Hungária-öböl van, de magyar gyarmat nincs a Jeges-tengeren

A Monarchia 1872-74-es északi expedícióján felfedezett Ferenc József-földet a Szovjetuniónak csak 1926-ban jutott eszébe annektálni. Így akár azt is lehetne hinni, hogy fent, hogy a messzi északon fennmaradt egy olyan osztrák-magyar gyarmatszerűség, amely magát a dualista birodalmat is túlélte. Ez téves, de attól még továbbra is ott van valahol az é. sz. 81. fokán túl a mi Budapest-fokunk, és a kalandregénybe illően megmenekült felfedezők emlékét több más magyar vonatkozású elnevezés is őrzi.

Trianon nem csak a Kárpát-medence bő kétharmadát vette el Magyarországtól, a kínai érdekeltségünk is odalett – a tiencsini történetet legutóbb Vujity Tvrtko riportfilmje idézte fel, magyar gyarmatként beszélve a pár utcás koncessziós területről. Bár ez többszörösen hibádzik (nem gyarmat és nem is magyar), arra jó apropó, hogy előkerüljön egy másik, jóval nagyobb terület, amit szintén szokás osztrák-magyar gyarmatként emlegetni.

A Ferenc József-földet, ezt a Jeges-tenger azóta is gyakorlatilag lakatlan, 192 szigetből álló csoportját véletlenül és akarata ellenére fedezte fel az „Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció”. Eredetileg a legendás északkeleti átjárót akarták meghódítani, de mint utólag maguk is belátták: lehetetlenre vállalkoztak.

Mennyire hiú volt minden reménységünk! Este már jéggel voltunk körülzárva — körülzárva két egész hosszú év tartamára! Sötéten, minden reménytől megfosztva feküdött a jövő előttünk s beteljesültnek látszott végzetünk: hogy többé nem föl fedezők, hanem egy jégdarab utasai legyünk.

Miután Tegetthoff nevű hajójuk a jég fogságába esett, a jégmezőn próbáltak jegesmedvére és fókára vadászva túlélni, miközben a jég lassan észak felé vitte őket úgy, hogy ebbe nem volt semmi beleszólásuk. Hiába remélték, hogy a tavaszi olvadás kiszabadítja őket, a jeget dinamittal sem tudták felrobbantani. Másfél év telt el, mire az addig ismeretlen, Európa környékén felfedezésre utolsónak megmaradt szigetek partjaihoz sodródtak. Bár a Verne-hősöknek beillő felfedezők nem ide akartak jutni, saját és a Monarchia nagyobb dicsőségére kihasználták az alkalmat: a „delejes zavargásoknak” nevezett sarki fénnyel kapcsolatban végeztek „légtüneménytani” vizsgálatokat, és meghódították a természetesen gyorsan az uralkodóról elnevezett szigeteket.

„Lehetetlen volt az egyes tárgyakat külön elnevezésekkel is föl nem ruháznunk” – írták utólag, és a szigetek, szirtek és szorosok javát a Monarchiára utalva keresztelték el. Ma is vannak itt magyar vonatkozású nevek a térképen: egy nagyobb szigetcsoport az expedíció egyik szponzora után Zichy-föld lett, de került ide Deák Ferenc-sziget, Hungária-öböl, Vámbéry-szigetcsoport és Budapest-fok is.

Utóbbinak eredetileg a Pest nevet adták, de amikor hazaérve megtudták, hogy távollétük alatt megvolt a városegyesítés, aktualizáltak, és bónusznak még Ráth Károly főpolgármesterről is elneveztek egy hegyfokot.

A Budapest-fok 3-5000 lábnyi magasságú jéghegyek köréből nyúlik be a tengerbe - jeges nagyszerűségét nem lehet eléggé magasztalni

– számoltak be végre itthon, nem tudván, hogy csak a szemük káprázott: amit „Budapest-fok”-nak hittek, pusztán optikai csalódás volt, a nagyszerű szirt egyszerűen nem létezik. Az viszont valóság, hogy a jeges káprázatok közül hihetetlen módon megszabadultak: miután reménytelen helyzetben szánkóval és csónakokkal dél felé indultak, orosz halászokkal találták szembe magukat, és több mint két év után megmenekültek.

Hazaérkezésük után nagy nyilvánosságot kapott a kutatók beszámolója. A Földrajzi Közleményekben megjelent írásukat most el lehet olvasni az Arcanumon; érdemes is, tiszta kalandregény.

Bár a felfedezők baltával vágták az otthonról vitt, kővé fagyott tokajit az 50 fok mínuszban, a Ferenc József-föld messze volt attól, hogy magyar gyarmat legyen. Egyrészt ugye a dualista rendszer vállalkozásáról van szó, és sokkal inkább volt osztrák, mint magyar. A 24 fős expedíciónak egyetlen magyar tagja volt, a hajóorvos Dr. Kepes Gyula, a legénységet Dalmáciából szedték össze, közös nyelv az olasz volt. Az expedíció ugyan kapcsolódott a haditengerészethez, de nem állami, hanem magánvállalkozás volt, az adományok alig három százaléka jött Magyarországról.

Ráadásul nem is gyarmatszerzési akcióról volt szó. „A nemzeteknek a földisme gyarapítása végett folytatott békés versenyküzdelme amaz ünnepélyes pillanatban, melyben valamely uj földre lép vagy pedig az ezen legtávolabb elért előfoktól elbúcsúzik, lobogókat szokott arra kitűzni. Ausztria-Magyarország lobogója ekkor először lengett itt a magas éjszakon” – írta az expedícióvezető Julius Payer, arról is beszámolva, hogy ottlétük bizonyságául egy sziklacsúcson egy okmányt helyeztek el. Hazaérve nagy volt a dicsőség. Bár néhányan fitymálták az ügy tudományos jelentőségét, volt ünneplés rendesen, Strauss még indulót is írt az expedíció vezetőihez.

Ennél azonban több nem történt. Bár a Monarchiának is  voltak (sikertelen) kolonizációs kísérletei , ebben az esetben nem is próbálták elismertetni jogukat a Ferenc József-földre. A felfedezéstől praktikus hasznot nem reméltek: „az általunk bejárt földek sohasem fognak az emberek anyagi törekvéseinek körébe vonatni”.

 A Ferenc József-föld ennek megfelelően sokáig senkiföldje maradt. A Szovjetunió csak 1926-ban jelentette be, hogy annektálja, és bár ekkor a norvégok is kapcsoltak, a két odaküldött norvég hajó ugyanúgy járt, mint hajdanán az osztrák-magyar Tegetthoff: a jég fogságába estek, a Szedov nevű orosz jégtörő megelőzte őket. Ennek még nagy jelentősége lehet: a Barents és Kara-tengerek alatti gáz- és olajtartalékok nagyságrendnyivel haladják meg a jelenlegi orosz kitermelést.

Ha ezt akkor előre lehetett volna látni, talán a Monarchia is megfontolta volna az igazi birtokba vételt – így azonban csak 60 jegesmedvét ettek el a szigetekről, otthagyva cserébe néhány nekünk ismerős nevet.