Dugovics Titusz sosem létezett

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Dugovics Titusz a magyar történelem egyik legismertebb, tragikus sorsú hőse, neve egybeforrt az önfeláldozással és a halált megvető bátorsággal. Minden magyar megtanulja már gyerekkorában, hogy Nándorfehérvár ostromakor a hős várvédő másképp nem tudta megakadályozni, hogy a török harcosok kitűzzék a várfokra a zászlajukat, így magával rántotta a zászlótartó török katonát a mélybe. A bátor tett feltüzelte a várvédőket, a hatalmas túlerőben levő török hadsereg harci morálját viszont lerombolta. Nem kis mértékben Dugovics Titusz hősi halálának köszönhetően Hunyadi János serege végül legyőzte a török ostromlókat, megállította a török hódítást, 70 évre volt szükségük a törököknek, hogy újra összeszedjék magukat, és meginduljanak Magyarország ellen (ez a hadjárat aztán Moháccsal, majd a 150 éves hódoltsággal végződött) – szól a közismert történet.

Csakhogy a legendás önfeláldozó tett valójában egyáltalán nem így történt, sőt, a történészek szerint a legvalószínűbb, hogy nem is történt meg. Maga Dugovics Titusz pedig bizonyítottan csak a fantázia szüleménye.

Nándorfehérvár ostromát korabeli források alapján elég részletesen ismerik a történészek, és mivel valóban fontos fordulópontja volt a középkori Magyarország történelmének, minden részletét alaposan feldolgozták. Dugovics Titusz hőstettére egyetlen korabeli forrás utal csupán: Antonio Bonfini, Hunyadi Mátyás itáliai történetírója; ő is csak a katonák körében terjedő legendaként ír, név említése nélkül a török katonát a mélységbe rántó, önfeláldozó várvédőről. A kor híres krónikásai, például Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós sem emlékeznek meg az ostrom menetét megfordító, hősi tettről, ami minimum furcsa. A motívum megjelenik viszont a boszniai Jajca várának ostromáról szóló beszámolókban (1464, nyolc évvel a nándorfehérvári diadal után), illetve fél évszázaddal később Csehország történelméről szóló krónikákban is, természetesen cseh hőssel.

Az 1800-as évek elején-közepén aztán az önfeláldozó hős figurája újra felbukkant, és rövid úton igazi nemzeti romantikus ikonná vált. Valójában csak ekkor kapott nevet az addig ismeretlen hős, méghozzá Döbrentei Gábor költő, királyi tanácsos, és akadémikus jóvoltából. Döbrentei egy eldugott Vas megyei faluban bukkant rá három királyi oklevélre, illetve adománylevélre. Ezek egy bizonyos Dugovics Imre nevű kisnemes birtokában voltak, és arról szóltak, hogy híres ősük, Titusz nándorfehérvári hőstettéért hálából adományoz a családnak Mátyás király különféle birtokokat. Ez szilárd bizonyítéknak tűnt, és innen egyenes út vezetett Dugovics Titusz számára a történelemkönyvek és a művészet (Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth és Kodály is feldolgozta a történetét, illetve figuráját) adta halhatatlansághoz.

Egészen az 1990-es évekig kellett várni, hogy a történészek hozzányúljanak a témához, és megvizsgálják a mítosz eredetét. A középkori források fura hallgatagsága, az ellenséges zászlóvivőt mélybe rántó hős vándormotívum-jellege mellett egyre több gyanús körülmény bukkant fel a Dugovics-legendával kapcsolatban. Kiderült például, hogy a család csak az 1700-as években kapott nemesi rangot, ami kizárja, hogy 150 évvel korábban Mátyás már birtokokat és falvakat adományozott volna nekik. Végül megvizsgálták a Döbrentei-féle okleveleket, és kiderült róluk, hogy hamisítványok, valószínűleg Dugovics Imre maga készíttette őket az 1820-as években, amikor arra kényszerült, hogy a családja nemesi származását igazolja.

A török katonát a mélybe rántó, és önmagát feláldozó várvédő katona tehát vagy létezett, vagy nem, vagy magyar volt, vagy nem, vagy Nándorfehérvárnál halt hősi halált, vagy máshol – de hogy nem Dugovics Titusznak hívták, az biztos.