnak a világ egyik legelső és talán máig legismertebb mobiljátékát, a Snake-et, vagyis a kígyós játékot a Nokia-telefonokon.

A kengyelfutó gyalogkakukk és a prérifarkas örök versenyfutása annak bizonyítéka, hogy a jól kitalált karakterek még akkor is megunhatatlanok maradhatnak egész generációknak, ha kalandjaik minden emberi számítás szerint repetitívek és tökéletesen kiszámíthatók. Az amerikai rajzfilm negyvenes-ötvenes évekbeli aranykorának egyik legkiemelkedőbb alkotója, Chuck Jones által megálmodott figurák a világ összes gyerekének testközelbe hozták az amerikai préri e két jellegzetes állatfaját.

Csakhogy a sorozat alaptézise totális tévedés. A prérifarkas ugyanis sokkal gyorsabban tud szaladni a gyalogkakukknál, így szinte bármikor elkapja, ha nyílt terepen tudja üldözni. Sőt, és ez lesz igazán sokkoló:

Egy végtag amputálása ma sem kellemes, de az anesztézia megjelenése előtt határozottan pokoli volt. A sebesség kulcstényezőnek számított a fájdalom minimalizálásában egy olyan helyzetben, ahol a beteg egyébként is fájó, elfertőződő lábát vagy kezét kellett eltávolítani.  London leggyorsabb késű sebésze az 1800-as évek elején azonban mindent megtett, hogy a pácienseknek a lehető legkevesebb szenvedést okozza. Dr. Robert Liston rengeteget segített a modern orvostudománynak, de az ő nevéhez fűződik a történelem legsikeretlenebb műtéte is. 

A Terminátor- és Mátrix-filmek óta poros scifi-közhelynek számít a mesterséges intelligencia, ami az emberiség elpusztítására tör. De hát miért is adna bárki olyan fegyvereket egy szoftver kezébe, amikkel az eltörölheti a civilizációt a Föld felszínéről? Ilyet a valóságban senki nem tenne - nyugtatja meg magát az egyszeri filmnéző. Elvégre nem kell ide még csak öntudatra ébredő gépi intelligencia sem, elég valami banális szoftverhiba, és kész a világvége.

Aki ismeri Sid Meier 1991-ben indult stratégiai játéksorozatát, a Civilizationt, annak nem nagy újdonság, hogy a béke szimbólumának tekinthető, éppen ma 150 éve született Mahátma Gandhi, India politikai és spirituális vezetője, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja a játékban a legnagyobb hadúr és nukleáris agresszor az összes vezető közül. Az eleinte rejtett hibából adódó anomália később belsős poénként maradt a játékban, így Gandhi kedvére szórhatta az atombombákat a világra.

Sokunk életében volt egy pillanat, amikor rádöbbentünk, hogy bár ezer éve jól ismerjük a nagy budapesti vasúti pályaudvarokat, valójában fogalmunk sincs, hogy miért pont így hívják őket. Merthogy jobban belegondolva nem is olyan egyértelmű a nevük eredete.

Adná magát, hogy a városon belüli elhelyezkedésük alapján kapták a nevüket. Ha a Keletitől indulunk el ezen a vonalon, akkor még nagyjából rendben is vagyunk. De a Nyugati már ettől északra található, a Déli pedig nyugatra. Arról nem is beszélve, hogy a negyedik nagyobb mai állomás még a Délitől is délebbre van – cserébe nem Északinak hívják, hanem Kelenföldnek. Persze lehet a térképet úgy forgatni, hogy a három nagy pályaudvar egymáshoz viszonyított helyzete ráilleszthető legyen egy iránytű égtájaira, de valószínűtlen, hogy úgy kapták volna a nevüket, hogy a tervezők épp ferdén tartották a térképet.

Terry Pratchett Kis Istenek című könyvének főszereplője, Tesveer nem az első irodalmi, vagy popkulturális alak (és nem is az utolsó), akinek tökéletes, tűpontos memóriája van. Ha abból indulunk ki, hogy a karakter a Korongvilágon él, amit egy óriási teknősön álló 4 elefánt tart a hátán, akkor elfogadhatjuk, hogy az író ilyen szuper memóriát adott főhősének. De mi van azokkal, akik a valóságban állítják, hogy életük minden pillanatára kristálytisztán emlékeznek?

A Holdon nem élnek kis zöld emberek, de a vesztes világháborúból odamenekült nácik, de még mikroorganizmusok se, ezt ma már mindenki nagyon jól tudja. Az első kettőben a NASA tudósai is biztos voltak a holdra szállást célzó Apollo-program előtt, és a harmadikra is 99% esélyt adtak. Viszont 1% esély arra, hogy az idegen égitestről az űrhajósok behurcolnak a Földre valami csúnyaságot, éppen elég volt ahhoz, hogy a hazatérő űrhajósokat, és a hazahozott, felbecsülhetetlen értékű holdkőzeteket elképesztően alapos vizsgálatoknak vessék alá.

Hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin a hazatérésük után karanténba került, és egy egész orvoscsoport vizsgálta őket három héten keresztül, aránylag közismert. Az már kevésbé, mi történt a kőzetmintákkal, mielőtt a geológusok elkezdhették volna vizsgálni őket.

Adolphe Sax neve talán nem sokat mond legtöbbünknek, de ha egy hangszert kell mondani, amelynek neve a vezetéknevéből született, azonnal beugrik a szaxofon. A 19. századra a legtöbb klasszikus hangszer már kialakult, inkább csak finomítások történtek alakjukon, anyagaikon. Sax azonban egy merőben új fúvós hangszert fejlesztett ki, amely meg is örökítette a nevét. Pedig összesen hétszer élt át halálközeli élményt fiatalkorában, amelyek mindegyike megfoszthatott volna minket a szaxofontól.

A II. világháború alatt gyakorlatilag minden megszállt országban működtek ellenálló paramilitáris csoportok, amelyek harckészültsége, szervezettsége azonban jelentősen eltért egymástól. Összehasonlíthatatlanul több szó esik a nácik által megszállt országok ellenállóiról (amit a megszállás időtartama és e csoportok szerepe is indokol), ez azonban nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna német kommandók, amelyek próbálták megzavarni a Berlin felé törő szövetséges csapatokat. A zavarás meglehetősen sikertelennek bizonyult, mivel

A propagandában sokkal ügyesebbnek bizonyultak, mint a valós harci cselekményekben. A horrorisztikus névválasztás, az okkult hiedelmekre és a germán mondákra alapozott arculat megtette a hatását. Hírük eljutott az amerikai hátország sajtójáig, és óvatossá tette a szövetségeseket a helyiekkel való barátkozásban. Ugyanakkor a megszálló haderő előrenyomulását esélyük sem volt hátráltatni. A legnagyobb veszteségeket pedig a békére vágyó, ezért a megszállókkal együttműködő németeknek okozták.

A brit BBC a világ egyik legismertebb tévécsatornája, amire világszerte példaként mutogat mindenki, hogy na, ilyennek kellene lennie egy rendes közszolgálati tévének. A híres etikai kódextől a fantasztikus természetfilmekig, David Attenborough-tól a Top Gearen át a Monty Pythonig egy csomó élő (és sajnos néhány már nem élő) legendát köszönhetünk a BBC-nek.

Ennek tükrében elég meglepő, hogy hogyan bánt a körülrajongott bezzegcsatorna a saját archívumával évtizedeken keresztül: kíméletlenül letörölte, mondván, minek az. Ráadásul arra hivatkozva, hogy az adófizetők pénzéből élnek, felelősen kell gazdálkodniuk, az a sok archív felvétel meg csak viszi a pénzt és foglalja a helyet. A legdurvább pedig az az egészben, hogy ez vagy húsz éven át senkit nem zavart. Mintha az HBO a Trónok harca egyes részeit egyszerűen törölné, miután lementek adásba, és onnantól nem lennének meg sehol, csak a nézők emlékeiben. (Azt most hagyjuk, hogy az utolsó évaddal kapcsolatban esetleg visszahozhatták volna ezt a szokást, senki nem ejtene érte könnyeket.)

Amikor a tengerparton sétál az ember, érdemes figyelmesnek lenni. Bármikor találhatunk egy szép csigát vagy kagylót – vagy egy jókora darab megkeményedett bálnahányadékot, ami több tízmillió forintot is érhet.

A dolognak, eredete ismeretében, meglehetősen ártalmatlan neve van: ambergris (magyarul: ámbra), vagyis szürke borostyán. Nagyon ritka, viszont a beszámolók szerint ellenállhatatlan illata van (legalábbis miután átható ürülékszaga elmúlik), ezért évszázadok óta vadásznak rá a parfümkészítők. A Stuart kori Angliában pedig meg is ették: édességeket, pudingokat, jégkrémeket ízesítettek és főképp illatosítottak vele.

Hallottak már a spermatékáról? Igen, a téka szóból kiindulva nem rossz irány a kölcsönzés felé tapogatózni, csak itt nem Chuck Norris- vagy Jean Claude van Damme-filmeket tudunk kikölcsönözni egy ígéretesnek gondolt péntek estére mért utolsó csapásként. Hanem, ahogy a neve is jelzi, arra szolgál, hogy ha van egy kis aktuálisan nem hasznosítható spermafölösleg, azt legyen hol tárolni.

Woody Allen megvalósult vágyálma, nem igaz?

Kár, hogy a dolognak van némi szépséghibája: csak hangyáknál működik.

A legtöbben a világ legnagyobb istenkáromlásának tartják az alkoholmentes sört – illetve most már csak a második legnagyobbnak, mióta nálunk is elterjedtek a gyümölcsös sörök –, pedig egy sor élethelyzetben tök jó, hogy létezik. Ezek közé tartozik például az, ha az ember autót vezet, terhes, gyógyszert szed, vagy ha nem akar meghalni az egyhetes sörkúrája alatt.

Azon, hogy az alkoholmentes változat mennyire reprodukálja a sörivás élményét, elég sokat lehetne vitatkozni (spoiler: többnyire semennyire), de ennél sokkal izgalmasabb, hogy

• hogy a fenébe csinálják őket,
• és hogy egyáltalán kinek, és miért jutott eszébe ez az egész.