Ki lakik odalenn, kit rejt a víz? SpongyaBobot faggattuk az óceánok titkairól
Június 8-án nemcsak Medárd-napra figyelhetünk, és szoríthatjuk össze kezünket, hogy ne essen az eső, hanem az óceánok világnapjára is. Ezt ünnepeljük ugyanis ma, így álljunk meg egy percre, és fókuszáljunk a színes-szagos ökoszisztémával rendelkező, emberek által teleszemetelt, semennyire sem becsült vizekre.
Ha hisszük, ha nem, az agysorvasztó csodás mesehős, SpongyaBob oktató céllal született. Az alkotó, Stephen Hillenburg, aki egyben animátor és tengerbiológus is, akkor gondolt először a szivacs karakterére, amikor 1984-ben, az érettségije után csatlakozott az Ocean Institute-hoz. A Bob-mese előzménye a The Intertidal Zone (Árapály) volt, amelyben a víz alatti élőlények világát akarta bemutatni oktatási céllal. Amerikai Vízipók-Csodapók a zöldmozgalmak jegyében.
Állandó megfigyelés alatt állunk, de célt téveszt a „Nagy testvér”
Akár tetszik, akár nem, folyamatos megfigyelés alatt állunk. Fel sem tűnik, de az elmúlt egy-két évtizedben szép lassan bekamerázták életünket, kamerák kereszttüzében lépünk be egy épületbe, és lépünk ki az utcára. Ha tüntetni megyünk, akkor most már bevethetik az Európai Unióban még vitatott arcfelismerő technikákat is, amivel pillanatok alatt fel lehet kerülni egy „feketelistára”.
Pár éve még igencsak megrökönyödtünk azon, hogy ha kanapéról, kerti grillezésről vagy adriai tengerpartról esett szó egymás között, offline, akkor kisvártatva kanapé-, grillező- vagy tengerpartiapartman-hirdetések tűntek fel a közösségi médiás hírfolyamunkban.
Még most is ijesztő ez az okostelefonos lehallgatás,
és ha elfogadni nem is lehet, de mintha már tudomásul vettük volna, hogy minden rezdülésünk, kattintásunk, megnyilvánulásunk adatfolyamokat indít valakik felé, akikről, ha nagyon jóhiszeműek vagyunk, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy nem élnek vissza azzal, hogy számukra nyitott könyv az életünk, tudják, kik vagyunk, hová megyünk, kikkel beszélgetünk, mit kedvelünk, és mit nem.
Nagy kérdés azonban, hogyan hat ránk, ha tudjuk, hogy megfigyelnek?
Beszédes, hogy ez volt az egyik első téma, amelyet a pszichológia tanulmányozott. Már a hőskorban, 1898-ban kimutatta Sigmund Freud kortársa, Norman Triplett amerikai pszichológus, hogy a kerékpárosok keményebben versenyeznek mások figyelő jelenlétében (szociális facilitáció). Az 1970-es évektől kezdve további tanulmányok sora támasztotta alá, miként változtatjuk meg viselkedésünket, amikor megfigyelés alatt állunk: hát úgy, hogy moderáljuk magunkat, vagy éppen jobban iparkodunk.
Alapvetően próbálunk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak.
Mindezt azért tesszük, hogy megőrizzük vagy javítsuk reputációnkat, hogy „szereplésünkkel” a legjobb színben tüntethessük fel magunkat. Fürkésző szemek előtt például nagyobb valószínűséggel adakozunk, és kisebb valószínűséggel csalunk vagy szemetelünk. Nem meglepő például, hogy bizonyítottan csökken a bűncselekmények száma azokon a közterületeken, amelyeket térfigyelő kamerák pásztáznak.
Kutatók azonban rájöttek, hogy a megfigyelés nemcsak a külsődleges viselkedésre,
hanem a kognitív funkciókra, például a memóriára és a figyelemre is komoly hatással van.
Függetlenül attól, hogy szempárok szegeződnek ránk, vagy kamerák, az, hogy tudjuk, hogy megfigyelnek, erősen megragadja és eltereli a figyelmet, és nem ereszti. Egyfolytában ott motoszkál a háttérben, kizökkent a fókuszból, egyszóval megfigyeltnek lenni rendkívül zavaró.
Köztünk jár és egyre terjed egy alattomos betegség
Már az ősemberek is naptejet használtak, ez mentette meg őket
Alig nyolcvan éve, hogy Franz Greiter svájci kémikustanuló csúnyán leégett hegymászás közben, mire bosszúságában kifejlesztette a hegyről elnevezett Piz Buin gleccserkrémet 1946-ban. Nem sokkal korábban amerikai katonák szenvedtek sokat a tüzes napfénytől a csendes-óceáni trópusokon a második világháborúban. Ott Benjamin Green pilóta állt elő egy Red Vet Pet (vörös állatgyógyászati vazelin) nevű krémmel. (Nem mellékesen ekkoriban fejlesztették ki az első modern napszemüvegeket is az amerikai pilótáknak).
Megszületett a naptej, és elindult diadalútjára, az 1980-as években kezdődő ózonlyukpánik pedig annyira nélkülözhetetlen termékké tette a fényvédőket, hogy ma már egy sima napon sétálás sem képzelhető el nélkülük. Pontosabban elképzelhető, ha nem számít, hogy pecsenyére sülnek a ruhával nem takart testrészek, és ha nem izgat fel, hogy az egyik leggyakoribb ráktípus az agresszív UV-sugárzás okozta bőrrák, a melanóma.
Voltak már korábban is napfényvédő-próbálkozások, az ókori görögök például olívaolajat, az egyiptomiak pedig rizs-, jázmin- és csillagfürtkivonatokat használtak leégés ellen, de soha nem terjedtek el széles körben. A naptej, ez az ízig-vérig modern, 20. századi találmány viszont igen. Modern? Egy nagy feltűnést keltő kutatás szerint nincs új a nap alatt, már az ősemberek is használtak naptejet. Ha nem így tettek volna, lehetséges, hogy nem éltek volna túl egy különösen cudar időszakot 41 ezer évvel ezelőtt. A Neander-völgyiek például nem élték túl.
Kilencezer náci háborús bűnös menekült a „patkányútvonalon” Dél-Amerikába
Miután Hitler berlini bunkerében végzett magával és Németország feltétel nélkül letette a fegyvert nyolcvan éve, 1945. május 8-án, több náci vezető önként megadta magát a szövetségeseknek, vagy hamarosan elfogták őket. Közülük 24 parancsnokot, elöljárót, felelős személyt az amerikai, brit, francia és szovjet bírókból és ügyészekből álló Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt vontak felelősségre és ítéltek el háborús bűnökért Nürnbergben, abban a német városban, ahol többek között 1935-ben Hitler meghirdette a hírhedt faji alapú „nürnbergi törvényeket”, az intézményesített antiszemitizmust.
Tizenkettő náci vezetőt kötél általi halálra ítéltek, amit 1946. október 16-án végre is hajtottak. Pontosabban csak tízet, mert a Führer személyi titkárának, Martin Bormann-nak halálát akkor még nem tudták bizonyítani, ezért távollétében kapott halálbüntetést. Hitler legfőbb bizalmasa, a Harmadik Birodalom második embere, Hermann Göring pedig az akasztás előtti napon, október 15-én öngyilkos lett egy börtönbe csempészett ciánkapszulával. Kivégezték azonban a fegyverletételt aláíró két tábornokot, Alfred Jodlt, a Wehrmacht vezérkari főnökét és Wilhelm Keitel főparancsnokot, valamint Hitler külügyminiszterét, Joachim von Ribbentropot is. Nem úszta meg Alfred Rosenberg, a náci párt főideológusa sem.
Sok náci háborús bűnös, például koncentrációs táborok vezetői, viszont eltűntek, felszívódtak évekre, évtizedekre. Nyomukra csak később bukkantak rá, mindössze néhányukat kapták el – igencsak kalandosan – és vontak felelősségre.
Majdnem kitört a világháború „forródrót” nélkül, de piros telefon soha nem is volt
Sorsdöntő telefonbeszélgetésen van túl Donald Trump és Vlagyimir Putyin, akik már a harmadik tárgyalásukat bonyolították le forródróton az amerikai elnök új ciklusa alatt. Trump első ciklusában kisebb botrányt és nagy aggodalmakat okozott, hogy az elnök előszeretettel használta személyes mobiltelefonját nemcsak belső, hivatalos, hanem nemzetközi telefonhívásokra is, annak ellenére, hogy munkatársai többször is figyelmeztették, ez igencsak sebezhetővé teszi őt – és végső soron az Egyesült Államokat – a külföldi megfigyelésekkel szemben.
A Képviselőház Hírszerző Bizottsága még egy vizsgálatot is indított az ügyben, amelyből kiderült, hogy nemcsak Trump, de más vezető tisztségviselők is fittyet hánytak a biztonságra, rendre megszegve az elvárt és kötelező protokollt. Pedig már régóta minden adott, hogy az illetéktelen fülektől (és videóhívások esetében szemektől) védett kommunikációhoz.
Persze hiába biztonságos, ha a júzer „tévedésből” meghív egy illetéktelent a csevegőcsoportba, mint azt tette most márciusban Mike Waltz, Trump nemzetbiztonsági tanácsadója az Atlantic újságírójával, aki nyilvánosságra hozta az amerikai nemzetbiztonsági vezetőkkel (többek között a védelmi miniszterrel, a nemzetbiztonsági igazgatóval és a CIA igazgatójával) folytatott üzenetváltások tartalmát a jemeni húszi célpontok elleni katonai akcióról.
„A fürge barna róka átugorja a lusta kutyát 1234567890”
Ez a sejtelmes mondat volt az első titkos üzenet az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kiépített „forródróton” 1963 júliusában, a hidegháború legrázósabb hetei után. Soha nem állt ugyanis közelebb az emberiség egy totális atomháborúhoz, mint 1962 októberében, amikor Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár lopva atomrakétákat telepített Kubába, 160 kilométerre Florida partjaitól. Ez volt a kubai rakétaválság, az a 13 napos „idegháború”, amikor a lassú kommunikáció miatt majdnem végzetes fordulatot vett a történelem.
Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 3000 szavas üzenetének eljutása és dekódolása például 12 óráig tartott Washingtonban,
ami az atomrakéták percekben mérhető repülési idejét nézve katasztrofális következményekkel is járhatott volna a nagyhatalmi pókerjátszmában.
Ha James Bond lelki beteg, mi is azok vagyunk
Nem is gondolnánk, hogy a mélyebb mondanivalót és a társadalom valós tükörképét nem csak esszékötetekben vagy a művészfilmekben kereshetjük. A kémfilmek fenyegetései, gonoszai csodálatosan megmutatják egy adott korszak társadalmának és politikai kultúrájának félelmeit.
Kémfilmeket már száz éve gyárt a mozi, és a nagy termésből a James Bond-szakértő Vincent Chenille szerint megkülönböztethetünk három elkülönülő érát: az 1940-es, az 1960-as és a 2010-es éveket, aszerint, hogy milyen geopolitikai feszültségek és problémák voltak épp a világban. A filmek ugyanis ezekre reflektálnak.
Megrendezték és retusálták a világhírű győzelmi fotót, több kínos körülmény is kiderült róla
Nyolcvan éve bukott el Hitler Németországa, és szinte mindenki ismeri a Földön a híres fotót, amin szovjet katonák győzelmi zászlót tűznek ki a Reichstagra Berlinben, hivatalos szovjet beszámolók szerint 1945. április 30-án. Kitűnő felvétel, felemelő jelenet, a történelem legvéresebb háborújának végét lezáró drámai kép, valósággal beleég a retinánkba. Ezen felül a Vörös Hadsereg katonái számára az egykori német szövetségi parlament elfoglalása a náci Németország elleni háborúban hozott áldozatuk és végső győzelmük legerősebb szimbóluma is. Csakhogy a nevezetes fénykép nem április 30-án készült.
Azon a napon már több mint egymillió szovjet katona hatolt be és harcolt utcáról utcára, házról házra Berlinben. Hitler előző nap feleségül vette Eva Braunt, majd 30-án reggel – miközben a harcok már csak pár száz méterre folytak a Birodalmi Kancelláriától – még eligazítást tartott föld alatti bunkerében. Délután fél négy körül mindketten ciánkapszulát vettek be, a Führer pedig, hogy még csak véletlenül se kerülhessen a szovjetek fogságába, főbe is lőtte magát. A holttesteket ezután előzetes utasításának megfelelően elégették egy bombatölcsérben.
Több változat is létezik arról, mi történt
A propagandisztikus ferdítések-tódítások miatt nehéz pontosan visszagöngyölíteni az eseményeket. Az viszont tudható, hogy Sztálin határozott utasításba adta, hogy még az amerikaiak és a britek előtt, május 1-jére, a munka ünnepére el kell foglalni Berlint, a világraszóló diadalt pedig az egykori német szövetségi parlamentre kitűzött szovjet zászlónak kell jelképeznie.
Mindez azt jelentette, hogy ha törik, ha szakad, május 1-jére be kell venni a Reichstagot.
Állítólag ez sikerült is. Mihail Minin szovjet közkatona néhány társával éjszaka bejutott az épületbe, mielőtt felértek volna a padlásra, zászlórúd gyanánt letéptek egy másfél méteres csövet a falról, kimásztak a tetőre és egy szobor tetejére kitűzték a vörös lobogót. Erről a fegyvertényről azonban – mint azóta kiderült – nem készült fotó. Ráadásul
a Reichstagot hevesen védő német katonák többször is visszafoglalták az akkor már 12 éve romos épületet.
Egy hónappal Adolf Hitler hatalomátvétele után, 1933. február 27-én ugyanis máig nem teljesen tisztázott körülmények között teljesen leégett (innen jön az „Ég, mint a Reichstag” szólás), a gyújtogatással pedig Hitler a kommunistákat vádolta. Erre hivatkozva nyirbálta meg erősen az alkotmányos szabadságjogokat és építette ki totális náci diktatúráját Németországban. A Reichstag tehát sokszorosan erős szimbólum volt.
Az ellenpápák már a spájzban vannak, II. Mihály és III. Péter már beöltöztek
Konklávélázban ég a Vatikán, a fél világ figyeli, ahogy készülnek május 7-re, amikor bezáródnak a Sixtus-kápolna kapui, ablakai, és hermetikus elzártságban 133 bíboros megválasztja Ferenc pápa utódját. Már most áll a bál amiatt, hogy Emmanuel Macron francia elnök állítólag megpróbálta rávenni a konklávén résztvevő öt francia bíborost, hogy akadályozzák meg a guineai Robert Sarah bíbornok megválasztását. Folyik az esélylatolgatás, hogy egy Ferenc pápához hasonló liberálisabb, befogadóbb, vagy egy konzervatívabb irányvonalat követő bíboros lesz-e a befutó.
A nagy várakozásban azért jó tudni, hogy vannak, akik szerint a pápai trón nem is üres, és felesleges az egész felhajtás. Pédául Rogelio del Rosario Martinez érseket már 2023. július 29-én megválasztották egy Bécsben tartott konklávén. Az akkor 53 éves Fülöp-szigeteki főpap pedig elfogadta a megtisztelő felkérést, és II. Mihály néven hozzálátott pontifikátusi szolgálatához. Elődje, I. Mihály 2022. augusztus 2-án hunyt el agyvérzésben az egyesült államokbeli Kansas Cityben. Laikus nevén David Bawdent még 1990. július 16-án választották meg pápának
a szülei és három másik világi személy jelenlétében megtartott konklávén a Bawden család használtcikk-boltjában a kansasi Belvue-ben.
A 30 éves Bawden ezt követően Szent Mihály arkangyal után az I. Mihály nevet választotta. Célja az volt, hogy visszavezesse a katolikus egyházat hagyományos gyökereihez. Ahogy többször is mondta, az igazi pápa már nem Rómában, hanem Kansasben tartózkodik. Halála előtt adott egy interjút, amelyben körülbelül százra tette hívei számát.
Míg az argentin Oscar Michaellit 2006. március 24-én koronázta meg egy 34 fős csoport XIV. Leó pápának. Halála után a 29 évesen trónra jutó Alejandro Tomas Greico bíboros IX. Sándor pápa néven vette át a száműzetésben lévő Szentszék irányítását 2008-ban, de mintha mostanában kevésbé lenne aktív. Egy másik konklávén, az olaszországi Assisiben a 41 éves dél-afrikai Victor von Pentzet, a Szent X. Pius Társaság egykori szemináriusát választotta pápává egy tucat elektor 1994-ben. Róma Szent Pétert követő második püspöke, Linusz pápa után II. Linusz néven iktatták be az ellenszentatyát, aki ezután az angliai Hertfordshire-ben telepedett le.
III. Péter, az andalúziai Palmar de Troyában székelő, saját alapítású Palmáriai Katolikus Egyház 4. pápája azt állítja, hogy
a Szentszéket, a pápaság intézményét és a katolikus egyház központját már 1978-ban hozzájuk költöztették.
Az ellenpápák mezőnyében a spanyolországiak a legöntudatosabb kihívói a vatikáni trónnak. Saját székesegyházat húztak fel 2014-ben, zsinatot is tartottak (kettőt), a római svájci gárdát mintául véve pedig létrehozták saját Palmáriai Pápai Gárdájukat.
Miből gondolta Hitler, hogy legyőzheti a Szovjetuniót?
Nyolcvan éve Berlin elfoglalásával és a náci Németország kapitulációjával ért véget a második világháború, az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb, becslések szerint 73 millió halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa. Ha azt hisszük, ennyi idő elteltével már minden lényeges kérdés tisztázódott a világégésről, nagyot tévedünk: még azon is vita van a történészek között, hogy legnagyobb hibáját követte-e el Hitler azzal, hogy megtámadta a Szovjetuniót.
Látszólag nem volt nyomós oka Moszkva ellen indulni, hiszen 1940 közepére elfoglalta Európa nagy részét, méghozzá merőben új, villámháborús taktikájával (Blitzkrieg), amivel sokkolta az ellenfeleit. Miután 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, ezzel elindította a második világháborút. 1940 nyarára a legnagyobbnak tartott, számottevő brit támogatást élvező francia szárazföldi hadsereget hat hét alatt megadásra késztette. Ezalatt elfoglalta Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot, korábban megszállta Csehországot, és magához csatolta Ausztriát. Magyarország, Olaszország és Románia pedig szövetségese volt. Hitler lábai előtt hevert Európa.
Ha a legnagyobb kontinentális rivális, Franciaország veresége után fenntartotta volna az új status quót, és a már megszállt országok erőforrásait felhasználva folyamatosan erősítette volna hadseregét, nagyon erős pozícióba kerülhetett volna.
Hitler legnagyobb hibája az volt, hogy megtámadta a Szovjetuniót
– állítja Antony Beevor világhírű brit hadtörténész a magyarul is megjelent, A második világháború, Sztálingrád, A D-nap, Berlin, 1945 – Az összeomlás című, sok millió példányban elkelt sikerkönyvek szerzője. Nem lehet kérdés, hogy a Szovjetunió megtámadása (Barbarossa hadművelet) a háború döntő pillanata volt. A Wehrmacht a veszteségeinek nagyjából 80 százalékát a keleti fronton szenvedte el – valójában a Szovjetunió elleni háború törte meg a német hadsereg gerincét.
Hogy miért szegte meg Hitler a két évvel korábban a szovjetekkel megkötött megnemtámadási szerződést (Molotov–Ribbentrop-paktumot), és miért lépte át a szovjet határt 1941. június 22-én, abban nagy az egyetértés.
Pár nap múlva „börtönbe” vonulnak a bíborosok
Kifejezetten rövid idő alatt, valamivel több mint egy nap elteltével, öt szavazás után választották meg 2013 márciusában az argentin Jorge Mario Bergoglio bíborost, aki Ferenc pápa néven most április 21-én, húsvéthétfőn hunyt el. Elődje, XVI. Benedek is gyorsan, két napon belül megkapta a bíborosok kétharmadának támogatását 2005 áprilisában, ám a döntések többnyire nem szoktak ilyen flottul menni. A kereszténység kétezer éves történetének nagy részében vérre menő viszályok, botrányok, álság, korrupció, összeesküvések és végeláthatatlan viták kísérték a mindenkori új pápa megválasztását. Ezért már 800 éve rájöttek, hogy
nincs mit tenni, be kell zárni a bíborosokat, edukációs megfontolásokból.
Hagyományosan Róma mindenkori püspöke vezeti a katolikus egyházat, pontosabban az első római püspök, Péter apostol (Szent Péter, aki 33–67 között szolgált) utódai a pápák. A kezdeti illegális évszázadokban, a római császárkorban azonban finoman szólva sem volt életbiztosítás ez a cím. Az első 28 pápát megölték, mártírhalált haltak hitükért, köztük Péter is, őt Nero császár idején keresztre feszítették. Miután elterjedt és hivatalos állami vallás lett a kereszténység, egy ideig még a hívek közössége választotta ki tagjai közül az egyházfőt. Aztán minden megváltozott.
Azokban a kaotikus időkben (a sötétnek nevezett középkorban) az egyetlen szilárd pont a katolikus egyház volt, a pápai rang pedig az évszázadok során egyre nagyobb hatalommal, befolyással és vagyonnal járt. Nem véletlen, hogy szemet vetettek a szentszékre az itáliai, főleg a római arisztokrata családok, és annyira aktívak voltak, hogy a 900-as évekre már teljesen megkaparintották a döntés jogát. Minden nagyobb dinasztiának volt egy-egy pápajelöltje, és ha sikerült trónra emelniük, akkor valósággal tobzódni kezdtek a hatalomban. A világiak elhozták a pápaság (egyik) legsötétebb korát is, az erkölcsi fertőben fürdőző, „pornokrácianak” nevezett pápai időszakot.
Évszázadokon keresztül rettegtünk a paradicsomtól
1544-ben Pietro Andrea Mattioli olasz gyógynövénykutató afrodiziákumként írta le a paradicsomot, rokonítva a nadragulyával és a mandragórával. Az is elterjedt róla, hogy mérgező és kísértésbe visz (?).
A paradicsom több millió évvel ezelőtt Dél-Amerikában fejlődött ki, ma pedig a burgonyafélék (Solanacaea) közé sorolják. A mexikói indiánok tomatinak nevezték, ebből ered az európai felfedezők által ráaggatott neve, a tomato és a tomatas. Érdekesebb ezeknél a francia pomme d'amour elnevezés – vagyis a szerelem almája (love apple) –,, rajongói, az olaszok pedig pomo d'oro-nak, aranyalmának nevezték el.
Börtönnel fenyegeti Putyin a hazatérő orosz hadifoglyokat, Sztálin egymilliót küldött a halálba
Sok ezer katona és civil esett fogságba mindkét oldalon a már több mint három éve tartó orosz–ukrán háborúban. Hogy hányan, azt hadititokként kezelik, mindenesetre egymást érik a kivégzésekről, kínzásokról, éheztetésről, brutális bánásmódról szóló hírek, beszámolók. Habár a harcoló felek mindegyike érintett lehet, különösen az oroszoknál találtak bizonyítékokat háborús és emberiesség elleni bűncselekményekre.
Azt pedig végképp nem lehet (egyelőre) tudni, mi történik a fogolycserékkel hazatérő katonákkal. Az ukrán fogságból kiszabaduló oroszokat például nem feltétlenül a szabadság és a megkönnyebbülés várja: a háború elején ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök életbe léptette a büntető törvénykönyv módosítását, az „önkéntes megadásról”. Az új cikkely kimondja, hogy
a magukat az ellenségnek „önként” megadó orosz katonákat akár tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre is ítélhetik.
Dezertálásért 10 év, a szolgálat megtagadásáért lelkiismereti okokból pedig 3 év börtön jár.
Nem elég, hogy hadifogságba kerülnek, szabadulásuk után még otthon is megbüntetik az orosz katonákat? Elég abszurd, de így van, legalábbis törvényesen megtehetik. Ez a groteszk retorzió azonban nem Putyin fejéből pattant ki először, hanem Sztálinéból. A honfitársak halálba kényszerítése, mondhatni, afféle orosz tradíció.
Ki kell végre mondani: sohasem fogjuk előre jelezni a földrengéseket
Még mindig kutatnak a romok alatt – volt olyan túlélő, akit öt nap után találtak meg –, és akár tízezernél is több áldozata lehet a március 28-án Mianmarban kipattant, 7,7-es erősségű földrengésnek, amely olyan hevesen rázta meg a felszínt, hogy ezer kilométerrel odébb belengtek a toronyházak, egy építés alatt álló felhőkarcoló pedig összeomlott Bangkokban. A 2023. februári törökországi földrengéssorozatban több mint 50 ezren haltak meg, akkor a legerősebb rengés 7,8-as volt. 2004. december 26-án pedig egy 9,1-es erősségű víz alatti földrengés és az azt követő kilenc méter magas szökőár lesöpörte a part menti településeket, legalább 225 ezren haltak meg akkor Szumátrán.
De miért kell ezen csodálkozni? Mindhárom katasztrófa által sújtott térség egy-egy jól ismert, aktív törésvonal közelében helyezkedik el, emiatt rizikós helyek, számítani kell rá, hogy időről időre megremeg a föld arrafelé.
Csak nem olyan régen, az 1960-as évek végétől vált elfogadottá, hogy a föld szilárd kérge darabokban úszkál az alatta lévő képlékeny köpeny olvadt anyagán. Az ütköző kőzetlemezek pedig állandóan egymásnak feszülnek, törnek, deformálódnak, és a felszabaduló gigászi energiák rendszeresen megrázzák a földfelszínt, a rajta élő embereket, akikre csak azért veszélyesek ezek a titáni erők, mert az épületek kártyavárként omlanak rájuk.
A 300 ezer lakosú Sagaing város 80 százaléka semmisült meg a napokban Mianmarban. Két évvel ezelőtt 160 ezer épület omlott össze vagy rongálódott meg súlyosan, és 520 ezer lakás vált lakhatatlanná Törökország középső részén.
A probléma valójában az épületek gyengeségében keresendő.
Na és persze abban, hogy akármit is tettek és tesznek a kutatók,
a mai napig csak a földrengés tényét tudják konstatálni.
Majd miután megtörtént a baj, közlik annak hipocentrumát (fészkét a föld mélyén), epicentrumát (megjelenését a föld felszínén), és beszámolnak róla, mely kőzetlemezek torzsalkodása okozta a természeti csapást. Végül figyelmeztetnek, hogy utórengések várhatók. Eső után köpönyeg.
Tényleg az ember természetes állapota a böjt, ahogy azt a diétaipar állítja?
Már az előtt elhalványodott a húsvét előtti nagyböjt vallási-spirituális jelentéstartalma, hogy VI. Pál pápa a hamvazószerdától húsvétig tartó 40 napos böjti időszakot két szigorú napra, hamvazószerdára és nagypéntekre szűkítette 1966-ban. A bűnbánat és lelki megtisztulás szép lassan tavaszi tisztító- és fogyókúrává alakult át, és ma már egy szelet torta vált ki sokaknál „bűntudatot”. A diétaipar pedig fokozatosan rátelepedett a böjtre, úton-útfélen hangoztatva, hogy
a böjtölés az ember természetes állapota, beépült biológiánkba,
őseink napokig, sőt hetekig éltek étel nélkül, mégis egészségesek maradtak. Ezért ha el akarjuk kerülni a civilizációs betegségeket, az elhízást, a cukorbetegséget, a szívbetegségeket és a rákot, jobb, ha visszatérünk az eredeti, jól bevált módszerhez, és böjtölünk.
Nyilván nem naponta háromszor étkeztek a vadászó-gyűjtögető elődök, hanem annyiszor, amennyiszer adódott. Alkalmazkodtak a hozzáférhető-megszerezhető kínálathoz, és egyszer hopp, máskor kopp, a lakomákat szűkebb napok követték. Ettek, amikor csak módjuk volt rá,
viszont sohasem böjtöltek. Az ugyanis önkéntes koplalást, tudatos választást, önmegtartóztatást jelent.
Eszük ágában sem volt fogyózni, (öntudatlanul) léböjtbe vagy ketogén diétába kezdeni, de még csak nem is úgy paleóztak a paleolitikumban, ahogy azt ma klubfotelekben ülve elképzeljük. Nem volt egyetlen, természet adta, idillien változatos étrend. A sarki régiókban gyümölcsök híján állati fehérjékre támaszkodtak – és támaszkodnak most is – az eszkimó közösségek, míg a dél-afrikai juǀʼhoansi törzsek főként vadon élő növényeket ettek. Ha rossz idők jártak, akkor éheztek, ami egy kiszámíthatatlan és kényszerű időszak volt számukra.
Nem tudtak róla, de 2-3 nap után náluk is beindult a vészhelyzeti anyagcsere, a ketózis, amikor a szervezet saját elraktározott zsírjait kezdi energiaforrásként felhasználni. Ezt az állapotot próbálják elérni a most divatos ketogén diéta hívei is, látványos fogyásokat elérve. Csakhogy sok tízezer éven át biztos, hogy nem tetszett az ősöknek, és egyáltalán nem találták hasznosnak, ha napokig nem tudtak enni.
Ha találkoztak volna egy modern, önsanyargató diétázóval, kalóriatáblázattal a kezében, minimum bolondnak tartották volna.
Julius Caesar utolsó leheletét lélegezzük be mind
Minden lélegzetvétellel kis élőlények ezreit visszük be testünkbe, vírusok, baktériumok, virágpor, gombák szállingóznak a környezetünkben, amik a tüdőnkben is kiköthetnek. Ám ha olyan vírusok ólálkodnak körülöttünk, mint a Covid–19, akkor a levegőben úszó láthatatlan részecskék komolyabb vizsgálatot is igényelnek. Nyugodt légzéskor egy egészséges felnőtt 1 perc alatt 16-szor vesz levegőt, s ilyenkor fél liter levegőt szívunk be és lélegzünk ki.
A légkör olyan, mint egy óceán, tele élőlényekkel, amelyek akár mérföldeket is megtesznek, de mivel a levegő evidens módon vesz körbe minket, sokáig nem vizsgálták tudományos szempontból.
Háromszor is perceken múlott, hogy kitör az atomháború, nagy mázlink volt
Akármennyire bízunk is a józan észben, legalább háromszor előfordult már, hogy percekre volt a világ egy harmadik világégést kirobbantó pusztító atomháborútól. Ha csak az ellenségekben és válaszcsapásokban gondolkodó, sarkos katonai reflexeken múlik, könnyen rosszra fordulhattak volna az események, és nem születhet meg, nem olvashatnánk például ezt a cikket. Éles helyzetekben egy idegesen, frusztráltan, elvakultan meghozott rossz döntés végzetes pusztítást okozna, a következmények pedig beláthatatlanok lennének.
Eddig kétszer vetettek be atombombát: 1945-ben Hirosimát és Nagaszakit tette a földdel egyenlővé az amerikai hadsereg legalább 200 ezer ember halálát okozva. Majd elkezdődött az őrület. Az 1950-es években indult eszement fegyverkezési versenyben évtizedek alatt akkora atomarzenált halmozott fel az USA és a Szovjetunió, amivel el lehetne pusztítani az egész emberiséget.
Egy darabig úgy tűnt, hogy a hidegháború végével, 1990 után fokozatosan leszerelik az atomfegyverek többségét, ehelyett fordítva történt: egyre több atomtöltetet helyeznek hadrendbe – különösen Kína fegyverkezik gyors ütemben, és jelenleg körülbelül 13 ezer regisztrált atomrobbanófej várakozik fenyegetően a világ hadiraktáraiban.
Úgy gyártják a nagyhatalmak az atombombákat, mintha nem lenne holnap.
Legélesebben Vlagyimir Putyin fenyeget atomfegyverekkel, rögtön az orosz–ukrán háború legelején, 2022 februárjában a legmagasabb készültségbe helyezte az orosz atomrakétákat, és többször is határozottan kijelentette, hogy kész nukleáris fegyvereket is bevetni, ha fenyegetve érzi függetlenségét. „De ezek csak korlátozott hatókörű taktikai atombombák” – hallható sokfelé a megnyugtatónak szánt „kompetens” értékelés. Szakértők azonban egyértelműen fogalmaznak:
nincs olyan, hogy kicsi taktikai atombomba, mindegyik halálos fenyegetést jelent.
Bármiféle atomfegyver robbanna is, annak soha nem tapasztalt, szörnyű következményei lennének, és szinte biztos, hogy nemcsak atomi méretekben váltana ki láncreakciót, hanem eszkalálódna is a rettenet.
Ezért nem annyira megnyugtató, hogy Vlagyimir Putyin mindenhová magával viszi a nevezetes atomkofferét, a Csegetet, amit még 1983-ban állítottak szolgálatba, hogy szükség esetén összeköthesse az orosz vezetőt a stratégiai nukleáris erők irányítási hálózatával.
Ugyan nincs benne dedikált indítógomb, de azonnali indítási parancsokat tud továbbítani a központi katonai parancsnokságnak.
Mivel Oroszországnak van a legtöbb atomtöltete, így Putyin – egy rossz pillanatában – bármikor percek alatt romba dönthetné a világot. És ez nem egy D kategóriás akciófilm bárgyú beharangozója, hanem a rögvalóság. Annyira hozzánőtt az orosz elnökhöz, hogy atomkofferrel jelent meg még Kínában is, amikor találkozott Hszi Csin-ping elnökkel.
Sirályok vérét itta a tengeren sodródó világrekorder hajótörött
Három hónapig hánykolódott az óceánon egy perui halász, akire március 11-én talált rá egy ecuadori halászhajó Peru északi partjainál, súlyos állapotban. Viharos időjárás térítette le útvonaláról. Élelme és ivóvize elfogyott, összegyűjtött esővizet ivott, rovarokat, madarakat és egy teknőst evett, az utolsó 15 napon azonban már nem volt semmilyen tápláléka.
Tavaly ősszel egy orosz férfit mentettek ki Kamcsatka közelében a jéghideg Ohotszki-tengerből, miután 67 napig sodródott egy felfújható katamaráncsónakban. A 46 éves Mihail Pichugin 49 éves bátyjával és 15 éves unokaöccsével bálnanéző kirándulásra indult még augusztus elején, a hajó motorja azonban leállt. Térerő híján a telefon használhatatlan volt, 20 liter vizük, valamint szárított tésztájuk és borsójuk pedig hamar elfogyott. Megpróbáltak halat fogni, kevés sikerrel, csak az esőből tudtak némi vizet gyűjteni.
Négy hét múlva kihűléstől és az éhségtől meghalt az unokaöccs, rá három hétre követte a báty is, miután megpróbált megmosakodni, és beleesett a fagyos vízbe. Sikerült ugyan visszahúzni a csónakba, de a hipotermia hamarosan végzett vele. Pichugin ezután bátyja és unokaöccse holttestét lekötözte a csónakba, nehogy beleessenek a hullámokba, élénk színű mentőmellényeiket pedig a hajó oldalára rögzítette, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem sokon múlt, hogy kísértethajó legyen a gumicsónakból, a 100 kilósan útnak induló Mihail Pichugin ugyanis 50 kilóra fogyott, amikor kimentették.
Szomjúság a tengernyi vízen
Szó szerint élet és halál között lebegtek egy kíméletlen, kérlelhetetlen közegben, ahol talán a legabszurdabb az, hogy nem szabad, sőt tilos inni a tengervízből. Ahogy azt a hajótöréses filmekben látni szoktuk: mindig van a hánykolódó túlélők közül valaki, aki nem bírja tovább, beleiszik a tengervízbe, majd rövidesen meghal. Ennek oka, hogy egy liter tengervíz 3 és fél gramm sót tartalmaz, amit az emberi szervezet azonnal el akar távolítani. Ehhez pedig másfél liter vizeletet kellene kiválasztania, ezért vizet kezd elvonni más létfontosságú szervektől, mire a bajba jutott még szomjasabb lesz, végül kiszárad.
Mint egy folyékony sivatag, olyan a tenger, na de mit lehet tenni, ha az Atlanti-óceán közepén rekedünk – egyedül? És a nagy kérdés: valójában mennyi ideig élhet túl, távol mindentől, egy sodródó hajótörött?
100 évet kellett várni rá, de vajon megtalálták már az összes fáraó sírját?
Szenzációként robbant nemrég a hír, hogy újabb fáraó sírját találták meg a Nílus melletti Királyok völgye közelében, méghozzá 100 év óta az elsőt, mióta 1922-ben Howard Carter ugyanitt felfedezte Tutanhamon nyughelyét. A kincsektől roskadozó világhírű „gyerekfáraó” sírjától eltérően azonban a most feltárt 26 négyzetméteres kamra üres, kopár és dísztelen. Csak egy sárga csillagos, kékre festett mennyezetdarabka utal arra, hogy ez egy királysír. És csak a törmelékben talált pár alabástromtöredék felirataiból derült ki, hogy II. Thotmesz fáraóé. A sír nem azért üres, mert kirabolták, hanem mert nem sokkal II. Thotmesz temetése után elöntötte a víz, ezért a sírtárgyakat máshová vitték. De még rejtély, hogy hová.
Vajon miért kellett ennyi időnek eltelnie, hogy egy újabb fáraósírra bukkanjanak? Netán már az összeset megtalálták volna?
Aligha. Az ókori egyiptomi civilizáció háromezer(!) éven keresztül állt fenn, legalább 200 ismert nevű fáraóval az élén (ennél nyilván több uralkodó volt). Közülük egy helyen a legtöbbre (27 királysírra) a Királyok völgyében bukkantak rá.
Sokat nyomorgott, de már milliomos volt Petőfi 1848. március 15-én
Petőfi Sándor és Jókai Mór hajnalban értek haza közös lakásukba, mivel egész éjjel a 12 pontot fogalmazták. A felpörgött költő alig tudott aludni az izgalomtól, nem úgy Jókai, akit az istennek sem lehetett felébreszteni, ezért reggel 7 körül Petőfi egyedül indult a Pilvaxba (akkori nevén Fillinger kávéházba), hogy társaival elindítsa a március 15-re tervezett forradalmat.
A később csatlakozó Jókai csak albérlő volt a mai Rákóczi úttól húszlépésnyire, a Dohány utca és a Síp utca kereszteződésében álló Schiller-ház háromszobás, első emeleti lakásban, ugyanis Petőfi és újdonsült felesége, Szendrey Júlia voltak a főbérlők. Még 1847 októberében költöztek oda, de az 550 pengő forintos (mostani áron 3 millió forint) éves lakásbérleti díj (havi 250 ezer forint) elég magas volt számukra, ezért kiadták az egyik szobát Jókainak.
Ekkor már nem voltak megélhetési gondjai Petőfinek, éppenhogy, de megengedhettek maguknak egy polgári lakást. 1847 nyarán ugyanis eladta összes addigi költeményének tulajdonjogát Emich Gusztáv könyvkereskedőnek 1500 pengő forintért, majd 1848. január 1-jén a leendő költeményeinek jogait is 2000 pengő forintért.
A két összeg mai értéken körülbelül 22 millió forintnak felel meg.
Ehhez képest pár évvel korábban még a mai értéken számolt havi 25 ezer forintos kosztot és a kvártélyt (utóbbi ágybérlet volt) sem tudta kifizetni, ezért ruháit és csizmáját zálogba hagyta a szállásadó „Vargáné asszonynál”, amiről kötelezvényt írt. Többször is nekifutott álmai világának, a színészkedésnek, de a vándortársulatok, amikhez csatlakozott, mindig a csőd szélén játszottak.
Bohózat szülte a tizenegyespárbajt, de nem lutri, tudomány van mögötte
Drámát hozott a liverpooli éjszaka kedden, amikor a végső győzelemre is esélyesnek gondolt Liverpool a rendes játékidő 1–0-s elvesztése után büntetőpárbajra kényszerült a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóján. Amit Darwin Núnez és Curtis Jones elhibázott lövésével elbukott. „Micsoda pech!” – mondhatják a Liverpool-szurkolók. De tényleg balszerencséről van szó?
Amióta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1891. június 2-án Glasgow-ban gondolt egy nagyot, és bevezette a büntetőrúgást, évszázados izgalmakat, csalódást és örömet okoztak ezek a feszült szituációk. A 11-es ugyanis kívülről nézve teljes lutrinak tűnik, sokszor a legnagyobb sztárok képtelenek 7,32 × 2,44 méteres területre belőni a 120 kilométer per órás sebességgel megrúgott labdát egy véletlenszerűen (?) valamelyik irányba elvetődő kapus mellett.
A statisztikák azt mutatják, hogy a büntetőrúgások 70-75 százalékában rezeg a háló, azaz nagyjából négyből három bemegy. A büntetőpárbaj pedig csúcsra járatja ezt a kapus és lövők közötti amúgy is esélyegyenlőtlen szituációt. Ezért is szól úgy a mondás, hogy „tizenegyest csak rosszul lehet rúgni, és védeni nem lehet”. Na de igaz ez?
Kutatók a fejüket csóválják, mivel szentül meg vannak győződve arról, hogy a tizenegyespárbajban a kapus és a lövő nem a „sorsnak”, a „szerencsének” vagy bármilyen felső erőnek van kiszolgáltatva. Vannak ugyanis bizonyított törvényszerűségek és előre kalkulálható viselkedési minták, amiket ki lehet használni büntetőpárbaj esetén.
Van egy szín, ami nem is létezik, csak az agyunk hallucinálja
A színek egyik legkülönösebb, legelegánsabb árnyalata a lila, a hatalom, a presztízs, a spiritualitás a tradíció és az uralkodói tógák, palástok egykor méregdrága színe. Plusz az árvácska, a levendula, az orgona, a padlizsán, Szinyei Merse Pál Lila ruhás nője és a Milka-tehén. A legtöbb embernek tetszik, pedig olyan szín, hogy lila, a valóságban nem létezik, csak az agyunk keveri ki, így nem más, mint képzeletünk festői pigmentje.
Hogy is van ez? Hiszen a lilaakác virágainak színéről sziklaszilárd a közmegegyezés. A lila hagyma vagy a lila káposzta színéről sem dúlnak parázs viták. Már csak a nevük miatt sem. Csakhogy akad egy kis gond a királyi színnel:
sehol sem található lila szín a látható fény spektrumán.
Newton óta tudjuk, hogy a Napból érkező éltető fehér fény üvegprizmával színes sugarakra bontható. Vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya színek és ezek megannyi közbülső árnyalatai sorjáznak a szivárványon. Szemünk azonban nem látja a színpalettán kívül eső hullámhosszokat, sem a meleget árasztó infravörös, sem az ételt felmelegítő mikrohullámú, sem a bőrleégést okozó ibolyántúli UV-sugarakat, mindössze a teljes spektrum egy pici szeletét, 0,003 százalékát. Innen jönnek a színeink.
Kesztyűre herdálta el a Fehér Ház vagyonát a vásárlásmániás elnökfeleség
A plázák és a fogyasztási láz még sehol nem volt, illetve az addikciók és kutatásuk sem volt téma, mikor az egyik legnagyobb tiszteletben tartott amerikai elnök, Abraham Lincoln felesége már rákattant a shoppingolásra. Mary Todd Lincoln úgy költekezett, mintha nem lenne határa a büdzséjének – pedig nagyon is volt. A vásárlásfüggőség (shopaholic) olyan viselkedési zavar, amikor a hétköznapi vásárlás kényszeressé válik, vagyis sóvárgással és feszültséggel jár, ha épp nem csinálhatjuk. Ha megtehetjük, megvesszük a kívánt tárgyat, jön egy kis nyugalom, majd újból fellép az igény. Kérdés, beteges-e, ha egy amerikai elnökfeleség 300 kesztyűt vesz rövid időn belül?
Mary Todd gazdag családban nőtt fel Lexingtonban, de hétéves korában elveszítette édesanyját, a mostohaanya pedig nem tudta betölteni az így támadt űrt. Mary és hat testvére jólétben éltek, de nem annyi szeretetben, amennyire szükségük volt. A lányok megtanultak varrni, hogy maguk készíthessék el divatos szettjeiket, ez is bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy mikor Mary Springfieldbe utazott meglátogatni nővérét, megakadt rajta egy bizonyos helyi ügyvéd, Abraham Lincoln szeme.
Van egy rossz hírünk a szerelmeseknek: a hűség mintaképei valójában csapodárok
Nagyot csalódtak a kutatók a világ egyik leghűségesebbnek tartott állatában, a pingvinben, amelyről eddig úgy tartották, hogy az örök szerelem mintapéldánya. A költési időszakokban évről évre, újra és újra egymásra találnak ugyanazok a párok, a szoros kötelék pedig egy életre megmarad. Erre föl elég volt csak alaposabban tanulmányozni a törpe-, más néven tündérpingvinek (Eudyptula minor) ausztráliai megakolóniáit, és a kutatók azzal szembesültek, hogy nemcsak hogy szembeszökően csélcsapok,
de el is hagyják párjaikat, a válások száma pedig az emberekéhez mérhető: elérheti az 50 százalékot.
Eddig csak két csapodár pingvinfajról tudtak a húszból, a természetfilmek örökös sztárjairól, fajuknak legnagyobb képviselőiről, a király- és a császárpingvinről (Aptenodytes patagonicus és Aptenodytes forsteri). Sokezres kolóniáikban mindössze 15 százalékuk marad hűséges partneréhez az egymást követő szaporodási időszakokban. Mentségükre szolgál, hogy cudar vidéken, az Antarktisz partjainál élnek. A többi pingvinfaj tagjai viszont jellemzően monogám életet élnek, ezért is szerezhettek romantikus hírnevet ezek a kizárólag a déli féltekén élő, áramvonalas testű, kitűnően úszó, ám röpképtelen madarak.
Örök hűség?
Nem maradnak el tőlük a hattyúk, a tiszta és hű szerelem egyetemes jelképei sem. Egész életre választanak párt, ha egyikük elpusztul, sokak szerint meg is gyászolják társukat, és nem állnak össze többé mással. Talán ezért okozott kisebbfajta ornitológiai botrányt egy angliai, Gloucestershire tartományban található madárrezervátumban, hogy elvált egymástól egy hattyúpár, és nagy meglepetésre mindegyikük új partnerrel az oldalán érkezett vissza a sarkvidékről áttelelni. Sok ezer hattyút megfigyeltek már a negyven éven keresztül, de olyanra még nem volt példa, hogy
többéves kapcsolatot közös megegyezéssel felbontsanak, és mással kössék össze röpke életüket.
Ráadásul a park tavában egymás mellett úszkálva figyelemre sem méltatták a másikat, mintha semmi sem történt volna korábban közöttük. Akár egy szappanoperában, úgy alakultak át váratlanul a vonzalmi szálak, ami megdöbbentette a kutatókat.
Csélcsap gerlék, tubicák
Ha mindhalálig szerelem, akkor leginkább a galamb jöhet szóba. Valamennyi fajuk monogám, megejtően turbékolnak, és csőrüket összeérintve még „csókolóznak” is. Nem véletlen, hogy a galamb Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének volt a szent madara, de a magyar folklórban is a szerelem, a női lélek, az ifjú asszony jelképe.
A népdalokban pedig a gerlicém, tubicám bevett szerelmes becéző szavak.
Kár, hogy a galambászok nincsenek száz százalékosan meggyőződve hűségükről és ragaszkodásukról, és sorozatban elkövetett csalfa akcióikról számolnak be.
Milyen magas volt Jézus?
Nem is gondolnánk, de a méréseknek és mértékegységeknek óriási szerepe volt a mai, modern világ kialakulásában. A különféle mértékegységekkel osztályozzuk a környezetünket, az adatokat objektív értékeknek tekintjük, pedig a mérések sokszor épp megteremtik a világot, megváltoztatják jelentését, befolyásolják tapasztalatainkat. Ráadásul mennyiben lehet valami objektív, amit tetszőlegesen az ember hozott létre? Hiszen egyetlen más faj sem képes absztrakciókat használni a világ felosztására.
Őrült ötlet, de tényleg megtörtént: be akarták tiltani a tésztát Olaszországban
Tele volt (és van) a világ hajmeresztő, világjobbító élelmezési ötletekkel. Sztálin idején a sarkkörön akart búzát termeszteni, a tajgán pedig dinnyét egy kegyenc áltudós, Trofim Gyenyiszovics Liszenkó. Mi pedig a Hortobágyon gyapotot, magyar narancsot és gumipitypangot a Rákosi-korszakban. De talán a legmeredekebb terv a világ első fasiszta pártjának megalapítója, Benito Mussolini diktátor, Il Duce fejéből pattant ki, aki az 1920-as és 1930-as években olyat lépett, amivel sem előtte, sem utána nem mert próbálkozni senki: be akarta tiltani a tésztát Olaszországban.
Miután sok ezer híve kíséretében 1922 októberében bevonult Rómába, egyszerűen átvette a hatalmat, és kinevezte magát miniszterelnöknek (ez volt az akkor még csak hatalomra vágyakozó Hitlert is megigéző „marcia su Roma”, a „római menetelés”), alapjaiban akarta átformálni Olaszországot. Intézkedések sorát hozta a következő években: megszabta, hogy a járda melyik oldalán és milyen irányba kell közlekedni, betiltotta a női nadrágokat, tejből készíttetett textilanyaggal árasztotta el a ruhagyárakat, na és hadat üzent a tésztának.
Helyette a rizst ajánlotta, melegen, alapélelmiszernek,
azt már amúgy is régóta termesztették északon, Lombardia, Piemont és Veneto tartományokban, de legfeljebb rizottóként kapott komolyabb szerepet az olasz konyhákban.
Miért találták ki a kisbetűket, amikor a nagybetűk is elegek lennének?
Már hétévesen szembesülünk az iskolában azzal, hogy a 40 betűs (vagy a kibővített 44 betűs) magyar ábécének van egy nagybetűs és egy kisbetűs változata, és sok kisbetű nem egyszerűen nagy méretű párjának kicsinyített mása, hanem egyedi formájú jel (a-A, d-D, g-G, r-R), írott formájukban különösen. De ez természetes számunkra, ebbe növünk bele, fel sem merül bennünk, hogy a kisbetűk létezése évszázadokon keresztül egyáltalán nem volt magától értetődő, az arab, a kínai, a japán vagy a hindi nyelvben például ma sem különböztetnek meg kétféle betűméretet. Az írni tanuló gyerekek is ösztönösen nagybetűket rajzolnak egymás mellé a papírra/aszfaltra.
De miért bajlódunk kétféle betűvel, miért kell bonyolítani az életet, amikor a nagybetűk is elegendőek lennének az olvasáshoz és a szöveg megértéséhez? A mutatós kisbetűs írás csak egy kalligrafikus esztétikai sznobizmus lenne?
Kezdetben csak nagybetűk voltak
A magyar ábécé latin betűkből áll, amelyek az ókori Rómából származnak, ők viszont a mai Toszkána területén élt itáliai néptől, az etruszkoktól, valamint az itáliai görögöktől kölcsönözték, utóbbiak a mai Libanon területén élt hajós-kerekedő föníciaiaktól kapták az ihletet, akik pedig a közel-keleti sémi írásjeleket terjesztették a Földközi-tenger partvidékén.
Huszonkét szögletes és egyenes állású, mássalhangzót jelölő nagybetűvel kezdődött minden.
Ezeket vésték kőbe, fába, pingálták papiruszokra, és fel sem merült, hogy az örökkévalóságnak szánt nagybetűs kőfeliratok betűin változtatni kellene.
A rómaiak szálegyenes, szögletesen impozáns, talpas latin betűi hosszú évszázadokon keresztül – szó szerint – kőbe vésett szabványok voltak. Ugyan időszámításunk szerint 170 körül feltűnt egy kissé lekerekítettebb, rusztikusabb latin írásmód is, egészen a középkor kezdetéig nem nyúltak a standard betűformákhoz. Igaz, a Római Birodalom bukása után a kolostorokon kívül kis híján kihunyt a civilizáció, és így vele együtt az írásbeliség is.
Óriási tévhitben vannak a szerencsejátékosok
Aki járt már kaszinóban, találkoznia kellett jelentőségteljesen töprengő, elmélyülten számsorokat írogató játékosokkal, akik a „titkos tuti szisztéma” birtokában magabiztos kívülállóként pásztázzák a rulettasztalokat a sok tudatlan között. Na ők biztosan tévedésben vannak, méghozzá a szerencsejátékosok (vagy Monte Carlo) nevezetes tévedésében.
A jelenséget 1913. augusztus 18-án azonosították a Monte Carlo-i Casinóban, amikor egymás után 26-szor esett fekete számra a rulettgolyó, és ahogy egymás után jöttek a fekete gurítások, úgy kezdett megőrülni a kaszinó közönsége, egyre nagyobb tétekkel játszották meg a pirosat, aminek az lett a vége, hogy aznap este a játékosok milliókat veszítettek.
A rendkívüli eset pedig a „szerencsejátékosok tévedésének” tankönyvi példája lett.
Ez a „fekete” történelmi éjszaka arra a téves hiedelemre világított rá, hogy a múltbeli események (gurítások) befolyásolják a jövőbeli kimenetelek valószínűségét. Akármilyen szokatlannak tűnik is, a valóságban minden gurításkor ugyanannyi eséllyel esett (és esik ma is) piros, fekete vagy a zöld mezőre (0-ra) a golyó, függetlenül attól, hogy mi történt korábban.
A golyó nem emlékszik semmire.
Ugyanez játszódik le akkor is, amikor pénzérmét dobunk fel. Ha az érme szabályos (azaz nem tettünk csalárdul például kis pluszsúlyt valamelyik felére), azonos eséllyel lesz fej vagy írás az eredmény. Minden további nélkül lehet egymás után ötször vagy tízszer fej, nagyobb valószínűséggel akkor sem lesz a következő dobás írás, csak azért, mert már régen volt. Sőt, egy 20 dobásból álló sorozatban az lenne valószínűtlen, ha egyszer fej, majd írás, majd fej, és így tovább, lenne az eredmény, ahogy azt titkon elvárnánk.
A leggazdagabb volt a világon, most a legkövérebbek országa, és senki sem kíváncsi rá
Nauru, a világ legkisebb köztársasága mindössze 21 négyzetkilométeres apró korallsziget Mikronéziában, a Csendes-óceán déli felén, Ausztráliától 3300 kilométerre. Ahogy a többi idilli trópusi szigetnek, neki is minden adottsága megvolt ahhoz, hogy turistaparadicsom legyen. Korallzátony, pálmafák, föld alatti édesvizű tó, mészkőbarlangok, homokos tengerpart, kristálytiszta víz. A 13 ezres lakosságú szigetre mégis
csak alig több mint 200 turista érkezik évente,
amivel elnyerte a világ legnépszerűtlenebb utazási célpontja címet.
De másban is kitűnik:
harminc éve még Nauru büszkélkedett a világ egyik legmagasabb egy főre jutó GDP-jével (50 ezer dollár),
annyira jól ment nekik, hogy az embereknek nem kellett dolgozniuk, adózniuk, ingyenes volt az oktatás és az egészségügyi ellátás. Mára azonban mindez a múlté, a sziget adósságba és szegénységbe süllyedt.
Ha mindez nem lenne elég, akkor Naururól még az is elmondható, hogy a világ legkövérebb országa,
itt él (arányaiban) a legtöbb elhízott ember, lakóinak háromnegyede erősen túlsúlyos,
fele pedig cukorbetegségben szenved. Vezető pozíciójából pedig évtizedek óta nem képes alább adni.
Bármelyik „leg” figyelemre méltó, de így együtt egyértelműen filmre kívánkozik.
Élt velünk egy zseni, aki tudta, mi az élet értelme
Egy makulátlan elme örök ragyogása lehetne a német sakkfenoménról, Robert Hübnerről szóló, egyelőre nem létező film címe is. Akik ismerték a január elején elhunyt Hübnert, különleges embernek tartották, még a sakkozók sajátos világából is kilógott, és úgy lett világhíres, hogy egy komoly tornát sem nyert, a tűz közelében viszont mindig ott volt.
5 évesen tanult meg sakkozni, és tinédzserkorától már semmi más nem is érdekelte, csak a sport és a nyelvtanulás. 14 évesen megnyerte a német ifjúsági, 18 évesen a német felnőttbajnokságot, 22 évesen lett nagymester a nemzetközi szövetség kinevezése alapján.
Rovataink a Facebookon