A maga feje, uram, hosszúkás, nem pedig intelligens

2015.12.27. 08:11

Az útlevél, különösen a fényképes útlevél sokáig nem volt evidens elvárás a külföldi utazásoknál. Amikor aztán a századforduló körül egyre több országban bevezették, komoly felzúdulást váltott ki az úri közönségben: nyilvántartásba vesznek, mint valami bűnözőt? Úgy írják le az ábrázatomat, mint egy vásári baromét? Egy mitugrász hivatalnok fogja megmondani, hogy én én vagyok-e? Önazonosság és az utazók államosítása: száz éve sincs, hogy a modern bürokrácia legyőzte az úri becsületet.

Különféle útipasszusok voltak persze korábban is, de egyáltalán nem mindenhol, és nem is kellett mindenkinek rendelkeznie ilyesmivel. Igaz, alacsonyabb rendű idegenektől már a XVII. században is megkövetelték az igazoló papirost, még belföldi utazásoknál is: „A Passzus nélkül járókat, tudniillik sehonnaiakat, senki házába beengedni ne merészeljen. Hogyha pedig harmadszor abban tapasztaltatik, mint afféle gonosz, szófogadatlan és rossznak takargatója, fel fog akasztatni” — állt például a gyulai úriszék 1746-os rendeletében, de az útlevelek általánossá csak a XIX. század utolsó harmadában váltak Európában.

Sokáig ráadásul csak a név szerepelt az útlevelekben, és alapesetben bemondásra hitték el az azt lobogtatónak, hogy valóban őt hívják úgy, ahogy ottan írva vagyon. Az 1903-as vonatkozó magyar törvény még csak nem is rendelte büntetni az útlevél nélküli határátlépést — azt csak szerb és román viszonylatban követelte meg. Az első világháború és az ellenséges alattvalóktól, kémek jövés-menésétől tartó közhangulat tette aztán külföldön és a Monarchiában is szigorúbbá a rendszert. Sok ország új utazási dokumentumokat vezetett be, nálunk is 1915-ben írták elő a fénykép beragasztását, annak igazolásával együtt, hogy az valóban az útlevél aláíróját és tulajdonosát ábrázolja.

Kövessen minket a Facebookon is!

Bár a mából nézve ez érthető intézkedésnek tűnhet, akkoriban az ilyesmi több országban megrökönyödést váltott ki. A brit alattvalók különösen felháborodtak: úgy érezték, személyleírásnak és követelt arcképeknek csak bűnügyi nyilvántartásban van helyük. Az utazó magasságát, arcvonásait, homlokát, orrát („rendes”, esetleg „római”) leíró okmányoknak már a nyelvezetét is megalázónak érezték: előfordult, hogy a tisztes utazó – nyilván önképének megfelelően – intelligensként írta le a saját fizimiskáját, ehhez képest kellemetlenül érintette, hogy a tisztviselő ezt kihúzta, és oválisat írt be inkább helyette.

Az útlevél egységes anatómiai-bürokratikus kategóriái nincsenek tekintetre státuszra, megbecsültségre, társadalmi állásra, vagyis kikezdik az úriemberi becsület hagyományos fogalmát. 1920-ban a újságok címoldalán szerepelt az eset, hogy még az amerikai elnöknek is útlevelet kellett csináltatnia, enélkül Woodrow Wilson nem tudott volna részt venni a versailles-i béketárgyalásokon.

Az egységes útlevél gondolható demokratikusnak, de a semlegesítő, homogenizáló modern rend kifejeződésének is. Az útlevél-skandalumban a leghangosabb ellenzők érthetően a magasabb körökből kerültek ki, hiszen őket sértette leginkább az új rendszer. Az állam nem bízik a saját polgáraiban, megsérti személyes méltóságukat azzal, hogy személyük tiszteletben tartása helyett helyett holmi kis hivatalnokok akarják őket azonosítani – hangoztatták a szimbolikus ellenállók.

Maga a fénykép, mint a személyazonosság hivatalosan jóváhagyott eszköze, külön botrányt kavart, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy száz évvel később most például a vénaszkenner kapcsán éreznek például a B-közép környékén. Az újságok felháborító esetekről írtak: egy dán férfit nem engedték vissza a saját országába, mert Németországban levágatta a bajszát – meg kellett várnia, amíg kinő, csak akkor engedték át –, hiszen útlevelében így szerepelt. A fénykép nevetséges módon befagyasztja a korodat – lamentáltak: a fotódon még mindig csak húszéves vagy, a valóságban pedig már harminc, igazán nevetséges.

Hamarosan azt is standardizálták, hogy kell kinéznie egy útlevélképnek. Korábban az utazók kalapban, cigarettával is vétették le magukat, esetleg az egész családjukat ábrázoló fotót adtak be, ha meg nagyon kellett, ollóval vágták ki magukat mondjuk a tűzoltóegylet csoportképéről. 1920-ban aztán a Népszövetség egységesítette még a képen az elfogadható arckifejezéseket is. Ismerősek a halálosan komoly, beijedt pózok és grimaszok? Ezek beleférnek, a normális, hétköznapi helyzetek pedig nem – megtestesítve azt az állapotot, melyben az ember személyisége már eleve hatóságilag gyanús, és csak az állam szabványosított teremtményeként van mozgási szabadsága.

Szóval valahonnan innen jönnek a béna igazolványképek.

A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.