Az ókori görögök találták fel a demokráciát! Ja persze, csak szégyellték

Amióta a görög válság tart, azóta puhítják a görög politikusok a bankárok-, az eurokraták és a saját népük agyát a szentimentális érvvel:

de hát mi vagyunk a demokrácia bölcsője!

Én mondjuk nem adnék hitelt egy 2500 éves kezesre, de az állítással nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy fals.  Az ókori Hellászban ugyanis a demokrácia egy

1. A legnagyobb koponyák utálták a legjobban

Manapság ha azt mondjuk valamire: „demokratikus”, akkor az a politikában azt jelenti: „Jó”. Ez az ókorban még egyáltalán nem volt így. Sőt, a demokráciát a ma mérvadóknak tekintett ókori gondolkodók közül szinte senki nem tartotta jónak; Platón és Arisztotelész-szintű koponyák szedték ízekre a rendszert. A nyugati gondolkodást azonban az Állam és a Politika kimerítő érvelésénél sokkal jobban megragadta az egyetlen egy olyan beszéd, ami méltatja a demokráciát: Periklésznek a peloponészoszi háború első évében elesettek temetésén mondott halotti beszéde (ami ráadásul nem is eredetiben maradt fent, hanem az amúgy szintén demokráciaellenes történetíró, Thuküdidész közlésében). 

Periklészen kívül azonban tényleg nincs olyan jelentős kortárs, aki ne nézte volna le a demokráciát: a távolságtartó Arisztotelész ugyan nem tartotta a legrosszabbnak, mégis a szegények zsarnokságaként az „elfajzott” államformák közé sorolta. Platón pedig azt kifogásolta benne, hogy az egyenlőséggel a tudás helyett csak a folyton változó és folyton hibázó vélemény uralkodik a poliszban - azaz egy demokratikus közegben pont a magasabb rendű igazságokra, a Jóra való törekvés sikkad el. Az ókori demokráciaellenes érvek ráadsul csak részben évültek el azzal, hogy a modern rendszerek egy csomó intézményt tuszkolnak a népakarat és a döntések közé, hiszen ők a demokratikus érzület működését is vizsgálták, ami pedig a modern korban is működik (és valószínűleg egyszer s mindenkorra átalakította a politika játékszabályait)

Amúgy Platón demokráciával szembeni ellenállása az ismeretek rangsorolásán kívül személyes tragédiájából is táplálkozott: szemtanúja volt ugyanis annak, hogy a többség zsarnoksága hogyan ítélte halálra tanítóját, Szókratészt - a pernek halhatatlan emlékművet állított, a könnyed, szellemes és nyugtalanítóApológiát .

(És itt jöjjön egy mini ma-is-tanultam-valamit: tudták, hogy Platón lecsúszott mesterének utolsó nagy tanításáról? Bizony. A Szókratész utolsó napján - amikor a Mester kezében bürökpohárral a lélek halhatatlanságáról vitatkozik - játszódó Phaidón című dialógus keretbeszélgetésében egy másik Szókratész-tanítvány felsorolja, milyen sok tanítvány volt jelen, majd mintegy mellékesen megemlíti: „Platón, ha nem tévedek, beteg volt” Csodálatos dramaturgiai nüansz).

Ezt most azért íram le, hogy érzékeltessem, miért is lett mára etalon az athéni demokrácia: nem igazságossága vagy hatékonysága miatt, hanem mert ilyen kulturális alkotásoknak adott keretet. Nem véletlen, hogy az athéni demokrácia legfőbb modern népszerűsítői sem politikusok, hanem az első mai értelemben vett szupersztárok voltak: Byron és Shelley.

2. A demokrácia soha nem volt az antik Görögország államformája

Méghozzá két okból kifolyólag. Az első triviális: a hellének nem „Görögországban” éltek, hanem a városállamaikban, és a modern nacionalizmussal ellentétben sem a kereskedelem, sem a vallás, sem a nyelv - sőt még az olimpiai játékok és a perzsák sem - számítottak elég nyomós érvnek az egyesüléshez.

A második már nem az, de nem is bonyolult: pontosan tudjuk, hogy a városállamok többségében nem volt demokrácia. Arisztotelész, a modern tudósember prototípusa összeíratta tanítványaival, milyen politikai rendszerekben is élnek a hellének Kyrénétől Byzantiumig (azaz Líbiától Isztambulig). A szorgos tanítványok 158 poliszt vizsgáltak meg, és kiderült, hogy ebből hányban uralkodik demokrácia:

És ha a többiben nem demokrácia volt, akkor mi?

Az oligarchia akkortájt nem volt olyan becsmérlő kifejezés mint ma, egyszerűen azt jelentette, hogy a „kevesek uralma" - ahol a keveseket általában vagyoni cenzus alapján választották meg. Ezzel akkortájt a szintén nem éppen vagyontalan gondolkodóknak nem is volt sok baja, hiszen a vagyoni függetlenséget a szellemi-politikai függetlenség alapjának tartották, és fordítva: a szegényekről, nincstelenekről úgy vélték, hogy ők politikai ítéleteikben is mindig ki lesznek szolgáltatva másoknak.

Arisztotelész maga úgy tartotta, hogy az optimális államforma a kevert, melyben az egy ember uralma (monarchia) a kevesek uralma (arisztokrácia) és a nép uralma (demokrácia) egyaránt kap szerepet, és az eltérő kormányzási elvek kiegyenlítik egymást. Ő ezt az államformát – a nemcsak Zack Snyder, hanem a kortársak által is mitizált – Spártában találta meg, míg később egyre többen vélték úgy, hogy valójában Róma ez az állam.

És anélkül, hogy öt bekezdésben akarnám megmondani a frankót a demokratikus elv gyengeségeiről, azért feltűnő, hogy a világ legöregebb demokráciája, az Egyesült Államok alapítóinak szeme előtt is inkább lebegett a Róma, mint Athén. Jeffersonék ugyanis alaposan tanulmányozták a klasszikus szerzőket, és

3. A demokráciában nem tombolt az egyenlőség

A modern történettudomány már nem idealizálja annyira az athéni demokráciát, mint a romantikusok; ezért működésének ezernyi apró érdekessége mellett azt is feltárta, hogy az egyenlőség valójában elég sok téren hagyott maga után kívánnivalót:

• A vagyontalanok nem tölthették be a legnagyobb presztízsű arkhóni tisztséget.
• Igen szűken szabták meg azt, ki lehet állampolgár: az i. e. IV. századra már olyan szigorú korlátozások léptek életbe, hogy azok a demokrácia alapító atyjának tekintett Kleiszthenészt is kizárták volna az athéni polgárok sorából.
• A látszólag szeszélyes démoszt a demokrácia virágkorában szinte tökéletesen tudta uralni egyetlen nemzetség, az Alkmaiónidák. Őket egyes történészek „Athén Kennedyjeinek” neveznek, de ez az összehasonlítás jobban sántít, mint Héphaisztosz, hiszen egy Alkibiadész simán zsebre vágta volna JFK-t.
• A korban nem számított rendkívülinek, hogy a nők és a rabszolgák teljesen ki voltak zárva a demokráciából, az azonban már a kortársaknak is feltűnt, hogy a többi városállamhoz képest az athéni nők mennyire el vannak nyomva, és az is, mennyire rá van utalva az athéni gazdaság a rabszolgákra. Ezzel Athén nem csak igazságtalanabbá, de kiszolgáltatottabbá vált, aminek Periklész kora után meg is itta a levét.