A történelem egyik legprofibb könyvhamisítása után a tudomány lehúzhatja a rolót?
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Csehszlovák kém lehetett a saját halálát eljátszó brit politikus
- A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
A majdnem tökéletes könyvhamisítás évekig extázisban tartotta a tudományos elitet, amely meg volt győződve a semmiből előkerült különleges Galilei eredetiségéről, és arról, hogy az forradalmasítani fogja a tudománytörténetet. Egy outsider fiatal kutató kivételével, aki felfigyelt arra, ami másoknak nem szúrt szemet, és hiába hülyézték befutott professzorok, ő kitartott az álláspontja mellett. Egy könyvtolvaj, aki politikai kapcsolatai miatt könyvtárigazgató lesz, hogy nagyipari szinten űzhesse a lopást; egy túl tökéletes hiúzos pecsét; és egy nagy rakás átvert szakértő a könyvtörténet egyik legnagyobb hamisítási botrányában.
Galilei 1610 januárjának egyik éjjelén kozmológiai jelentőségű felfedezést tett az erkélyén. Távcsövébe pillantva három csillagot vett észre a Jupiter körül, melyeknek pontos helyzetét üstöllést fel is rajzolta füzetkéjébe. Hat nappal később az égitestek még mindig megvoltak, de már nem teljesen ugyanott. A Jupiter holdjainak felfedezése a kopernikuszi fordulat empirikus bizonyítását jelentette: a Föld nem középpontja többé a világegyetemnek.
A forradalmi eredményt közreadó könyv, a Sidereus Nuncius (‘Csillaghírnök') tudománytörténeti jelentősége hatalmas – ennek is köszönhető, hogy az 550 eredeti példányából négy évszázad után nagyjából 150 még mindig megvan. Az eredeti kiadások – főleg, ha ennyire fontos műről van szó – mindig kiemelt értéket képviselnek, így a manhattani antikváriusok krémjébe tartozó Richard Lannak nem kellett kétszer mondani, amikor egy Marino Massimo De Caro nevű olasz férfi, akivel már voltak korábban kölcsönösen előnyös üzletei, eladásra kínált neki egy eredeti Sidereus Nunciust. Az átnyújtott dokumentáció szerint a könyv korábban egy Argentínában aktív szabadkőműves-páholy tulajdonában állt.
A könyvnek több eredeti példánya járt már korábban lan kezében, és bár nem ez volt közülük a legjobb állapotban, az rögtön látszott, hogy különleges darab. Rajta Galilei római tudományos társaságának, az Accademia dei Linceinek hiúzos bélyegzője, a címoldalon Galilei személyes aláírása „Io Galileo Galilei f.”, melyben az f. az olaszok szerint a 'fare' (csinálta) rövidítése lehetett. Ez már így is különleges találat lenne, de a legfontosabb: az ismert példányokban lévő rézkarcok helyet ebben a könyvben a holdfázisokat gyönyörű, vízfestékkel készült ábrák mutatták.
Az antikvárius a megvétel előtt megmutatta a könyvet a világ egyik legnagyobb élő Galilei-szakértőjének, Owen Gingerichnek is. Ahhoz, hogy nem akárkiről van szó, csak annyit, hogy a Harvard csillagász professor emeritusa Kopernikusz főművének, a De Revolutionibusnak például szinte mind a hatszáz fennmaradt eredeti példányát saját maga vizsgálta meg. Gingerich a könyvről azt mondta, hogy annak „szilárd Galilei-kapcsolata” van: a holdakat vagy maga a tudós rajzolhatta, vagy legalábbis az ő felügyeletével készültek.
Lan ezután – 2005-ben járunk – félmillió dollárt fizetett a Galileiért. Más neves szakértőket is megkérdezett. Megkereste többek között a neves német művészettörténészt, Horst Bredekampot, aki teljes izgalmi állapotba jött: mert Galilei eredeti rajzainak felfedezése saját témája (tézise szerint „az eszmék a rajzokon keresztül alakulnak ki”) szempontjából is nagyon ígéretes volt. Bredekamp egy hónapnyi vizsgálódás után kijelentette, hogy a rajzok egyértelműen Galilei saját alkotásai, a könyv pedig nem más, mint az eredeti nyomdai korrektúrapéldány, melynek kihagyott helyeire a tudós megfigyelései után mintegy „élőben” rajzolta be a holdfázisokat.
Ez életem befektetése
– jelentette ki Lan, és úgy nyilatkozott, legalább 10 millió dollárt fog kérni az egyedi példányért. Közben Bredekamp gyorsan összehozott egy komoly tudományos projektet a frissen megtalált Sidereus Nuncius tanulmányozására. Már nem az eredetiség volt a kérdés, abban biztosak voltak, de mindent meg akartak tudni az 1610-es legelső példányról. Ultraviola sugárzással azonosították a tintát, röntgensugárzással a papír összetételét, megvizsgálták a pecséteket, az aláírásokat, a kötést – Bredekamp szerint ilyen mély és alapos kutatást korábban csak a Gutenberg-biblián végeztek a világban.
A kutatásokat összegző vaskos kétkötetes könyvről mások mellett egy reneszánsz korral foglalkozó történész, Nick Wilding írt recenziót egy folyóiratba. Ezen dolgozva hallott arról, hogy 2005 környékén több hamis könyvtári pecsétet találtak az antikvárpiacon megjelenő könyrégiségekben – többek között egy hiúzt ábrázolót is az 1600 körüli Itáliából. Wilding, aki tudományos karrier szempontjából nem volt egy súlycsoportban Bredekampékkal, gyanút fogott. A Galilei-könyvön lévő pecsétről nagy felbontású másolatokat kért, és amit látott, igazolta a gyanúját: a pecséten folytonos volt egy olyan vonal, ami az eredeti példányokon megtört. Közben azt is kiderítette, hogy a korabeli könyvtári katalógusban nem szerepelt a Sidereus Nuncius. Valami még furcsább is kiderült: 1610 februárjában, amikor Galileinek az elmélet szerint közvetlenül be kellett volna rajzolnia a holdat vízfestékkel a könyvbe, nem volt olyan holdfázis, amit ő feltüntetett – ez pedig megkérdőjelezte a kormeghatározást és ezzel az egész „eredeti nyomdai példány” hipotézist.
Az angol kutató megosztotta kétségeit a jóval nagyobb nevű Bredekamppal is, aki azonban durván elutasította azokat, mondván, ez teljes ostobaság, Wiggins még csak nem is fogta kézbe a példányt, csak fényképeket látott róla, ez pedig az eredetiséget illetően módszertani „halálos bűn”.
Ha ez a könyv hamisítvány, akkor az egész tudománytörténet lehúzhatja a rolót
– jelentette ki a német kutató.
Nem árulunk el nagy meglepetést, ha elmondjuk: hamisítvány volt (és azzal se, hogy a roló fennmaradt). A szaporodó gyanús jelek után a könyv olasz eladójára terelődött a figyelem, annál is inkább, mert kiderült, hogy De Carónak annyi vaj van a fején, hogy az egy tejüzemben is komoly mennyiség lenne. Viszonylag új volt az antikvárbizniszben, és állítólagos dél-amerikai forrásokból olyan könyvritkaságokat szállított, amelyek nagyon kivételesnek számítottak – nyomában azonban egyre több kétes eredetiségű áru bukkant fel. Megnyerő ember, remek kapcsolatokkal; volt, hogy a világ elől amúgy jól elzárt Vatikáni Könyvtárból szerzett kéz alatt fél évezredes ritkaságokat, máskor egyszerűen lopott: a VI. századi Monte Cassinó-i apátság polcáról a megfelelő pillanatban két eredeti Galileit rejtett például a táskájába; helyükre hamisítványokat csúsztatott.
Politikai összeköttetéseinek köszönhetően ekkor már az olasz kultuszminisztérium tanácsadója volt, továbbá egy Putyin-közeli orosz olajmilliárdos összekötője, Kongó tiszteletbeli konzulja és az argentin állam biztonsági emberrel és golyóálló kocsival megbecsült barátja. Miután Berlusconi pártjában is fontos szövetségeseket szerzett, megkapta minden könyvhamisító és orgazda álommelóját: a legrégibb nápolyi könyvtár igazgatójává nevezték ki.
Mintha egy gyújtogatóra bíznák az erdőt
– írta róla hamarosan egy művészettörténész, miután a könyvtárban olyan állapotokat talált, melyek leginkább egy nápolyi szeméttelepre emlékeztették. A 400 éves könyvek egymás hegy-hátán felstószolva, rajtuk kólásüvegek, a régiségek között De Caró kedvenc németjuhászai szaglásztak. „Ez borzalmas. Az igazgató egy bűnöző” – súgta a látogatónak egy könyvtáros, aki arról mesélt, hogy De Caro éjjel bőröndökbe pakolja a könyveket.
Bár a könyvtárigazgató befolyásos ismerőseivel fenyegette a cikk szerzőjét, hamarosan ellene indult vizsgálat. Éppen idejében: a rendőrség 2000 lopott könyvet foglalt le De Carónál. Lassan mindent beismert, még a New Yorkban eladott hamis Sidereus Nunciust is. A jelek szerint büszke volt rá, hogy képes volt szinte az egész akadémiai világot megtévesztenie – egy interjúban később részletesen be is számolt a technikájáról. Sztorija szerint gyermekkora óta nagy Galilei-rajongó (a Galilei-mítoszról itt írtunk részletesen), az évek során pedig amolyan laikus szakértővé képezte ki magát, és óriási energiát feccölt a közel tökéletes hamisítvány előállításába.
Kézműves papírmanufaktúrák archaikus technikával készített XXI. századi papírjait és az eredetiekhez hasonló vízjeleit használta, a magas savtartalmú XIX. századi tintát Buenos Aires-i elfekvő készletekből szerezte be, majd a könyvet, hogy régiesnek tűnjön, húsz percig sósavgőzben párolta, végül eredeti barokk kötésbe tette.
A művet korábban megkérdőjelezhetetlenül hitelesnek nyilvánító tudományos elit alig akarta elhinni, hogy felültették. Bredekamp sátáni figuráról és zseniális hamisítványról beszélt, ami szerinte bárkit megtévesztett volna. A botrány után a korábban megbukott német kutatócsapat újra összeállt, és utólag bizonyították az addigra más mindenki által tudott csalást: ekkor már ők is észrevették, hogy a papírban 1930 után előállított szálak is vannak, hogy a Galilei-aláírás inkább a mester időskori aláírása, és így tovább.
Hogyan követhettek el komoly szakértők, nagy kutatási pénzekkel ekkora tévedést, miközben velük szemben eleinte csak egyetlen, a hamisítást felismerő fiatalember állt? – értetlenkedett a sajtó. Egyesek szerint Bredekampnál a hírnév iránti vágy elnyomta a tudományos alaposságot, de azt is látni kell, hogy a professzionális könyvhamisítók, akiket a pénzen kívül az is motivál, hogy szakmailag legyőzzék a számukra rivális szakértőket, ma már olyan szinten vannak, hogy egy-egy ilyen eset néha szinte csak véletlenül derül ki. És ki tudja, könnyen lehet, hogy jóval több ilyen ügy van, csak sokszor nincs ott egy ambiciózus fiatal kutató, aki rájönne a hibára.
Források:
Kiss Farkas Gábor: Galilei csillagának hamis hírnöke. http://obeliscus.hu/hu/node/319
Viskolcz Noémi: Ó, ez mégsem Galilei! BUKSZ 2015/3-4. http://epa.oszk.hu/00000/00015/00077/pdf/EPA00015_buksz_2015_3-4_259-265.pdf
Nicholas Schmidle: A very rare book. Newyorker, 2013 december. http://www.newyorker.com/magazine/2013/12/16/a-very-rare-book
Rovataink a Facebookon