Az ember naivan azt gondolná, hogy a dolgok színe egy aránylag egyszerűen és egzakt módon meghatározható jellemző: csak rájuk kell nézni. De ahogy az már a Nap vagy a tükör színe kapcsán is kiderült, ez egyáltalán nem így van. Most pedig még mélyebbre ereszkedünk a nyúl üregében, és elmagyarázzuk, hogy a kék szemű emberek szeme sem kék,

Ha hajókatasztrófára gondolunk, mindenkinek azonnal a Titanic vagy a Lusitania elsüllyedése ugrik be. Ugyan a két szerencsétlenségben összesen közel 2700 ember veszett a habokba, még együtt se közelítik meg a német Wilhelm Gustloff óceánjáró katasztrófáját.

A turistahajóból lett kórházhajóból lett barakkból lett mentőhajót egy szovjet tengeralattjáró süllyesztette el a Balti-tengeren a második világháború vége felé; a tízezer utasból és a legénységből mindössze 1200 menekült meg.

Sokak szerint a tiszta hegyi levegő csodákra képes. De mi van akkor, ha az ember kénytelen évezredeken át 2500 méter felett élni? A hobbi hegymászók mind tudják, hogy nem lehet csak úgy felkocogni az Everestre, szoktatniuk kell magukat az oxigénben ritkább levegőhöz.

Namlang, Bhutan

Fotó: NurPhoto / Getty Images Hungary

Na de akkor hogy van az, hogy egyes népcsoportok képesek akár 9000 éve vígan éldegélni a hegyekben? Napjainkban nagyjából 140 millió ember él állandó jelleggel 2500 méteres tengerszint feletti magasságon, vagy afölött. A három fő régió Dél-Amerikában, Kelet-Afrikában és Dél-Ázsiában található.

Bár Audie Murphyt szokás minden idők legtöbbször kitüntetett amerikai katonájaként emlegetni, volt egy másik katona is, akinek a neve kevésbé ismert, pedig hasonlóan sok elismerésben részesült a második világháborúban véghez vitt tettei miatt. Matt Urban alezredes öszesen 29 kitüntetést kapott, köztük egyet a francia államtól. Az utolsó, egyben a legrangosabb kitüntetését, a Becsület érdemérmet csak 1980-ban, 60 éves korában kapta meg, mert bár a parancsnoka még a háború idején felterjesztette, az ajánlás elkeveredett, és csak jóval később került elő.

Mire megírtuk, hogy a titkos csel a kaszinók ellen az, ha be se megyünk, Richard Jarecki már régen maga mögött is hagyta a régi hobbiját, a kaszinók kifosztását. Az ötvenes évek egyik első számú kutatóorvosa felnőtt élete nagy részét vagy a műtő- vagy a rulettasztal mellett töltötte, és mindkettőnél kihasználta kitűnő megfigyelőképességét és analitikus gondolkodásmódját.

Jarecki 1931-ben született Németországban, zsidó családba. Mikor az egyre erősödő zsidóüldözés miatt már majdnem mindenüket elvesztették, az internálás elől az USA-ba, New Jerseybe menekültek. Az ifjú Richard már korán nagy örömöt lelt barátai kifosztásában römi vagy bridge közben, és később a szerencsejáték-szeretetével világszerte több mint kétmilliárd forintot nyert kaszinókban.

Ha modern rakétatudományról, annak történetéről esik szó, a történészek nagy egyetértésben négy nevet emlegetnek, mint a modern rakéták atyjai: Robert H. Goddard, Hermann Oberth, Robert Esnault-Pelterie és Konsztantyin Ciolkovszkij. Elméleti, mérnöki munkásságuk a 19-20 század fordulója körül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség az elmúlt évtizedekben eljutott az űrbe, a Holdra léphetett, és szondáival eljutott a Naprendszer legtávolabbi vidékeire, sőt, azokon is túl.

Azt természetesen botorság lenne állítani, hogy csak ők négyen járultak hozzá az űrkutatás sikereihez, ugyanis kétségkívül élt és alkotott előttük és utánuk is egy sor nagyszerű elme, akik mind hozzátették a magukét. A mi szempontunkból mind közül a legizgalmasabb egy olyan tudós, akinek létezéséről, életéről, munkásságáról az 1960-as évekig nem is nagyon volt tudomása a technikatörténeti kutatóknak. Hogy miért izgalmas? Mert szegről-végről magyar vonatkozású szereplője a rakétatudósok arcképcsarnokának.

Ugyan a tea eredetileg Kínából származik, Európában pedig a portugálok honosították meg, az ember akaratlanul is a britekre gondol, ha szóba kerül a teázás: a teaivás szerves része minden brit életének, ezt pedig még akkor sem hajlandóak elhanyagolni, ha a hadseregben szolgálva éppen egy háború kellős közepén találják magukat.

Ez utóbbi a második világháborúban komoly problémát jelentett a brit tábornokoknak, akik az semmit nem tudtak kezdeni a teaszünet miatt a tankjaikat rendszeresen magukra hagyó brit katonákkal. Ez a háború során egyszer csúnyán meg is bosszulta magát, de a britek ennek ellenére sem adták fel a teázást, ehelyett inkább fogták magukat, és

A repülőgépek elrablása, eltérítése, az utasok túszul ejtése az 1970-es, '80-as években élte aranykorát, volt, hogy hetente került be egy-egy ilyen eset a hírekbe. Később – főleg a 9/11 után – a repterek és a gépek biztonsági előírásainak sokszoros megszigorításával az ilyen esetek megritkultak, az elmúlt években már alig történt géprablás. Arról már írtunk, hogy a világ első gépeltérítője magyar volt; most pedig a világ leghülyébb géprablójának tragikomikus története következik.

Amikor egy ködös éjszakán, 1990 november 14-ről 15-re virradóan B. Miklós elindult betörni, okkal gondolhatta, hogy az akciója sikerrel zárul - de az éjszaka nem úgy alakult, ahogy eltervezte. A Veszprémi Naplónak is helyt adó épületet nézte ki magának, nem messze a lakásától. Az épület ajtaját aznap este két rendőrjárőr ellenőrizte, mert gyakran megesett, hogy nyitva felejtették. Ezúttal a járőrök zárva találták az ajtót, ezért is lepte meg a járőröket, hogy nem sokkal később, amikor újra arra jártak, zajt hallottak. B. Miklós éppen ott ügyködött. 

"Reflexszerűen a zaj felé fordultam, és azt láttam, hogy valaki kilép az ajtón, amit korábban már kétszer is zárva találtunk. Úgy 15 méterre lehettem a férfitől. Még ismerősnek is tűnt. Álltunk egymással szemben és farkasszemet néztünk. Tudtam, hogy a kapitányságról ismerem a fickót, de sokáig nem jutott eszembe, hogy hívják. Elindultam felé, mire az illető megfordult és berohant a házba. Mi meg gyorsan utána." - emlékezett vissza a járőrpár egyik tagja, Gaál Péter A kasszafúró zsaru című könyvében. 

Bár a sarkvidéki expedíciók általános képéhez szervesen hozzátartozik a kutyaszán, egyetlen egy olyan kutya van csak a világon, ami az Északi-sarkon és a Déli-sarkon is otthagyta a tappancsnyomát. Ráadásul a Bothie névre hallgató kutya nem is egy tipikus szánhúzó fajta. 

Sir Ranulph Fiennes neve onnan lehet ismerős, hogy nagyon hasonlít a színész Ralph Fiennes nevére. Nem véletlen a hasonlóság, a színész és a felfedező másodunokatestvérek. Mikor Ranulph Fiennes  és felesége, Virginia egy olyan Föld körüli expedícióra indultak, amely során az Északi- sarkra és a Déli-sarkra is ellátogattak, úgy gondolták, nem bízzák másra Bothie nevű kutyájukat, hanem magukkal viszik. Az ekkor kétéves kutya kapott is egy szép piros kabátkát, egy sapkát, amit a bankrablók is megirigyelnének, és kutyacsizmát is, hogy melegen tartsa a sarkkörön. A hajóutakon saját mentőmellényt hordott, és a felvételek alapján nagyon élvezte, hogy nem a szokásos parkba vitték a gazdái sétálni. 

Az iskolában mind tanultunk az ókori civilizációkról. Bár Egyiptom vagy Mezopotámia történelme tele van nagy csatákkal, izgalmas fordulatokkal, árulásokkal és úgy általában mindennel, ami a Trónok harcához kellhet, mégis talán a legizgalmasabb vagy legalábbis legmeglepőbb az Indus-völgyi civilizáció története (amit gyakran Harappa-civilizációként említenek). Ebből mára mindössze romok maradtak a mai Pakisztán területén, valamint néhány eszköz, csont és egy írásforma, amit a mai napig nem sikerült megfejteni.

Hiába ordít győzedelmesen a Tyrannosaurus minden egyes Jurassic Park (újabban World) epizód végén, a filmsorozat valós sztárjai a Velociraptorok. A nem túl nagy testű, de annál mozgékonyabb, intelligensebb és könyörtelenebb ragadozók gyakorlatilag ismeretlenek voltak Michael Crichton regényének megjelenése előtt, de azóta a rövidített raptor megnevezés a félelmetesen ütőképes ragadozók szinonimájává vált.

Nagy kár, hogy az egész úgy kamu, ahogy van, hiszen a Velociraptorok a valóságban pulyka nagyságú, imitt-amott tollas jószágok voltak. Lehet, hogy átitatta őket a vérszomj és a gonoszság, de már az ember nagyságú dinók is körberöhögték őket. Viszont volt valamijük, amire egy thrillerírónak mindig nagy szüksége van:

Nem kell ahhoz nagy sörrajongónak lenni, hogy tudjuk, a szénsavas italokban (ahogy minden köznapi folyadékban), a buborékok a pohár alján keletkeznek, és a felszín felé, tehát fölfelé mozognak. Ha még emlékszünk az általános iskolai fizikaórákra, akkor könnyűszerrel meg is tudjuk magyarázni, hogy miért van ez. A szénsav szén-dioxiddá és vízzé bomlik el, a szén-dioxid gáz halmazállapotú, ilyenformán a sűrűsége alacsonyabb, mint a folyadéké. A kevésbé sűrű anyagok felemelkednek, míg a nehezebbek lesüllyednek. Probléma megoldva.

Rengeteg hősies történet került a II. világháború krónikáiba, de talán kevés olyan vadregényes, mint Joseph Medicine Crow-é, aki a crow vagy varjú törzs utolsó háborús főnöke volt. Talán nem meglepő, hogy Joe minden küldetését piros harci festéssel, sárgára festett sastollal a sisakjában vitte véghez, amik elvileg a sértetlenségét voltak hívatottak biztosítani. Mivel komolyabb sérülés nélkül vészelte át a háborút, valószínűleg ezek működtek is.

Joseph Medicine Crow a Fehér Házban Barack Obama és Michelle Obama társaságában.

Fotó: Pete Souza / Wikipedia

Medicine Crow egy montanai rezervátumban született 1913-ban, egy korábbi főnök unokájaként, így már gyerekkorától kemény kiképzésben részesült. Megtanult lovagolni, halászni, vadászni, valamint szoktatta magát a szélsőséges környezeti viszonyokhoz is. Mindemellett még volt ideje a crow-k történetét is tanulmányozni, valamint törzséből elsőként szerzett mesterdiplomát. A diplomamunkája, Az európai kultúrával való találkozás hatása a crow indiánok gazdasági, szociális és vallási életére a mai napig az egyik legolvasottabb forrás a crow kultúra megértéséhez.

Valószínűleg nem mondok újat, ha azt állítom, szerintem a legtöbben a hangulatuk szerint választanak zenét. Így vannak ezzel például a filmek is, amikben olyankor, mikor a főszereplő megkapja álmai munkáját, vagy felveszik egyetemre, általában pörgős, vidám háttérzene szól, de amikor a gyász vagy az általános szomorúság belép a képbe, azonnal megy a Sound of Silence.

Egy 2011-es tanulmány is azt vizsgálta, hogy vajon miért hallgatunk legnagyobb bánatunkban olyan dalokat, amik megríkatnak. Az ír Limericki Egyetem kutatói hatvanöt 18 és 66 év közötti felnőttel töltettek ki online kérdőívet, amiben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen zenét hallgattak, miután valamilyen negatív élmény érte őket. Mivel ez akkoriban még nem volt egy sűrűn kutatott terület, kvalitatív megközelítéssel vizsgálták a válaszadók leírásaiban visszatérő elemeket.

Bármelyik pillanatban megszülethet Harry herceg és Meghan hercegné első gyermeke. Azt már most tudni lehet, hogy ez sok tekintetben formabontó esemény lesz a brit királyi szülések történetében, hiszen Meghan nem tervez 1 perccel a kitolás után tökéletes sminkben és Gucciban mosolyogni a kórház ajtajában, karján a trónra jó eséllyel soha nem lépő kisdeddel. A királyi ház sok rajongója és ellensége háborog ezen, mondván, az uralkodói családot mint intézményt azért tartják fenn a brit adófizetők, hogy az reprezentáljon és a hagyományok szigorú betartásával megjelenítse a nemzet egységét.

Csakhogy a kórház előtti gyermekprezentáció hagyománya nem is olyan régi, az csak a hetvenes években gyökerezik. Akkor a mostaninál sokkal alapvetőbb, mondhatni forradalmi változásokat vezettek be a királyi szülések történetében. Ez pedig egy bátor királyi nőgyógyásznak köszönhető.

Az amerikai Kongresszusi Könyvtár lassan kilencven éve támogatja a legkülönfélébb könyvek, folyóiratok Braille-írásos kiadását, hogy a vakok is elolvashassák őket. Noha a digitalizáció, illetve a karakterfelismerő felolvasószoftverek fejlődésével a Braille-írás jelentősége világszerte csökken (emiatt egyre kevesebb látássérült tanul meg Braille-t olvasni), a betűket hat, ujjal érzékelhető kiemelkedéssé konvertáló írásrendszer szerepe a vakok információszabadságának kiterjesztésében felbecsülhetetlen.

Ahogy azonban a hagyományos könyvnyomtatásban, úgy a Braille-kiadványok esetében sem nyeri el az összes megjelent mű minden ember tetszését. A Playboy amerikai adófizetők pénzéből finanszírozott Braille-kiadása például annyira felpaprikázta az egyik erkölcscsősz republikánus képviselőt, hogy egyszemélyes háborút indított a magazin ellen, az eredmény pedig ideiglenes betiltással ért fel.

Vannak, akik szuperhősnek születnek, vannak, akik egyszer csak azok lesznek például egy pókcsípéstől, és vannak azok a gazdag szuperhősök, akik mindenfajta adakozás helyett egyszerűen magukat ruházzák fel menő cuccokkal. Ez talán a legnehezebb: a pénz önmagában nem elég, kell hozzá olyan tudás, innováció és laboratórium is, ami ezt lehetővé teszi. A filmekből úgy tűnik, hogy erre a világ pénze sem elég, pedig alaposabban megvizsgálva a helyzetet, kitűnik, hogy a világ leggazdagabb embereinek vagyona többszöröse a szuperhősök fiktív vagyonának.

Jön a nyár, lassan szekrénybe kerülnek a kabátok, és sokan most kezdenek el kétségbeesetten edzeni, mert már csak pár hónap és mennek az Adriára. A beach bodyhoz elengedhetetlen a bronzos bőr akkor is, ha valaki amúgy az év többi részében világít a sötétben. A 20. század előtt még a fehér bőr jelezte a jólétet, hisz barnulni a földeken volt szokás kapálás közben, nem a bálteremben. Hogy ezt elérjék, sokan kémiai úton fehérítették a bőrüket. (Ez a Távol-Keleten ma is divat egyébként.)

A húszas években Coco Chanel véletlenül lebarnult, így értelemszerűen mindenki rohant a napra, hogy hasonlítson a bálványra. Innentől kezdve megindult a napozásőrület, összementek a fürdőruhák és egyre népszerűbb lett a mesterséges bőrszínezés. Az 1960-as, 70-es évektől a szoláriumok elterjedésével még hozzáférhetőbbé és kényelmesebbé vált az egész éves barnaság. Ez a mánia odáig fajult, hogy néhány szoláriumlánc azt állítja, hogy a nyaralás előtti barnulás kifejezetten egészséges, mert védelmet nyújt a leégés ellen a tengerparton.

Rövidlátóknak azokat az embereket nevezzük, akik a közeli tárgyakat élesen, de a távoliakat homályosan látják. Ezt az okozhatja, hogy a szemlencse vagy a szaruhártya felszíne túlságosan domború, vagy a szemtengely hosszabb a normálisnál. Ilyenkor a távolban lévő dolgok képe nem pontosan a retinára vetül, ezért nem látják azokat rendesen. Az elváltozás öröklődhet is, és ha szem méretbeli elváltozása okozza, akkor számítani kell rá, hogy kamaszkorban, a növekedés befejezésééig fokozatosan romlani fog a látás. Sőt, akár később is előfordulhat, hogy korrigálni kell a szemüveg értékein. Ez most már egyszerű dolog (sőt, a látásjavító lézeres műtét is hétköznapi, még ha nem is olcsó) - de mi volt a helyzet néhány száz évvel ezelőtt? 

A Winston Churchillről kialakult (és általa is tudatosan alakított) képhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a whisky és a szivar. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy alkoholista volt, de azt bizton állíthatjuk, hogy az alkoholfogyasztás fontos szerepet játszott az életében. De mit tehet egy brit, aki hiába töltötte be a legkülönfélébb magas pozíciókat egy sor kormány szolgálatában, ha egy volt gyarmaton betiltják az alkoholfogyasztást, és ő éppen ott tartózkodik? Nos, szerez egy orvosi igazolást, ami bizonyítja, hogy neki egészségügyi okokból elengedhetetlen innia.

A hidegháború legforróbb időszakában az amerikai Atomenergia Bizottság (a mai Energiaügyi Minisztérium jogelődje) PR-osainak nem volt egyszerű dolguk, amikor meg akarták szerettetni az atombombát az emberekkel. Pedig, mint a Plowshare- (ekevas) projekt léte is bizonyítja, a nukleáris fegyverek számos békés alkalmazása is felötlött bennük. E kezdeményezések révén - az elképzelések szerint - a tömegpusztító fegyverek a közjó szolgálatába lettek volna állíthatók.

Az Ekevas-projekt nevét a bibliai Ésaiás próféta könyvéből kapta, bár a magyar fordítások ekevas helyett kapának fordították az eredeti kifejezést: „és csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket” (Esiás, 2:4, Károli Gáspár fordítása). A fegyverek polgári felhasználását célul kitűző kezdeményezés részprojektje volt a Teller Ede nevéhez fűződő Chariot-terv, amely azt indítványozta, hogy néhány hidrogénbomba felrobbantásával alakítsanak ki új és jól hajózható tengeröblöt Alaszkánál.

Amikor Steve Rogers az Amerika kapitány - az első bosszúálló című filmben kiszabadítja az fogságba esett amerikai katonákat, az egyik fogoly nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy Rogers egy japánt is meg akar menteni: “Mi van, mindenkit viszünk?” Erre a katona csak annyit válaszol, hogy “Fresói vagyok, haver”. Ezt a jelenetet a legtöbb rajongó a 442. ezredharccsoport előtti főhajtásként értelmezi. Ez az egység volt az amerikai hadtörténet valaha legtöbb kitüntetést begyűjtő alakulata, de nemcsak ez a tény alapozta meg hírüket. Hanem az, hogy kizárólag japán-amerikaiak szolgáltak benne, miközben az Egyesült Államok már túl volt Pearl Harboron, és hadban állt Japánnal.

Inga Arvad neve vélhetően nem sok ember számára cseng ismerősen, pedig a dán nőnek filmbe illően kalandos volt az élete: volt szépségkirálynő, később a színészkedéssel is megpróbálkozott, aztán újságíró, majd haditudósító lett. Ez már önmagában is elég érdekes lenne, de Arvad szerelmi élete képes még tovább emelni a tétet: egykor egy magyar filmrendező felesége volt, később lenyűgözte Adolf Hitlert és elcsavarta J. F. Kennedy fejét, aztán egy brit képviselő is eljegyezte, de végül egy tehetős színésszel, amerikai állampolgárként élte le az életét.

Finnország, ahogy a skandináv országok általában, nem a dicsőséges hadtörténelméről híres – pedig a finnek elég komoly dolgokat vittek véghez, a második világháborúban pedig különösen sok alkalmuk nyílt erre, lévén a szovjetekkel és a náci Németországgal is háborúban álltak. Mármint nem egyszerre, viszont előbbiekkel kétszer is.

Sztálin eredetileg két hetet adott a Vörös Hadseregnek Finnország bedarálására, ebből lett a bő három hónapig tartó téli háború, amiben 125 ezer halott és 190 ezer sebesült árán sikerült csak legyűrni a finneket a sokszoros túlerő ellenére. Nagyjából egy évig volt béke, majd a finnek visszatámadtak, ekkor már jelentős német támogatással. A folytatólagos háború egészen 1944 őszéig tartott, és a szovjetek ismét győztek, de megint csak irdatlan áldozatok: 250-300 ezer halott és félmillió sebesült árán, míg a túloldalon ennek körülbelül a harmadát követelte a háború. (Aztán ezzel a lendülettel ki is tört a lappföldi háború a finnek és a németek között, de ez már egy másik történet.)

Ha azt kérdezik tőlünk egy partikvízben, hogy melyik a világ legnagyobb vízesése, hajlamosak vagyunk a Niagara- vagy a Viktória-vízeséssel próbálkozni, pedig ezek közelében sincsenek a legnagyobbaknak. Noha ezek a leghíresebb zuhatagok, könnyűszerrel találni náluk magasabbat, szélesebbet, nagyobb vízhozamút. De hiába villantjuk meg az átlagost – legalábbis a vízesések terén – meghaladó lexikális tudásunkat, mert ha olyan természeti képződménnyel próbálkozunk, amely valamely szárazföldön található, teljesen tévúton járunk. A világ legnagyobb vízesése ugyanis a tenger mélyén található, konkrétan a Grönland és Izland közötti Dánia-szorosban.

Manapság az égvilágon senki nem lepődik meg azon, ha valaki kávéval kezdi a napot: a koffein köztudottan felpörgeti az embert, meg hát egyébként is, sokaknak már a reggeli rituálé része a kávéfogyasztás. Ezzel szemben ha valaki felkelés után egy korsó sört gurít le, azt jó eséllyel alkoholistának fogják titulálni – és ne jöjjenek a reggeli gyógysörrel, az legfeljebb átmenetileg szünteti meg a problémát, hosszú távon pedig tényleg tutira alkoholizmushoz vezet.

A pár száz évvel ezelőtti Poroszországban ugyanakkor a fenti logikát teljesen a feje tetejére állította II. Frigyes porosz király, aki részben pénzügyi, részben egészségügyi okokból az éppen akkoriban berobbanó kávé esküdt ellensége lett. Az uralkodó egészen szürreális indokokat hozott fel a kávé ellen és a sör mellett, de hiába nyert csatát, a háborút végül elvesztette.

II. Frigyes porosz király seregszemlét tart

Fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary

1948 februárjának egyik álmos napján a floridai Clearwater lakói hihetetlen szenzációra ébredtek: az alig 15 ezres, csendes kisváros (ma már 100 ezer feletti a lélekszáma, köszönhetően az ország minden csücskéből Floridába költöző nyugdíjasoknak) tengerpartja fura, sosem látott lábnyomokkal volt tele. A 38-40 centi hosszú és ugyanolyan széles lábnyomok semmilyen arrafelé honos állatéra nem emlékeztettek; a három hatalmas, karmos ujj hagyta mélyedések olyan mélyek voltak a homokban, hogy az ijesztő tömeget és méreteket sugallt.

A nyomok egy kétlábú, nagyjából emberi méretű léptekkel haladó teremtményre utaltak, ami a vízből jött ki, összevissza kóborolt a parton, aztán visszatért az óceánba. Később felfedezték a nyomokat egy közeli szigeten, illetve a városka melletti Suwanne folyó partján is. A minta mindig ugyanaz volt: a lény a vízből jön ki és oda is megy vissza, mielőtt a nyomok elvesznek.

A vissza-visszatérő nyomokból nyárra országos szenzáció lett, mindenfelől érkeztek zoológusok és biológusok vizsgálatokat végezni, és önjelölt szörnyvadászok elkapni a teremtményt. Egyre több lett a szemtanú is, akik eskü alatt vallották, hogy látták a lényt (ami a sajtóban időközben az Öreg Háromlábujjú becenevet kapta) a parton mászkálni vagy az óceánban úszni. A legtöbben úgy írták le, mint egy 3 méteres, szőrös, egy krokodil és egy vaddisznó vonásait magán hordozó, humanoid alak. Szakértők a nyomokból megállapították, hogy azok kétségkívül valódiak és egy nagyjából egytonnás állat (?) hagyta őket.