Nincs más hátra, jöjjenek a lángoló tevék!

Csodálatos időszaka lehetett a történelemnek, amikor a mongol felmenőkkel még dicsekedni lehetett. Timur Lenk fejedelem, a XIV. század híres hódítója Dzsingisz kán leszármazottjának vallotta magát, pedig a történészek szerint az apja inkább egy nyugat-afganisztáni, eltürkösödött törzsből származhatott.

Nem mintha a származás bármit rontott volna Timur hadvezéri képességein. Hódításai során végigdúlta Közép-Ázsiát, lerohanta a Kaukázust, földig rombolta Kunmagyariát, bevette Moszkvát, és két éven belül foglalta el Damaszkuszt, Aleppót és Bagdadot is. Nem unatkozott, na. A Kaszpi-tengertől Indiáig gyakorlatilag minden talpalatnyi földre ráírhatta a térképen, hogy AZ ENYÉM.

Tényleg az övé volt; megszerezte, került, amibe került. Vívott életében pár elképesztő csatát, de talán egyik sem volt olyan eszement és vakmerő, mint amikor 1398-ban India ellen indult.

Mahmúd Tugluk, Delhi szultánja százhúsz felfegyverzett harci elefánttal vonult fel Timur serege ellen. Az állatok ormányára kardokat csatoltak; el lehet képzelni, milyen pusztítást végeztek ezzel az ellenséges gyalogságban. Amikor Timur emberei meglátták a felfegyverzett elefántokat és Mahmúd szultán seregét, a frász törte ki őket.

Mit tesz ilyenkor egy épeszű hadvezér? Alighanem az íjászokra bízza az elefántok lenyilazását. És mit tett Timur? A hadtörténelem egyik legborzalmasabb kísérleti fegyverére támaszkodott:

Elnézést a szörnyű szófordulatért, de az ötlet fényes sikernek bizonyult. A pszichológiai hadviselésről szóló tankönyvek valószínűleg hosszan taglalják, hogy milyen demoralizáló hatást gyakorolhat egy elefánthordára, ha feléjük hajtanak egy csomó, szalmába tekert, olajjal meglocsolt, majd felgyújtott tevét, de Mahmúd katonái azokat pont nem olvasták. Timur viszont megsejtette magától is.

A többit kitalálhatják. Az elefántok úgy megrémültek a lángoló tevéktől, hogy féktelen randalírozásba kezdtek, nem nézve, kire lépnek – és miközben nem néztek oda, a saját katonáikat tiporták halálra. Amikor az égő tevék elérték Mahmúd seregét, a csata sorsa végképp megpecsételődött.

Timurnak csak annyi dolga volt, hogy leverje a túlélőket, begyűjtse az elefántokat, majd azokkal együtt foglalja el Delhit. Ez olyan jól sikerült, hogy a hadművelet végére a városból csak üszkös romok maradtak, és több mint egy évszázadig tartott, mire sikerült helyreállítani. Ezzel szemben a szamarkandi mecset építéséhez még hat év múlva is indiai harci elefántokkal hordták a köveket.