Jó pénzért vállalják a hazátlanságot és a magányt a külföldre költöző kalandor magyarok
Megfejtették a közel 200 éves rejtélyt, banális hiba csapta be a tudósokat
Bár az űridőjárást és a geomágneses viharokat hajlamosak vagyunk a modern kor, a műholdas infrastruktúra és az érzékeny elektromos hálózatok kizárólagos problémájaként kezelni, az emberiség által épített technológia jóval régebb óta kénytelen elviselni a Nap dühét. A Lancasteri Egyetem kutatói most egy közel két évszázados rejtély végére tettek pontot: kiderítették ugyanis, hogy egy neves tudományos szaklapban megjelent, 1841-es geomágneses vonatfennakadásról szóló beszámoló egy banális sajtóhiba miatt került rossz évszámmal a krónikákba.
A tudománytörténet a mai napig az 1859-es Carrington-eseményt tekinti a valaha mért legbrutálisabb geomágneses viharnak. Akkoriban a sarki fények még a déli szélességi körökön is olyan erővel világítottak, hogy a kortársak az újságot is el tudták olvasni a szabad ég alatt, miközben a kor csúcstechnikájának számító elektromos távírórendszerek teljesen megkergülték: szikráztak, helyenként kigyulladtak, némelyik berendezés pedig az áramforrás lekapcsolása után, kizárólag a légkörben gerjesztett indukált áram hatására is képes volt jeleket küldeni – eleveníti fel a történteket az ArsTechnica.
Egy hasonló léptékű napkitörés ma kontinensnyi áramszüneteket okozna, tönkretenné a transzformátorállomásokat és megbénítaná a műholdas navigációt. A kutatók éppen ezért igyekeznek felkutatni minden fellelhető történelmi adatot a korai geomágneses zavarokról, hogy pontosabb modelleket alkothassanak a jövőbeli kockázatokról.
Mindenki álmodik rémeket, még az is, aki azt hiszi, ő aztán nem
Az amerikaiak majdnem felrobbantották a Holdat, bombát dobtak volna a béke nevében
Persze nem, de komolyan elgondolkodtak rajta az ötvenes évek végén, amikor attól rettegtek, hogy a rivális szovjetek ebben is megelőzik őket. De aztán, micsoda szerencse, meggondolták magukat!
A történet egy tanulmánnyal kezdődik, amelyet az Egyesült Államok Légiereje rendelt meg 1958-ban egy chicagói kutatólaboratóriumtól. A kérdés az volt: mi lenne, ha nukleáris robbanás történne a Holdon? Erről szólt a Project A119, amelyet Leonard Reiffel vezetett. Mivel 1946 után 1200 nukleáris robbantást végeztek Nevada sivatagaiban, a csendes-óceáni atollokon, de Szibéria fagyos sztyeppéin is, adódott a kérdés, nem léphetnének-e ki az űrbe, hogy a szovjeteket megelőzve robbantsanak egyet a Holdon?
Udvaroltunk és gyúrtunk naphosszat, de csak most derült ki, mi kell a nőnek
Így varázsolt el két Nobel-díjat a nácik elől egy magyar Nobel-díjas
Tizenkettő, szorosan magyar kötődésű Nobel-díjas közül méltánytalanul kevés szó esik Hevesy Györgyről, a briliáns magyar kémiai Nobel-díjasról, pedig kalandos élete filmre kívánkozna. Hogy csak egy epizódot említsünk: eltüntette két Nobel-díjas kollégájának arany Nobel-érmét a Dániát lerohanó nácik elől Koppenhágában, a világhírű fizikus, Niels Bohr kutatóintézetében, még 1940-ben.
A két Nobel-díjas német, de a nácikat elutasító fizikus (Max von Laue és James Franck) teljes titokban csempészték ki 23 karátos aranymedáljaikat Hitler 1933-as hatalomra jutása után Koppenhágába. A Führer ugyanis törvényben tiltotta meg, hogy bárki aranyat vigyen ki az országból. Aki ilyet tett, hazaárulásért kellett felelnie. Ha megtalálják Niels Bohr intézetében, akkor Max von Laue (aki Németországban maradt, és nyíltan náciellenes volt) azonnal koncentrációs táborba vagy kivégzőosztag elé került volna. De a zsidó származású James Franck (aki ekkor már Amerikába menekült) németországi családtagjai sem kerülték volna el a megtorlást.
Tudtak persze a két „megbízhatatlan” Nobel-díjasról, de hiába faggatták Max von Laue-t a Nobel-érméről, a fizikus mindig azt mondta, hogy a korábbi évek zűrzavarában valahol elveszítette, de az is lehet, hogy ellopták tőle. Annyira gyűlölte a nácikat, hogy két kezében csomagokkal lépett csak ki az utcára, hogy ne kelljen náci karlendítéssel („Heil Hitler!”) köszöntenie senkit, hiszen mindkét keze foglalt volt.
Mivel a Nobel-díjazottak nevét az érmékre vésték, azok felfedezése súlyos következményekkel járt volna. Hevesy György először azt javasolta a gondterhelt Niels Bohrnak, hogy ássák el az aranymedálokat az intézet kertjében, de az túl kockázatos lett volna. Eszébe jutott viszont egy zseniális ötlet: királyvízzel, a kémia egyik legnevezetesebb és legmaróbb savas keverékével (latinul aqua regia, salétromsav és sósav 1:3-hoz arányú keveréke) eltüntette, molekuláira bontotta a Nobel-díjakat.
Azt javasoltam, hogy temessük el az érmet, de [Niels] Bohrnak nem tetszett ez az ötlet, mivel az érmet előáshatták volna. Úgy döntöttem, feloldom. Míg a megszálló erők Koppenhága utcáin vonultak, én Laue és James Franck érmeinek feloldásával voltam elfoglalva.
– írta visszaemlékezéseiben Hevesy György. Hiába kutatták át centiről centire Niels Bohr intézetét a Gestapo emberei,
a két Nobel-díj trükkösen feloldott 40 deka aranya ott állt a polcon, narancssárgás-barna folyadék formájában, a többi vegyszeres üveg között, és mindenki szeme előtt, mégis rejtve vészelte át a háborút.
Niels Bohr 1922-ben kapott fizikai Nobel-érme nem volt veszélyben, azért mert pár hónappal a nácik koppenhágai bevonulása előtt árverésen ajánlotta fel a szovjetek által megtámadott Finnország civileket támogató segélyalapjának. Egy névtelen vevő vásárolta meg, és azon nyomban eladományozta a Dán Történeti Múzeumnak, ahol a mai napig ki van állítva. Hevesy György 1950-ben küldte el a királyvizes savoldatból visszanyert aranyport a stockholmi Svéd Királyi Tudományos Akadémiának, a két Nobel-díjat újraöntötték, és 1952-ben ünnepélyes keretek között újra átadták Max von Lauenak és James Francknak.
Megfejtettük, miért árt többet a legtöbb fitneszinfluenszer, mint használ
Nehéz lesz leszokni a cigiről, ha ön is rabja ezeknek a rituáléknak
Számuk ugyan folyamatosan csökken, de még mindig kétmillióan dohányoznak Magyarországon, a nikotinos füst beszívása majd kifújása örök értetlenséget vált ki a nemdohányzókból. „Mire jó ez?” – kérdezik elképedve, amikor köztudottan és határozottan káros. Amire többnyire a „mert megnyugtat”, „kell egy kis szünet”, „jó érzés” szokott lenni a bizonytalan válasz. De ott van a különc, szürreális világairól ismert David Lynch filmrendező, forgatókönyvíró komplex alkotói hitvallása is:
Számomra [a cigizés] a művészi élet része volt. A dohány és az illata, ahogy hátradőlsz, rágyújtasz, és nézed a munkádat, vagy elgondolkodsz dolgokon. Semmi ehhez fogható nincs a világon, ami ilyen gyönyörű lenne. Közben pedig megöl, úgyhogy abba kellett hagynom.
David Lynch hamar rágyújtott, nyolcéves korában szívta el az első cigarettáját, és a dohányzás identitásának részévé vált, „megnyugtatta az idegeit és fókuszálta a gondolatait”. 2020-ban tüdőtágulatot diagnosztizáltak nála, de csak két évre rá tette le a staubot, amikor már otthonról sem tudott kimozdulni, mert már egy rövid séta alatt is elfogyott a levegője. Nála nem pusztán kellék, hanem állandóan visszatérő vizuális, atmoszferikus és karakterábrázoló motívum a cigaretta,
a Kék Bársonytól (Blue Velvet) a Twin Peaksig több kultfilmjét végigbagózzák a szereplők.
Az Arany Pálma-díjas Veszett a világ (Wild at Heart) című filmklasszikusában a főhőst alakító Nicolas Cage pedig csúcsra járatja a műfajt, amikor egyszerre két szálra gyújt rá a legfeszültebb pillanatokban.
„Imádtam a dohányzást... de megvan az ára, és ez az ár számomra a tüdőtágulat” – nyilatkozta David Lynch, nem sokkal azelőtt, hogy 2025 januárjában a betegség végleg legyőzte a szervezetét. A zseniális rendező tragédiája azonban egy olyan paradox rejtélyre mutat rá, amellyel milliók küzdenek: miért ragaszkodunk a cigarettához akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy megöl? Miért erősebb a cigaretta az életösztönnél?
Összeszámoltuk, hány nemzedék élt eddig a Földön
Átszőtte életünket a generációs megkülönböztetés, boomerek, X, Y, Z, alfa (2024 óta érkeznek a béták is), akikre lépten-nyomon leegyszerűsítő, felszínes féligazságokat, általánosító tulajdonságokat aggatunk. Hat generáció(!) él egymással egyszerre (a II. világháborús veterán generációval együtt hét), és ha már a kényelmes felosztás bűvöletében élünk, érdemes feltenni a kérdést: vajon hány generáció élt eddig a Földön?
A kérdés egészen kortárs, Ilyen haszontalan felvetés és különbségtétel 150 évvel ezelőttig, az ipari forradalom elterjedéséig senkit sem érdekelt volna.
Évszázadokig alig fejlődtek vagy alakultak át a mindennapi szokások. A gyerekek hasonló életutat jártak be, ugyanazt a munkát folytatták ugyanazokkal az eszközökkel, munkamódszerekkel a családban, mint a szüleik és a nagyszüleik, ezért nem alakultak ki szembeötlő világnézeti vagy életmódbeli különbségek a korosztályok között.
Ezzel szemben a generációs elmélet lényege, hogy a 21. század őrült tempójú technológiai fejlődése alapvetően határozza meg a legfogékonyabb korban élő fiatalok értékrendjét, viszonyukat a politikához, a gazdasághoz és a társadalmi kérdésekhez. A korszak aktuális technológiája meghatározza az életmódot, a korszellemet és végső soron a generációk világnézetét.
Így lettek a „kulcsos gyerekek” X generációjának (1965–1980) tagjai „digitális bevándorlók”, akik fiatal felnőttként élték meg a személyi számítógépek és az internet berobbanását. Az ezredfordulós Y generáció, a milleniálok (1981–1996) tagjai „digitális hibridek”, az utolsó generáció, amelyik még emlékszik az internet előtti világra, a magnó- és a VHS-kazettára, a tárcsázós telefonra, de már készségszinten használta az okostelefonokat és a közösségi médiát. A Z generáció (1997–2012) tagjai „digitális bennszülöttek”, akik okostelefonnal a kezükben nőttek fel. Vagy így lett a „digitális bébi” alfa generáció (2013–2024) „üveggeneráció”, akik az érintőképernyők, a hangvezérlés és az algoritmusok világában élnek, és (a Z generációval együtt) gyerekkoruk meghatározó élménye volt a Covid–19 világjárvány karanténja és a virtuális iskolai oktatás a Zoomon.
Csakhogy ezek szociológiai (kulturális) és nem biológiai (reprodukciós) generációk.
Egy mesterséges társadalomtudományi felosztás, amelyet a kutatók kényelmi szempontból 15 éves blokkokra osztanak fel, és nem a szülő-gyermek kapcsolatot nézik (nem is lehetne, mondjuk, egy X generációs a szülője egy Y generációsnak, hacsak az X nem a ciklusa legelején születik, az Y pedig periódusa legvégén, mert akkor 30 év lenne közöttük), hanem azt, hogy az egy 15 éves sávba tartozó emberek körülbelül ugyanakkor születtek, így ugyanazok a történelmi események és technológiák formálták őket. Ezért ha arra keressük a választ, hány generáció élt eddig a bolygón, akkor nem a szociokulturális, hanem a biológiai (reprodukciós) nemzedékeket kell számba venni.
Nem az a gyilkos van A cápa plakátján, amelytől 50 éve retteg a világ
Több mint ötven év telt el azóta, hogy az 1975-ös A cápa (Jaws) örökre megváltoztatta a tengerparti nyaralások hangulatát, a film ikonikus plakátját pedig a mai napig a filmtörténelem egyik legkifejezőbb alkotásaként tartják számon. A mélyből felbukkanó, tűhegyes fogakkal tátongó szörnyeteg képe túlzások nélkül generációk kollektív rettegését testesíti meg, ám van egy apró bökkenő, amiről viszonylag kevesen tudnak: az illusztrációt készítő művész valójában nem egy nagy fehér cápát vett alapul, hanem egy teljesen más tengeri ragadozót.
Steven Spielberg kultikus mozija egy vérszomjas nagy fehér cápa terrorját mesélte el, a legendás illusztrátor, Roger Kastel azonban a filmhez készült kulcsvizuál megalkotásakor nem ehhez a fajhoz nyúlt inspirációért.
A hegyes orr és a szabálytalan, tűszerű fogazat valójában az Amerikai Természettudományi Múzeum (AMNH) haltani gyűjteményének egyik preparátumához tartozik: egy 1939-ben begyűjtött és etanolban tartósított röviduszonyú makócápához (Isurus oxyrinchus) – írja az IFL Science. A múzeum szóvivője a lapnak felidézte, hogy Kastel a hetvenes években kifejezetten ihletet meríteni látogatott el az intézménybe. Ott fotózta le a makócápa anatómiája alapján készült modellt, amely végül a filmtörténet egyik leghíresebb plakátjának alapjául szolgált.
Húsz éve a drámai döntésnek, amellyel megcsonkították a Naprendszert
Szinte napra pontosan húsz éve, 2006. augusztus 24-én hozta meg a modern csillagászat egyik legmegosztóbb döntését a Nemzetközi Csillagászati Unió: a Plútót hivatalosan is törölték a bolygók sorából, és törpebolygóvá fokozták le. Az elmúlt két évtizedben petíciók, mémek, amerikai törvényhozók és NASA-vezetők követelték a jeges égitest rehabilitációját, a kutatók azonban hajthatatlanok. De miért volt elkerülhetetlen a Plútó „kivégzése”, és miért nincs szinte semmi esély arra, hogy valaha visszakapja a kilencedik bolygó címet?
Kevés olyan tudományos döntés született a 21. században, amely akkora érzelmi vihart okozott volna a laikusok körében, mint a Plútó státuszának megváltoztatása. A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) prágai közgyűlésén elfogadott definíció értelmében ugyanis egy égitestnek három szigorú feltételnek kell megfelelnie ahhoz, hogy valódi bolygónak minősüljön:
- közvetlenül a Nap körül kell keringenie;
- elegendő tömeggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a saját gravitációja révén gömbölyded alakot vegyen fel;
- és tisztára kell söpörnie a pályája körüli térséget más égitestektől.
A Plútó azonban a harmadik ponton azonnal elbukott. A Neptunuszon túli fagyos Kuiper-övben keringő égitest tömege egyszerűen elenyésző ahhoz, hogy gravitációs erejével kitakarítsa a szomszédságát, így az IAU a Ceresszel és az Erisszel együtt az újonnan létrehozott „törpebolygó” kategóriába száműzte.
Megvizsgálták, élt-e valaha az ember háború nélkül, meglepő a válasz
„A háború annyi, hogy az egyik ember megöli a másikat, akit életében először lát, és akitől semmi rosszat sem kapott” – találta fején a szöget Erich Maria Remarque a Nyugaton a helyzet változatlan és A diadalív árnyékában című híres regények írója. Józan ésszel nem megragadható abszurd és értelmetlen őrület. Mégis a világon jelenleg körülbelül 110-130 aktív fegyveres konfliktus zajlik, amelyek közül a nemzetközi kutatóintézetek és szervezetek (Uppsala Conflict Data Program, ACLED, Nemzetközi Vöröskereszt) nagyjából húszat minősítenek teljes kiterjedésű, intenzív háborúnak. Közülük is kiemelkedik az orosz–ukrán háború, Európa legnagyobb kiterjedésű fegyveres konfliktusa a második világháború óta, amelyben a becsült teljes katonai veszteség – a halottakat, sebesülteket és eltűnteket együttvéve – már meghaladja az egymillió főt.
Egymást érik az erőszakos összecsapások és úgy tűnhet, hogy a történelem nem más, mint permanensen kirobbanó háborúk története. De azért felmerül a kérdés: volt-e valaha olyan idő, amikor nem háborúzott az emberiség?
A válasz attól függ, hogyan definiáljuk a „háborút”. Ha a háború két kormány közötti harcot jelent, akkor igen, voltak békés időszakok, mert az emberiség történetének közel 99 százalékában nem voltak kormányok – állítja Ian Morris, a Stanford Egyetem történésze és a „Háború! Mire jó? Konfliktus és a civilizáció fejlődése a főemlősöktől a robotokig” című könyv szerzője.
De azért az ősi közösségekben is lehettek háborúk, és célszerűbb inkább úgy közelíteni a hadakozáshoz, hogy több ember részvétele szükséges ahhoz, hogy egy erőszakos cselekmény háborús vagy legalábbis háborúszerű legyen. Egy kis létszámú törzsi társadalomban általában kicsi, a későbbi civilizált állami társadalmakban magasabb ez a szám. Fontos fogalmi különbséget kell tenni a személy-személy (azaz interperszonális) erőszak – például a gyilkosság, emberölés –, valamint a csoportok közötti erőszak között is. A háború pedig az utóbbira és nem az előbbire példa.
George Lucas szerint aki ellenzi az AI-t, az gépromboló
A Csillagok háborúja atyja 82 éves, de eléggé halad a korral, nagy barátja ugyanis a mesterséges intelligencia használatának a filmiparban. Egy nemrég adott interjúban a rendező azt hangoztatta, a technológiával szembeni ellenállás olyan, mint a ludditák XIX. századi kapaszkodása az elmaradottságba. Aki AI-ellenes, az egy régi párhuzammal élve: a lóra szavaz az autóval szemben, luddita! Kicsit sértő ez az analógrajongókra nézve, mert a ludditák mára a haladás ellenségeit jelentik, a „digitális luddita” pedig azokra vonatkozik, akik aggódnak a demokráciáért a mesterséges intelligencia terjeszkedése miatt. De tényleg konzervatív ördögök voltak a ludditák, butaságból a progresszió ellenzői?
Hivatalos harci élelmiszerré nyilvánították a fagyit Amerikában – mire az olaszok be akarták tiltani
Túlélők beszámolói szerint amikor japán torpedók kilőtték az amerikai hadiflotta második legnagyobb repülőgép-hordozóját, az USS Lexingtont, miközben a legénység a hajó elhagyására készült, a lassan süllyedő anyahajó matrózai tűzbaltával betörtek a kantin fagyasztójába, és sisakjukban ananászfagyit vittek a társaiknak. Sisakjukból kanalazták ki a finomságot, majd tisztára nyalták, mielőtt leereszkedtek volna a mentőcsónakokba a Csendes-óceánon.
De ez semmi: az amerikai nehézbombázók legénysége rájött, hogy ellenséges terület felett is tudnak fagylaltot készíteni úgy, hogy a bevetések előtt a fagyialapot (tejpor, cukor, ízesítők) lőszeres dobozokba vagy tartályokba öntötték, majd rögzítették a repülőgép fűtetlen, annak hátsó részeiben vagy a lövésztoronyban. Több ezer méteres magasságban a fagypont alatti hőmérséklet megfagyasztotta, a repülőgép motorjának folyamatos rázkódása, a turbulencia és levegőben bekövetkezett robbanások pedig tökéletesen krémesre rázták (köpülték) a masszát.
Mire visszaértek a bázisra, elkészült a jól megérdemelt jutalom.
Mindez a második világháború idején történt, amikor az Egyesült Államok hadvezetése a fagylaltot hivatalos harci élelmiszerré (morale food) nyilvánította, hogy növelje a katonák harci morálját. Mivel a hátországban a tejet és a cukrot szigorúan adagolták, a polgári lakosságnak kevesebbel kellett beérnie, de a fronton szolgáló katonák számára elképesztő logisztikai bravúrokkal biztosították a folyamatos fagyiellátást.
Kiderült, miért vitte át Hannibál az elefántjait az Alpokon, és az is, hogy merre mentek
A karthágóiak először az első pun háború (i. e. 264–241) alatt támaszkodtak elefántokra a csatában, de néhány győzelemtől eltekintve, amiben elefántrészt vállaltak, nem ők döntötték el a harcok kimenetelét. Aztán a i. e. 202-ben lezajlott zamai csatában nyolcvan elefánttal ment Hannibál a rómaiak hadvezére, Scipio Africanus ellen, de a rómaiak kürtöket ragadtak, trombitáltak és a frászt hozták az elefántokra. Az ijedősebbek hátraarcot csináltak és a karthágóiakra támadtak, a bátrabbak átcsörtettek a római gyalogosok között, akik lemészárolták őket. Scipióék nyertek, és ők is elkezdték használni a harci ormányosokat, például a thapszoszi csatában.
De hogy korábban, a második pun háború idején hogy és miért kellett elefántokkal átkelnie Hannibálnak, az mindig birizgálta a történészek fantáziáját. Tíz éve robbant a hír, hogy az legalább már megvan, hol is kelhettek át a hegyekben i. e. 218 körül. A nyomra a lovak ürüléke vezetett, vagyis az ezekben lévő baktérium, amelyet konzervált az idő.
Szinte képtelenségnek kéne lennie, hamarosan mégis láthatjuk a legnagyobb égi csodát
Augusztus 12-én vélhetően milliók szegezik majd a tekintetüket az égre, hogy szemtanúi legyenek a Föld leglátványosabb kozmikus árnyjátékának, a teljes napfogyatkozásnak. Bár Magyarországról ezúttal csak részleges takarást láthatunk (teljes napfogyatkozás ezúttal Spanyolországból lesz látható), maga a jelenség sokkal többről szól egy látványos égi parádénál. Ha mélyebben a matematikája mögé nézünk, hamar kiderül, hogy a teljes napfogyatkozás látványa nemcsak a Földön ritka kiváltság, de az egész univerzumban a valószínűtlennel határos kozmikus véletlenek sorozata.
Földlakóként teljesen természetesnek vesszük a látványt, miszerint a Hold pontosan eltakarja a Nap korongját, miközben a vakító fény mögül felragyog a Nap misztikus, ezüstben és aranyban izzó légköre, a korona. Belegondolt azonban már abba, hogy ez a tökéletes illeszkedés mekkora matematikai és csillagászati képtelenség? Sokkal nagyobb, mint azt elsőre hinné.
A Földről nézve a Nap és a Hold szinte hajszálpontosan ugyanakkorának látszik az égbolton. Mindkét égitest úgynevezett szögátmérője nagyjából 0,5 fok. Ez az átfedés azonban kizárólag egy elképesztő geometriai véletlennek köszönhető. A Nap fizikai átmérője nagyjából 400-szor akkora, mint a Holdé. Ugyanakkor a Nap pontosan 400-szor messzebb is van a Földtől, mint a mi hűséges kísérőnk. A 400-as szorzó ezen kettős jelenléte – az átmérő és a távolság tökéletes aránya – az, ami miatt a Hold látszólagos mérete a Földről nézve szinte milliméterre pontosan megegyezik a Napéval. Ha a Hold akár csak egy kicsivel kisebb lenne, vagy egy kicsivel messzebb keringene tőlünk, soha nem jöhetne létre teljes napfogyatkozás – csupán úgynevezett gyűrűs fogyatkozásokat látnánk, ahol a Nap külső pereme mindig kilátszik. Ha pedig a Hold jóval közelebb lenne, vagy lényegesen nagyobb mérettel rendelkezne, a Napot ugyan teljesen letakarná, de a napkorona finom, szálkás struktúráját és a kitöréseket (prominenciákat) örökre elfedné előlünk a sötét holdkorong.
Fél évszázada nem hagyja nyugodni az embereket a Mars felszínén megjelenő arc
Fél évszázada már, hogy a Viking–1 űrszonda lencsevégre kapott egy, a Mars felszínén tátongó, kísérteties emberi arcot. Bár a NASA szakemberei már az első felvételek alapján úgy vélték, hogy csupán fények és árnyékok különleges együttállásáról van szó, a felvétel minden idők egyik legnagyobb összeesküvéselmélet-lavináját indította el. De mi áll valójában a rejtélyes marsi arc mögött, és mi volt a legendás Viking-misszió igazi, tudományos hagyatéka?
Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1976. július 20-án a Viking–1 történelmet írt: ez volt az első olyan leszállóegység, amely épségben landolt a Marson, és meg is kezdte a munkát. A lenyűgöző mérnöki bravúrt aztán újabb siker követte: másfél hónappal később landolt az ikerűrszonda, a Viking–2 is. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, a Viking–1 keringőegysége fentről kezdte el pásztázni a vörös bolygót, egyrészt hogy segítsen a második szonda leszállóhelyének kiválasztásában, másrészt hogy elvégezze saját tudományos megfigyeléseit.
Július 25-én a keringőegység aztán lefotózott egy régiót, amelyet ma – az ókori krétai városállam után – Cydoniának nevezünk. A kutatók akkor még nem sejtették, hogy a beérkező kép a történelem egyik leghíresebb űrfotója lesz – a kráterek között, egyenesen a kamerába bámulva ugyanis egy emberi arcra emlékeztető, gigantikus alakzat rajzolódott ki. Ezzel egy szempillantás alatt megszületett a „marsi arc” legendája, amely – hiába tartották a szakemberek már a kezdetektől egyszerű optikai illúziónak – valóságos szenzációvá vált.
Nolan talán nem tudja, de a tudósok megfejtették, mikor tért haza Odüsszeusz és állt bosszút
Most hogy kijött napjaink egyik legelismertebb rendezőjétől, az Oppenheimert is jegyző Christopher Nolantól várva várt új filmje, az Odüsszeia, nem bírjuk megállni, hogy ne kérkedjünk vele: a tudósok tudják, pontosan mikor vette kezdetét az Odüsszeia drámai csúcspontja: Kr. e. 1178. április 16-án, helyi idő szerint dél körülre teszik Odüsszeusz visszatérését Ithaka szigetére, ami a Nolan-filmben is a cselekmény tetőfoka.
az epikus költemény csillagászati utalásai alapján keresték ki a dátumot,
és egy teljes napfogyatkozást arra a napra jelölik ki, amikor Odüsszeusz (a filmben Matt Damon alakítja) visszaveszi királyságát Ithaka szigetén.
Dehát ez egy mitikus mű, amelyben istenek, istennők avatkoznak közbe az eseményekbe, varázslónők, mágikus lények, szörnyek nehezítik a hős útját, aki még az alvilágba is alászáll! Csakhogy – mint kiderült – az Odüsszeia nem pusztán egy magával ragadó legenda,
hanem valós történelmi korszakból, a görög Mükéné késő bronzkori eseményeiből, hagyományaiból, földrajzi és társadalmi elemeiből is táplálkozik,
és az énekmondók (rapszódoszok) gazdag szájhagyományai alapján írta meg Homérosz (akinek történeti személye bizonytalan) a Kr. e. 8. században.
Nem alszik jól? Aludjon úgy, mint a vadászó-gyűjtögetők
Alvásszakértők azt tanácsolják, hogy a felnőtteknek körülbelül hét-nyolc órát kellene megszakítás nélkül aludniuk egy hűvös, sötét szobában. Ha ezt következetesen teszik, akkor évekkel meghosszabbíthatják az életüket. Hogy ennek a kőbe vésett szentenciának utánajárjon, David Samson alvásszakértő antropológus, a Torontói Egyetem docense éveken keresztül Afrikában fákra mászott, hogy csimpánzfészkekben szunyókáljon, és felkeresett többet a világ utolsó vadászó-gyűjtögető törzseiből Észak-Tanzániában és a Kongói Köztársaságban, és velük is jó sokat aludt. Miután lejött a fákról, és elbúcsúzott a hadza és a bayaka népektől, tapasztalatairól könyvet írt, amelyben határozottan állítja:
a megszakítás nélküli hét-nyolc órás alvás ideáljának azért nem tudunk megfelelni, mert az emberek evolúciós történetük nagy részében nem így aludtak.
Tényleg, akkor hogyan aludtak paleo őseink?
Életünk egyharmadát végigalusszuk, az alvás olyan alapvető szükséglet, mint az evés, ivás. Bár még sok mindent nem értünk belőle, azt tudjuk, hogy elengedhetetlen az agy tisztulásához, az emlékek bevésődéséhez, a tanuláshoz, az immunrendszer működéséhez, a sejtek növekedéséhez. Tehát ha kevesebbet alszunk a kelleténél, komoly problémákkal nézünk szembe: betegségek, de krónikus kialvatlanság esetén akár összeomlás is lehet a vége.
Évek óta figyelmeztetnek az álmatlanság csendes világjárványára. A problémát már nem egyéni vagy orvosi kérdésnek tekintik, hanem komoly társadalmi jelenségnek. Magyar alváskutatók is figyelmeztetnek, hogy száz magyarból mindössze ketten ébrednek kipihenten, emiatt minden harmadik embert komoly egészségügyi kockázatok fenyegetik. Okait pedig a rohanó életmódhoz, a hosszú munkaidőhöz, a digitális függőséghez és úgy általában a stresszhez, szorongáshoz kapcsolják.
Tökéletes tervnek tűnt a Föld összes szemetét a vulkánokba dobni
Talán mindannyiunknak megfordult már a fejében a gondolat: adott egy bolygó, ami lassan belefullad az évi több mint kétmilliárd tonna hulladékba, és adottak a Föld felszínén tátongó hatalmas, ezerfokos lávával teli üstökök. Adja magát a tökéletes, természetes és ingyenes hulladékmegsemmisítő ötlete: miért nem rakjuk fel a szemetet pár teherautóra, és borítjuk bele azt a legközelebbi vulkánba? Bár a koncepció jól hangzik, a valóságban a fizika, a kémia és a logisztika olyan falakat emel elénk, amelyek miatt ez minden idők egyik legrosszabb és legveszélyesebb ötlete lenne. Nézzük meg tudományos szemmel, mi történne, ha az emberiség megpróbálná a Föld vulkánjait használni a bolygó szemeteskukáiként.
Amikor vulkánra gondolunk, hajlamosak vagyunk egy kráterből bugyogó, nyílt lávatavat elképzelni, amely csak arra vár, hogy belepöccintsük a kommunális hulladékot. A geológiai valóság azonban egészen más. A Földön található mintegy 1500 potenciálisan aktív vulkán túlnyomó többsége úgynevezett sztratovulkán. Ilyen például a Vezúv vagy a Fudzsi is. Ezeknek a vulkánoknak nincs nyitott, folyamatosan olvadt magmával teli kürtőjük – a kitörések között a kürtőjüket szilárd, több ezer tonnás kőzetdugó zárja el, így ide fizikai képtelenség lenne bármit is bedobni. Ahhoz, hogy az ötlet működjön, nyílt lávatavakra lenne szükségünk, jelenleg azonban a bolygónkon mindössze nyolc olyan vulkánról tudunk, amely tartósan lávatavat tart fenn. Ezek a következők:
- Kilauea (Hawaii, USA)
- Erta Ale (Etiópia)
- Nyiragongo (Kongói Demokratikus Köztársaság)
- Mount Erebus (Antarktisz)
- Villarrica (Chile)
- Ambrym (Vanuatu)
- Mount Michael (Déli-Sandwich-szigetek)
- Masaya (Nicaragua)
Ha rápillantunk a listára, azonnal szembetűnik a logisztikai rémálom. A Föld évi kétmilliárd tonna szemetét kellene elszállítani az Antarktiszra, az etióp sivatagba vagy a Csendes-óceán elszigetelt szigeteire. Ennek a szállításnak a szénlábnyoma és a pénzügyi költsége felfoghatatlanul nagyobb lenne, mint bármilyen ma ismert hulladékfeldolgozási eljárásé, nem is beszélve arról, hogy a teherautóknak egy meredek, instabil és életveszélyes vulkáni kráter peremén kellene manőverezniük – figyelmeztet egyik írásában a Popular Science.
Így hat ránk a naplemente bámulása
A naplemente a napnak a legszebb, legtisztább órája. Kitágult szemekkel, leesett állal nézzük a vörös korongot, amint eltűnik a horizonton. Amit pedig ilyenkor érzünk – még ha nem is vagyunk tudatában –, az az áhítat, a csodálat komplex érzelme, amit csak a legutóbbi időkben kezdtek el alaposabban vizsgálni és megérteni. És bár nehéz szavakba önteni, a pszichológusok megteszik.
A csodálat egy összetett érzelem, amit akkor érzünk, amikor valami olyan, nálunk jóval hatalmasabb dolognak vagyunk szem- vagy fültanúi, amit nem egészen tudunk felfogni.
Nemcsak naplemente lehet, hanem a ragyogóan csillagos égbolt és más természeti csoda is, egy műalkotás, zene, egy mélyreható gondolat, egy emberi teljesítmény, születéssel való találkozás, vagy bármi, ami ámulatba ejt, kizökkent és – szó szerint – leesik az állunk és csak annyi jön ki belőlünk: wow. Megtapasztalása megváltoztatja a felfogásunkat, gyakran fizikai reakciót vált ki, például könnyeket és/vagy libabőrt. De a színfalak mögött sokkal többet is tesz.
Naplemente nézésekor például elfog az apróság érzése, és a személyes problémák hirtelen jelentéktelennek számítanak a világ nagy egészében – mondja Michelle Shiota, az Arizona Állami Egyetem szociálpszichológia professzora, az áhítat és csodálat úttörő kutatója. Rájövünk, hogy talán néhány dolog, ami annyi szorongást okoz, valójában nem is olyan fontos. Egy magával ragadó naplemente
kirángathat a túlagyalással összecsomósodott negatív gondolathurkokból és visszahozhat a jelenbe,
a tudatos jelenlétbe, ahol ítélkezés nélkül fókuszálunk a pillanatra.
Az „észlelt hatalmasságon” túl az „idomulás iránti igény” a másik jellemzője az áhítatélményeknek. Amikor egy „csodálatos” inger valamilyen módon meghaladja az elvárásainkat, az kiválthatja a világ megértéséhez addig használt mentális mintázataink megváltoztatását és egy kognitív átrendeződés iránti igényt támaszt. Magyarul: akár át is értékelhetjük életszemléletünket.
Egyre többeket érint a hírfáradtság
Bizonyára előfordult már önnel is, hogy abbahagyta a telefonja böngészését reggel. Egyszerűen nem akarta megnézni a híreket. Nem azért, mert úgysem történik semmi, hanem pont hogy befoghatatlanul sok minden történt, és nem akar a rossz hírek szakadatlanul ömlő vízesése alá állni.
Kutatások szerint mostanra a világ lakosságának körülbelül 40 százaléka kerüli gyakran a híreket, de például Kanadában ma már 69 százalék ez az arány. Ami, lássuk be, nem túl meglepő: ugyanannak az agynak kellene feldolgoznia az egymás mellett dúló háborúkat, egy pénzügyi sokkot valahol máshol, rekordmeleget, permanens klímakatasztrófát és mondjuk bónuszként pár erőszakos bűncselekményt – mindezt még ebédidő előtt. Amitől túlterheltnek és tehetetlennek érezzük magukat és kivonjuk magunkat a hírcunamiból.
Ez a hírfáradtság, ami nem lustaság vagy az érdeklődés hanyatlása, hanem az emberi agy természetes reakciója, ugyanis idegrendszerünk semmiképpen sem erre fejlődött ki. Ekkora adagot egyszerűen nem tudunk befogadni. Na de miért nem olvasunk főként jó és kellemes híreket (például, „kinyílott a pitypang”, hogy egy klasszikust idézzünk)? Nézzük az élet napos oldalát, vegyük észre a szépet, kék az ég és zöld a fű.
Sanyargat a globális vízhiány, de miért nem csinálunk ivóvizet tengervízből?
Becslések szerint legalább kétmillió matróz halt meg a nagy földrajzi felfedezések korában a világtengereken skorbutban (C-vitamin-hiányban) és fertőzött víz miatti fertőzésekben (vérhasban), Kolumbusz kora és az 1800-as évek között. Többen, mint tengeri csatákban, viharok, vagy hajótörések következtében. A hosszabb felfedező vagy katonai utakra már előre legalább 50 százalékos halálozási rátával számoltak a hajótulajdonosok és a kormányok.
Az ivóvíz beszerzése és frissen tartása volt az egyik legnagyobb logisztikai kihívás az újkori hajókon. Hiába vittek magukkal tetemes készleteket, a tölgyfahordókban tárolt víz napok alatt megpimpósodott. Két-három hét után a hordók belsejében algák, baktériumok és lárvák szaporodtak el, a víz nyálkássá, büdössé és zöldessé vált. Gyakran a foguk között szűrték át a vizet a tengerészek, hogy ne nyeljék le a férgeket. Mivel a tiszta víz szinte ihatatlanná vált, néhány hét után alkoholt ittak víz helyett, mert az legalább a fermentáció miatt nehezebben romlott meg. Az út első heteiben sört kaptak napi adagként (akár napi 3-4 litert is fejenként). Amikor a sör is megsavanyodott, átváltottak rummal fertőtlenített poshadt vízre (grogra).
Mennyire frusztráló lehetett hónapokig a végtelen óceánon hánykolódni szomjúságtól gyötörve. De mindenki tudta, hiába körülöttük a tengernyi víz, aki iszik belőle, nemhogy hidratálódik, hanem éppen, hogy még szomjasabb lesz és kiszárad. Bár a tengervíz iható folyadéknak tűnik, a benne lévő extrém magas sókoncentráció miatt (1 liter körülbelül 35 gramm konyhasót és keserűsót tartalmaz) biológiai méregként hat az emberi szervezetre, amit képtelen kezelni. Ahhoz, hogy a vesénk kiszűrje a tengerből megivott 1 liter víz sómennyiségét, körülbelül 1,5 liter tiszta vizet kellene kipisilnie.
Ez azt jelenti, hogy minden egyes korty tengervízzel több vizet veszítünk, mint amennyit megittunk, ami felgyorsítja a belső kiszáradást.
Amikor ennyire töményen sós víz kerül a gyomorba és a véráramba, beindul az ozmózis nevű fizikai folyamat, és az egészséges sejtekből elkezd kiáramlani a víz a sós környezet felé, hogy felhígítsa azt. Sejtjeink pedig szó szerint kiszipolyozódnak, kiszáradnak és összezsugorodnak.
Megdöbbentő felfedezés mutatja meg, mi vár a Napunkra, ha kihuny
A csillagok halála nem feltétlenül jelenti a körülöttük keringő bolygórendszerek végét. Egy nemzetközi kutatócsoport a James Webb űrtávcső (JWST) segítségével nyert páratlan bepillantást abba, mi történik a gázóriásokkal azután, hogy a központi csillaguk elpusztul. A felfedezés gyakorlatilag egy kozmikus időgép, amely megmutatja, milyen sors vár a mi Naprendszerünkre – és benne a Jupiterre – mintegy ötmilliárd év múlva.
Nem titok, hogy nagyjából ötmilliárd év múlva a mi Napunk magjában is elfogy a fűtőanyagként szolgáló hidrogén. Csillagunk ekkor a jelenlegi méretének több mint százszorosára dagadva vörös óriássá válik, elnyelve és elpusztítva a Merkúrt, a Vénuszt, és nagy valószínűséggel a Földet is. Ezt követően ledobja magáról a külső rétegeit, és élete végén egy apró, sűrű fehér törpévé zsugorodik. A távolabbi bolygók, különösen a gázóriások sorsa azonban eddig meglehetősen homályos volt a csillagászok előtt. A Nature tudományos folyóiratban most publikált kutatás épp ezért történelmi jelentőségű: a tudósoknak sikerült egy olyan, Naphoz hasonló, de már elpusztult csillag maradványát és a körülötte keringő bolygót megvizsgálniuk, ami pontosan ezt a távoli jövőt modellezi – írja a EurekAlert.
A bolygó, ami hétszer nagyobb a csillagánál
A fókuszba egy, a TESS űrtávcső által 2020-ban felfedezett, majd a Spitzer megfigyeléseivel megerősített exobolygó, a WD 1856 b került, amely egy nagyjából 80 fényévre lévő fehér törpe (a WD 1856+534) körül kering. A James Webb űrtávcsővel végzett legújabb megfigyelések során a kutatóknak sikerült megmérniük a bolygó tömegét, hőmérsékletét, valamint spektroszkópiai megfigyelésekkel azonosítaniuk a légkörének néhány összetevőjét.
Ez a bolygó egy igazi csodabogár. Nagyjából akkora, mint a mi Jupiterünk, a körülötte keringő fehér törpe viszont csak Föld méretű. Vagyis a bolygó hétszer nagyobb, mint a saját csillaga
– magyarázta Dr. Ryan MacDonald, a St Andrews Egyetem kutatója és a tanulmány vezető szerzője.
A krokodil eredetileg nem a Louis Vuitton táskáiban jelent meg, hanem a fáraók templomaiban
Néhány éve sokkoló felvételek kerültek napvilágra Ausztráliában, mikor több olyan krokodilfarmot találtak, ahol az állatokat méltatlan, kegyetlen körülmények között tartották, hogy bőrükből divatos (?) kiegészítőket gyártsanak. A nagy térhez és nyílt vizekhez szokott állatokat kis, betonozott medencékbe zárták, majd áramütéssel elkábították, hogy aztán fejbe lőjék őket. A szimatot fogó állatvédő szervezet rejtett kamerás felvételein látszik, hogy az állatok szenvednek, és mindez miért? Hogy a Hermés vagy a Louis Vuitton méregdrága táskát készítsen belőlük. Egy példányhoz 3-4 állat bőre kell. Ezt tesszük ma a vadvilág csodás ragadozóival, bezzeg régen istenként tisztelték az ősorrokat – ahogy a nyelvújítók nevezték a krokodilokat.
Szobek (avagy Sobek) például a termékenység krokodil istene volt Egyiptomban, akkor emelkedett magas rangra, mikor az emberek elfordultak a fáraóktól, akik alatt éheztek, rabszolgasorban tengődtek, és állati isteneket kezdtek imádni.
Másodpercenként 600 kilométeres sebességgel száguldunk egy láthatatlan űrbéli szörnyeteg felé
Ha valaha is érezte már úgy, hogy az élete egy végtelen rohanás egy olyan cél felé, amely folyamatosan egyre csak távolodik, nos, a kozmológia megnyugtató válasszal szolgálhat: nincs egyedül. A Tejútrendszer ugyanis pontosan ezt csinálja. Az egész galaxisunk egy felfoghatatlanul hatalmas, láthatatlan űrbéli régió felé zuhan elképesztő sebességgel, de a legfurcsább az egészben az, hogy könyörtelen előrenyomulásunk ellenére a sorsunk az, hogy soha ne érkezzünk meg.
A rejtélyes, kozmikus vonósugarat, amelynek a csapdájába estünk, egy gigantikus tömegkoncentráció gravitációs ereje hozza létre. A csillagászok találóan csak Nagy Attraktornak nevezik a jelenséget, ami a tér egy olyan területén – az úgynevezett Elkerülési Zónában – fekszik, amit egyszerűen képtelenek vagyunk megfigyelni. A Tejútrendszer galaktikus síkjának sűrű csillagpora és fénye ugyanis pont kitakarja előlünk a kilátást, mintha csak egy vastag, piszkos ablakon próbálnánk átnézni. A kozmikus vakságunk ellenére ugyanakkor már nagyjából negyven éve tudjuk,
hogy a galaxisunk megállíthatatlanul, másodpercenként 600 kilométeres (azaz óránként több mint kétmillió kilométeres!) sebességgel száguld a Nagy Attraktor irányába.
Ezt a hajmeresztő felfedezést egy csillagászokból álló, magukat csak Hét Szamurájnak nevező kutatócsoport tette meg. A tudósok 400 elliptikus galaxis sebességét és mozgásirányát figyelték meg, majd arra a megdöbbentő következtetésre jutottak, hogy mi és a kozmikus szomszédságunk egyaránt egy hatalmas, tőlünk mintegy 150-250 millió fényévre lévő láthatatlan entitás felé sodródunk – írja az IFLScience.
Drámai esemény történt az emberiséggel, 17 nőre csak egy férfi jutott
Megrendítő dolog történt az emberekkel 7000 évvel ezelőtt, aminek szinte semmilyen régészeti nyoma nem maradt – kivéve minden ma élő ember DNS-ét. Afrikában, Európában és Ázsiában az Y-kromoszómán (a genetikai marker, amely csak apáról fiúra öröklődik) hordozott genetikai sokféleség összeomlott. Nem fokozatosan és nem regionálisan, hanem globálisan és hirtelen. Rövid időn belül az összes létező férfi leszármazási vonalának nagyjából 95 százaléka eltűnt a génállományból, a modern férfiak génjei ugyanis arra utalnak, hogy a férfiak nagy része kihalt, a fogyatkozás pedig annyira megrendítő volt, hogy minden 17 nőre csak egy férfi jutott. De vajon mi törölhette el a férfiak genetikai sokféleségét három kontinensen ugyanabban a pillanatban? Miközben a nőkkel nem történt semmi különös, sőt genetikai sokféleségük folyamatosan nőtt...
Mint tudjuk, az embernek 23 pár kromoszómája van, amelyek a genetikai információ nagy részét hordozzák. Közülük a 23. határozza meg a nemünket: míg a nőknek két X kromoszómájuk van (XX), addig a férfiaknak egy X és egy Y kromoszómájuk (XY). Az utódok mindkét szülőtől egy-egy kromoszómát örökölnek, a csak a férfiakban jelen lévő Y-kromoszóma nagy része azonban nem rekombinálódik az X-kromoszómával, ezért nagyjából ugyanaz marad nagyapától apán át fiúig (kivéve az esetleges mutációkat, ami megmagyarázza, miért különbözik az Y-kromoszóma a férfiak között).
Emiatt az Y-kromoszóma-vonal sok generáción át követhető.
A szintén jól visszakövethető, csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-ek változatossága ellenben nem változott. Úgy tűnhet, hogy a férfiak létszáma 7000 évvel ezelőtt drámai mértékben megfogyatkozott, miközben 17-szer annyi nő élt körülöttük. Ez a brutális genetikai „szűk keresztmetszet” (bottleneck, palacknyak) pedig már eddig is sok fejtörést okozott a tudósoknak.
Ismerje meg a gázlángozókat, akik úgy tesznek, mintha őrültek lennénk
Ezek a világ legnagyobb fái, de miért is nem nőnek az égig?
Tudjuk és látjuk jól, sem a hatalom, sem a siker nem tarthat örökké, mert hát a „fák sem nőnek az égig”. Na de tényleg: milyen magasra nőhetnek a fák? A világ legnagyobb (ismert) kolosszusa, az észak-kaliforniai Redwood Nemzeti Parkban található parti mamutfenyő, Hyperion 116 méteres magasságával hórihorgasabb, mint a New York-i Szabadság-szobor, akkora, mint egy 35 emeletes épület. Ráadásul még most is cseperedik, mivel (a becslések szerinti 600 és 800 év közötti korával) még élete derekán sem jár, merthogy a parti mamutfenyők akár több mint 2000 évig is eléldegélhetnek. Innen nézve a Gyűrűk ura ősidők óta álló entjei, a közülük is kimagasló Szilszakáll, nem is tűnik annyira hihetetlennek.
Még 2006-ban fedezte fel a világrekordert két természettudós, amikor újra fellángolt a biológusvita, vajon meddig nőhetnek a világ legtermetesebb növényei, a fák? Azt tudták, hogy nem az égig, és a fizikai-biológiai határokat számba véve végül a tudományos konszenzus 122-130 méter magasságok között állt meg. Most legalábbis úgy tudjuk, ennél magasabbra egyszerűen nem nőhet semmiféle növény a Földön. És nem azért, mert a fatörzsek cellulóz és lignin anyaga nem bírná tovább a terhelést.
Rovataink a Facebookon