A világ legforgalmasabb vasútállomásai Tokióban működnek; a vonatok évente 13 milliárd utast szállítanak a japán fővárosban. Ennyi utas kezelése jól képzett személyzetet, szakszerű mérnöki munkát és rengeteg tervezést igényel - és megfelelő pszichológiai képzettséget is.

Ha a tokiói Sindzsuku állomás labirintusaiban tévelygünk, föltűnhet, hogy egy apró led-panel található a vágányok mellett, ami kellemes, kékes fényben dereng. Akár rovarcsalogatónak is hihetnénk, de nem ez a feladata:

A náci vezérkar tőrőlmetszett pszichopatái és fanatikus őrültjei között nem kevés zseni akadt, de közülük is magasan kiemelkedett Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze és későbbi fegyverkezési minisztere.

Speer mindkét területen maradandót alkotott: egy év alatt megtervezett és fölépített egy olyan épületet, aminek normális számítások szerint nem szabadott volna ilyen gyorsan elkészülnie; és az is neki köszönhető, hogy még azután is stabilan működtetni tudta a náci hadigépezetet, hogy a szövetségesek már porrá bombázták Németországot.

Néhány éve történt, hogy egy vírusvédelemmel foglalkozó cég hazai képviselőjétől kaptunk egy ajándék esernyőt, „A [cégnév] nemcsak a fertőzésektől véd meg!” felirattal. El is méláztunk rajta, hogy ez a szlogen nemcsak egy informatikai cégnek, hanem egy kotongyártónak is becsületére válna. Ami azt illeti, ennek a kettőnek, mármint az informatikának és a fertőzésvédelemnek van közös nevezője, ugyanis az USB csatlakozókhoz is terveztek kotont – ami, bár nem gumiból van, megvéd a fertőzésektől.

Az egyhüvelykes csapás a kínai harcművészetek (pontosabban a Dél-Kínából származó irányzatok, mert az északiak inkább a rúgásokra építenek) egyik leghíresebb és leglátványosabb fogása. Az ütést Bruce Lee tette világszerte ismertté és ámulat tárgyává, főleg azzal, mert nemcsak a filmjeiben, de élőben is szívesen bemutatta, először egy 1964-es kaliforniai karatebajnokságon. Aztán még egy csomó alkalommal, tévéshow-kban, bemutatókon, sporteseményeken, hol az edzőpartnerét repítve méterekre, hogy egy deszkát áttörve az egészen abszurd módon közelről indított ütéssel. Mutatjuk is:

(A Kill Billben az élve eltemetett Uma Thurman is ezzel a technikával szabadul ki a koporsóból, legalábbis látszólag; mindjárt látni fogjuk, hogy a valóságban miért nem lehetne ezt megcsinálni az ő helyzetében.)

Talán 2018-ban már nem túlzás kijelenteni, hogy online beszélgetéseinkben és leveleinkben nap mint nap használunk érzelemkifejező emotikonokat, szmájlikat. :-) Az effajta írásbeli érzelemkifejezést általában a számítógépes kommunikációhoz társítják, pedig évszázados múltjuk van. :-O Sőt, egyesek szerint maga Abraham Lincoln is szmájlizott már. ;-) Kis emotikontörténet a nem is olyan közeli kezdetektől napjainkig. :-D

1943 őszén a németek elkezdték a zsidók deportálását a koncentrációs táborokba a megszállt Olaszországban. Nagyjából 10 ezer embert hurcoltak el az olasz földön felállított táborokba, illetve Auschwitzba, a többségük ott is halt meg. Kivéve azok, akiket különféle trükkökkel sikerült megmenteni a haláltábortól. Ezek közül is a leghatásosabbat római orvosok találták ki: ez volt a rettegett halálos betegség, a K-szindróma.

Egy átvirrasztott éjszaka után mindenki szörnyen érzi magát. Lehet, hogy nem azonnal; még az is előfordulhat, hogy a kora reggeli órákban frissnek, tettre késznek érezzük magunkat, szemben azokkal, akik éppen akkor ébredtek föl. De legkésőbb kora délutánra ez semmivé foszlik, fáradtak, ingerlékenyek, gyöngék leszünk. És akkor a külsőnkről még nem is beszéltünk.

Fotó: Shutterstock

Bármi okozza a kialvatlanságunkat, az utóhatásai erősen emlékeztetnek a másnaposságra: fejfájás, hányinger, végtagfájdalmak, általános levertség. A szervezet ez ellen csak alvással tud védekezni. Ezt pontosan tudjuk, még ha azt nem is, hogy a szervezetünknek egyáltalán mi szüksége van alvásra. Hogy mi szükségünk van evésre vagy szexre, azt már évszázadok óta tudjuk, de az alvásigény oka máig rejtély előttünk. Pedig evolúciós szempontból az alvás komoly hátrány: az életünk egyharmadát alvással töltjük, és ilyenkor sebezhetők vagyunk. Mi értelme van az alvásnak? Erre van egy prózai válasz: az, hogy

A tengervíz sós, ez olyan alapvetés, amit a tengerpart nélküli Magyarországon is mindenki megtanul gyerekkorában, és onnantól elfogadja, legfeljebb újra és újra megkóstolja, ha tengernél jár, és megállapítja, hogy tényleg. Na de miért sós? És a folyók, tavak miért nem?

Bolygónak nagy részét óceán borítja, ami átlagosan 3,47% sótartalmú vízből van. Ennek egyébként csak kb. a háromnegyede a jól ismert nátrium-klorid, a többi magnézium-klorid, magnézium-szulfát, és egyebek, egészen minimális mennyiségben például akad benne arany is (egymillió részecskéből 0,000005 arany a koncentráció). Akárhogy is, a világtengerekben összesen 50 milliószor milliárd tonna só van, aminek valami trükkös módon kellett odakerülni, merthogy az édesvizeket meg valahogy elkerülte.

„Halottról vagy jót vagy semmit.” Az emlékezők hümmögnek, hogy hát igen, mindenki tudja, milyen ember volt a megboldogult, de hát ne bolygassuk, mégiscsak ókori bölcsek mondták, ők meg csak tudják, hiszen attól ókori bölcsek. De tényleg mondtak ilyet a rómaiak és a görögök?

A babák szuperaranyos kis teremtmények, és ahhoz képest egészen jófejek is, hogy azt se tudják, hogyan és minek kerültek ide. De mindezzel együtt azért be kell vallani, hogy elég kis magatehetetlenül jönnek a világra.

Jó, jó, de hát így működik a természet, a kicsi eleinte nem nagyon képes egyedül semmire, de pár hónap alatt már egészen összeszedni magát – gondolhatnánk. Csakhogy egyáltalán nem törvényszerű ez a helyzet, hiszen más főemlősökkel összehasonlítva az emberi utód kifejezetten fejletlenül érkezik: a mi agyunk a felnőttkori méretének csak 30 százalékát éri el a születésig, míg legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál ez az arány 40 százalék. Ahhoz, hogy mi is elérjük ezt a szintet, 9 helyett 18-21 hónapot kellene az anyaméhben töltenünk.

Mindenki tudja kisgyerek kora óta, hogy a jéggel vigyázni kell, mert elég egy óvatlan mozdulat, és máris eltaknyol. Olyan hülyeséget meg pláne nem csinál senki általános iskolás korában, hogy a jégen focizik, mert ha esés közben bénán fejeli le a jeget, akkor nagyon fájni fog a bal metszőfoga. (Köszönöm, már jól vagyok.)

Először nézzük meg, hogy mitől nem.

A repülőgépekre nagy veszélyt jelentenek a repülés közben óvatlanul becsapódó madarak. A NASA kitalálta, hogy erre a veszélyre úgy készíti fel a gépeket, hogy egy légágyúval csirkéket lövöldöz nekik, és ha kiállják a szimulációs töréstesztet, már biztonsággal röpködhetnek a vadmadarak között is. Ez a módszer a brit mérnököknek is megtetszett, gondolták is, hogy átveszik a vonatok tesztelésére, de a fagyasztott csirke folyton ripityára törte az ablakokat és a vonatülésbe fúródva végezte. A megrémült szakemberek gyorsan írtak is a bölcs amerikai kollégáknak, hogy segítsenek. Az egysoros válasz így hangzott: "Olvasszátok fel a csirkét."

Ez a fenti történet többféle verzióban kering a neten, de az a helyzet, hogy ebben a formában nem igaz. Na de kezdjük az elején!

A városi legenda szerint hétszer - de ez nem igaz. Már a Mythbusters (Állítólag) című sorozat is foglalkozott a kérdéssel egy néhány évvel ezelőtti részében, ahol a készítők arra jutottak, hogy egy kellően nagy darab papírt, az ő esetükben egy focipálya méretűt emberi erővel félbe tudnak hajtani nyolcszor. Amikor pedig egy úthengerrel is besegítettek, akkor 11-szer sikerült félbehajtaniuk a papírt.

A problémát az okozza, hogy a papír minden hajtásnál a felére rövidül, ráadásul nagyon vastagodik is közben, ezért egy idő után nagyon nehéz lesz hajtani. Az egész papírhajtogatós mizériában egyébként az is érdekes, hogy hat, hét és nyolc hajtás is elő szokott fordulni elérendő álomhatárként.

Tudta, hogy Isztambulban egy időben halállal büntették a kávézást? És azt, hogy Magyarország visszautasította az első holdraszállás űrhajósainak látogatását? Hát azt, hogy a vikingek nem is viseltek szarvas sisakot? Csak három azokból a témákból, amiket nem a Ma is tanultam valamit rovatban olvashat, hanem a belőle készült szerkesztett válogatásban. 

Azt mindenki tudja, hogy Amerika felfedezése Kolumbusz Kristóf nevéhez fűződik. Ő volt az első, aki átkelt az Atlanti-óceánon, és hajóival horgonyt vetett az amerikai kontinens partjainál. Viszont adja magát a kérdés: ha ő fedezte föl Amerikát, miért nem ő lett a névadója? Miért nem Kolumbiának hívják az egész kontinenst?

Lássuk, hogy is volt ez a történet. 

Az Erie-tó partján elterülő Cleveland pénzügyi gondjaira kínált volna megoldást az egykori szemétlerakó helyére tervezett hatalmas kereskedelmi komplexum, de aztán igencsak forró lett a helyzet, szó szerint. A lebomló szemétből létrejövő metán ugyanis minden óvintézkedés ellenére eljutott a felszínre, és robbanásveszélyes helyzetet teremtett.

Tudósok és történészek egy csapata úgy véli, megtalálta azt az évet, amikor a legsanyarúbb volt az élet a Földön. Nem tegnap volt, és több tényező is közrejátszott. 

Az oroszlán az állatok királya, a legnemesebb és legfenségesebb ragadozó, a szavanna korlátlan és rettegett ura, Afrika legnagyobb vadásza - ezt mindenki tudja, aki valaha belenézett már természetfilmbe és/vagy az Oroszlánkirály rajzfilmbe. Hasonló extrém menőségek mondhatók el a tigrisről is, csak persze afrikai helyett ázsiai relációban.

Fotó: Arterra

A tudományos realizmus jegyében most egy kicsit korrigálnunk kell ezt a képet: az oroszlán és a tigris valójában meglehetősen béna vadász. A különféle nemzeti parkokban, a természetes környezetükben megfigyelt állatok a vadászataik során az üldözőbe vett prédáknak csak alig 10-20 százalékát terítik le, a többi elmenekül előlük. Csak hogy árnyaljuk, hogy ez milyen alacsony arány: a magyar fociválogatott az elmúlt tíz évben a meccsei bő egyharmadát nyerte meg, vagyis kb. kétszer olyan hatékonysággal futnak ki az aranylábúak a pályára, mint az állatok királyai kaját szerezni.

Pedig azért lássuk be, a focistáinkat nem nagyon lehet a sportág csúcsragadozóinak nevezni.

Ha valaki egy múzeumban (vagy opcionálisan a Google képkeresőjében) igazán régi autókat, például az 1910-es évekből származó Ford T-modelleket lát, meglepve konstatálhatja, hogy az autógyártás őskorában a gumiabroncsok szép fehérek voltak. Ami persze valahol logikus is, hiszen a gumi természetes állapotában tejfehér színű. Fel is merül a kérdés: ugyan miért festjük már vagy száz éve feketére az autógumit?

Fotó: Heritage Images / Getty Images Hungary

Toronto a világ legbiztonságosabb nagyvárosai közé tartozik, az Economist legutóbbi Safe Cities Index ranglistája szerint speciel a negyedik, az amerikai kontinensen pedig magasan az első. A lista persze nem kizárólag a közbiztonságról szól, de azért jól mutatja, miért is Toronto the Good, vagyis Jóságos Toronto a város hagyományos, nem hivatalos beceneve Kanada-szerte.

Ennek tükrében különösen vicces, hogy az egész úgy kezdődött, mint valami vicc egy régi Ludas Matyi magazinból:

A bohóc és a tűzoltó bemennek a kuplerájba...

Ne is húzzuk az időt, ha csak a címben feltett kérdés megfejtése érdekli:

Persze a pontos mennyiség függ az illető testalkatától és korától is, de átlagosan a testtömegünk 7-8 százalékát az ereinkben csörgedező vér teszi ki. Mármint a felnőttekét, mert a gyerekeknél ez az arány magasabb, 9-10 százalék. 5-6 éves korukra ugyanis már az ő szervezetükben is nagyjából ugyanannyi a vér, mint a felnőttekében, de mivel kisebb a testük, a csontjaik, izmaik szerveik még könnyebbek, így a vérük a tömegük nagyobb részéért felelős. A babák viszont jóval kevesebb vérrel indulnak, egy 2,5-3,5 kilós újszülöttnek még csak 2 deciliter vére van.

1961-ben egy szovjet kémikus, Nyikolaj Fegyakin fura mellékterméket fedezett fel egy kísérletéhez használt laboredényben. A vegyész szupervékony üvegcsövekben a hőmérséklet és a nyomás változtatásával párologtatott el, majd hagyott kicsapódni vizet. Néhány óra múlva azt vette észre, hogy az üvegcsékben sűrű, mézszerű anyag vált ki a vízből, apró gömböket formázva. Megismételte a kísérletet az üveg helyett kvarc kémcsöveket használva, gondosan megtisztítva és sterilizálva az eszközöket – az eredmény ugyanaz volt.

Az anyagnak vízből kellett lennie, de mégsem úgy viselkedett, mint a víz: 40 százalékkal sűrűbb és 15-ször viszkózusabb volt, a fagyáspontja mínusz 40 fok körül, a forráspontja 150 felett. Amikor megfagyott, nem tágult ki, ahogy a víznek kellene, éppen ellenkezőleg, még sűrűbbé vált.

Fegyakin 1962-ben publikálta kutatási eredményeit egy orosz nyelvű tudományos lapban, és rögtön felfigyelt rá a kor egyik legjelentősebb szovjet kémikusa, Borisz Gyerjagin. Gyerjagin magához vette a moszkvai laboratóriumába Fegyakint, és közösen folytatták a kísérleteket, a következő pár évben tíz tanulmányt publikáltak, Gyerjagin neve alatt és a tudományos tekintélyével megtámogatva. Az új anyagot polivíznek nevezték el, ugyanis úgy gondolták, hogy az újszerű tulajdonságait annak köszönheti, hogy a polimer műanyagokhoz hasonló, hosszú, láncszerű molekulákba sikerül összeállítaniuk a jó öreg H₂O-t.

Egy vékony kémcső két végén látható polivíz

Fotó: Courtesy of the National Bureau of Standards

A nyugati világnak 1966-ban mutatkozott be a polivíz, amikor Gyerjagin egy londoni tudományos konferencián a világ elé tárta a felfedezést. Az amerikaiak először nem hitték el, viccnek tartották, aztán reprodukálták, és bepánikoltak: a szovjetek megint lekörözték őket egy hatalmas tudományos felfedezéssel. (Ekkor öt évvel voltunk Gagarin űrrepülése, és néggyel Kennedy elnök Apollo-programot meghirdető híres beszéde után, de még hárommal a Holdra szállás előtt.)

Lehet, hogy nem nagyon létezik korszerűtlenebb fegyver a kardoknál, de az biztos, hogy menőbb sem. Elvégre annak ellenére, hogy a pengék korának hanyatlása már a XV. században megkezdődött, a kardba még az I. világháború elején is bele bírták látni, hogy van helye a harctéren, szimbolikusan pedig a mai napig mindenhol megőrizték a tiszti felszerelés elengedhetetlen kellékeként. A tömegkultúrában a kard kultuszát a fikció őrizte meg, de kevesen tudják, hogy az Andúril, a valyriai acélpengék vagy akár a Hattori Hanzo mind olyan korszakot idéznek, amikor a jó kard és a rossz kard közti különbség élet és halál között döntött, a vas megmunkálása pedig legalább annyira számított mágiának, mint tudománynak.

Érdekes módon több, amúgy rendkívül militáns szellemiségű civilizációban harctéri főszerepe ellenére a kardnak nem alakult ki kultusza. A rómaiak például hiába forgatták a kor legfélelmetesebb fegyverét, a hispániai eredetű rövid gladiust, soha nem tulajdonítottak az eszközléten túl különösebb jelentőséget kardjuknak, nem adtak neki nevet, nem temették a tulajdonosa mellé. Kardjuk nem is vívásra szolgált, hanem pusztán arra, hogy a pajzsfal mögül döfködjék vele az ellenséget.

Mindenki, akinek valaha volt kutyája, ismeri a jelenséget: az eb, ami (elnézést: aki!) szárazon semleges kutyaillatú, amint víz éri, szörnyű szagokat kezd árasztani magából. Teljesen mindegy, hogy az eső, egy folyó vagy tó vize, esetleg a kádban a zuhany a víz forrása, a hatás garantált. A kutya nem büdös, a víz nem büdös, a vizes kutya mégis büdös. Vajon miért lehet ez?

(Oké, itt fussunk le egy kötelező kört. Az, hogy mi a büdös, és mi nem, általában egyéni elbírálás kérdése, mindenki más illatokat szeret és tart kellemetlennek. Engem például a főtt kukorica szagával lehet kikergetni a világból, más meg pont hogy ellenállhatatlanul étvágygerjesztőnek találja. Az ázott kutya szagára most azért hivatkozunk büdösként, mert egyrészt tény, hogy nagyon intenzív, másrészt az emberek nagyon nagy többsége inkább taszítónak érzi, mint kellemesnek.)

Az ember hajlamos a megszokott dolgokat természetesnek, évezredek óta változatlannak, sőt az egyetlen lehetséges alternatívának gondolni. Ilyen például a járás. Ön például hogyan megy? Jó eséllyel úgy, hogy először a sarka éri a földet, aztán szépen végiggördül az egész talpa a talajon, és mire a lábujjai is leérnének, már emelkedik is a sarka az újabb lépéshez készülve.

Fotó: Shutterstock

Oké, adok egy kis időt, sétáljon fel-alá pár lépést próbaképpen. Addig a többiek nézzék meg a témába vágó ősklasszikust, a Monty Python legendás Hülye járások minisztériuma jelenetét:

Az első világháború több szempontból új korszakot nyitott a hadtörténetben: a bevetett technológiák révén, a globális kiterjedése miatt, és persze a puszta méreteivel is. A résztvevő hatalmak összesen 70 millió katonát mozgósítottak a konfliktusban. A harcoló alakulatok mellett azonban kevés szó szokott esni a történelemkönyvekben az őket kiszolgáló tömegekről. Ott van például a több ezer (egyes becslések szerint több tízezer) kilométernyi lövészárok, amibe a lőfegyverek fejlődése kényszerítette bele a harcoló feleket. Azokat - legalábbis az antant hatalmak oldalán - nem katonák ásták ki,

Tíz ujjunk van és négy végtagunk, mégis 60 percre osztottuk fel az órákat, a kört pedig 360 fokra. Ezt részben az ősi suméroknak köszönheti az emberiség, akik több mint ötezer évvel ezelőtt kezdték el használni a hatvanas számrendszert, és ezt a tudásukat később továbbadták a babilóniaknak. Ezt az egészet persze nem lehet elintézni annyival, hogy valaki régen kitalált egy marhaságot, ami azóta szakadatlanul tovább öröklődik, mert a 60-as szám nagyon is praktikus.

Ennek a viszonylag alacsony értékű összetett számnak tizenkét osztója van (1, 2, 3, 4, 5, 6, 10, 12, 15, 20, 30, 60), magyarán az órát tizenkétféleképpen tudjuk egyenlő egész részekre osztani. Az ókori matematikában és a kereskedelemben egyaránt népszerű volt a 12-es szám, a korai sékel például a mana nevű pénz egyhatvanad része volt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy mindezt az ujjainkon végig tudjuk zongorázni.

Észak-Korea hivatalos nyelve a koreai. Dél-Koreáé szintén. Mégis, amikor a két ország szimbolikus gesztusként közös női jégkorongcsapatot indított a a 2018-as téli olimpián, a játékosoknak arra kellett rádöbbenniük, hogy alig értik egymás mondatait. Hasonló problémákkal kénytelenek szembenézni az északról délre menekült emberek is: elvileg ugyanazon a nyelven beszélnek, mégsem értik, mit mondanak nekik. Ennek oka nyilván az, hogy a Koreai-félszigetet a második világháború után kettévágták, Dél elindult a Samsung Galaxy-sorozat és a Gangnam style felé vezető úton, Észak pedig a sztálinizmus felé fordult. Ez a magyarázat azonban elég soványnak tűnik: elvégre a brit és az amerikai angol már több száz éve külön utakon fejlődik, mégis, csak némi akcentust szedtek fel azóta az óceán két túlsó partján a beszélői.