Alternatíva a második világháború helyett: a Földközi-tenger kiszárítása

Philip K. Dick klasszikus scifi-regénye, az Ember a fellegvárban egy alternatív történelmi korban játszódik, ahol a nácik megnyerték a második világháborút. A sztori egyik érdekes vonala, hogy a németek óriási gátakkal kiszárítják a Földközi-tengert, amivel összeolvasztják Európát Afrikával, rengeteg új termőföldet hozva így létre az egykori tengerfenékből. Kevesen tudják, de ez az ötlet nem teljesen az írói fantázia műve: az 1920-as évektől kezdve egészen komoly tervek voltak Németországban erre a grandiózus vállalkozásra.

Az Atlantropa-projekt egy német építész, Herman Sörgel ötlete volt, aki négy könyvet, és több száz tudományos cikket írt a témáról, és a legapróbb részletekig kidolgozta a nagy tervet. Az 1920-as évektől kezdve egészen 1952-es haláláig gyakorlatilag ennek szentelte az életét, munkásságának ma a müncheni Deutsches Museum szentel külön kiállítást.

A Földközi-tengrebe ugyan sok folyó ömlik, de a párolgással elveszített víztömeg pótlását nagyrészt az Atlanti-óceánból kapja, a Gibraltári-szoroson át. Ha ezt egy gáttal lezárjuk, a vízszint automatikusan egy csomót csökkenni fog, a tengerfenék a felszínre kerül, és egy csomó új termőföld jön létre - ez volt az ötlet alapja. A gibraltári mellett Sörgel egy másik gátat tervezett Isztambul elé, a Dardanellák-szorosba, hogy a Fekete-tenger irányában is lezárja a Földközi-tenger kijáratát, illetve az egész tengert kettévágta volna még közében, egy hatalmas, 155 kilométeres gáttal Szicília és Tunézia között. A földrajzi változások miatt még pár kisebb kiegészítésre szükség lett volna, például a Szuezi-csatornát meg kellett volna hosszabbítani az új vízpartig, illetve a nagyobb kikötővárosokhoz is csatornákat kellett volna ásni, hogy megmaradhasson a funkciójuk.

Sörgel úgy számolt, az így létrejövő nyugati medencében 100, a keletiben 200 méterrel csökkenne a vízszint, az Adria úgy ahogy van, szárazfölddé válna, és összesen 660 ezer négyzetkilométernyi új, megművelhető és termékeny földterület bukkanna elő a víz alól. Ez a mai Németország területének majdnem a kétszerese. Ráadásul a gátakba épített vízierőművek 110 ezer megawattnyi energiát is képesek lennének termelni, állította Sörgel (összehasonlításképpen: a paksi atomerőmű jelenlegi kapacitása 2 ezer megawatt). A terv egy későbbi, továbbfejlesztett verziójában az építész mindehhez hozzátervezett még pár gátat a Kongó folyón, ami egy beltengert hozott volna létre Közép-Afrikában.

A rengeteg új termőföld és megújuló energia az első világháború utáni Európa minden gondját megoldotta volna - legalábbis ezt ígérte a német építész. A terv csak nemzetközi összefogással és beruházással jöhetett volna létre, de rengeteg munkahelyet teremtett volna, az olcsó energia sosem látott gazdasági fejlődést, a projekthez szükséges összefogás pedig tartós békét hozott volna Európába.

A történelemkönyvekből persze tudjuk, hogy a dolog nem így történt.

Pedig a német média felkapta Sörgel tervét, amit a maga merész monumentalitásában mindenki imádott; létre is jött a gyakorlati megvalósítást szervező Atlantropa Intézet. Propagandafilmek népszerűsítették Atlantropát, mint például ez:

Aztán jött a náci hatalomátvétel, és az új német vezetés a pacifista Sörgel terve helyett inkább a hadseregben látta a Lebensraum-probléma megoldását. A második világháború után a győztes hatalmak is foglalkoztak egy ideig az Atlantropa-tervvel, de az akkori technikai fejlettség mellett irreálisnak tartották, pláne, hogy Európa újjáépítésére kellett akkoriban minden energia. Később, az atomenergia megjelenésével a vízerőművekből származó energia vonzereje is megkopott, és a terv végleg a scifi birodalmába költözött.