Az ember, aki meglovagolta a villámokat

Manapság gyakran lehet hallani olyasmiket, hogy az emberek a felhőbe költöznek, mindenünket a felhőben tartjuk, vagy hogy a felhőben már szinte bármi megoldható. A felhőtechnológia felfutását még éppen megérhette a 2009-ben meghalt William Rankin alezredes is, bár benne meglehetősen kellemetlen asszociációkat ébreszthettek az ilyen 21. századi marketinges közhelyek. Rankin ugyanis 1959-ben szó szerint a felhőben járt, és ha nincs ekkora szerencséje és kitartása, soha nem is keveredett volna ki belőle élve.

Rankin épp egy F–8 Crusader típusú vadászrepülőgéppel repült, amikor a motor meghibásodása miatt katapultálni kényszerült – 1004 kilométer per órás sebességnél, 14,3 ezer méteren. Ilyen magasságban a rendkívül alacsony nyomás és a súlyos mínusz fokok miatt nem tanácsos védőruha nélkül ugrálgatni, márpedig Rankinnél ilyesmi pont nem volt, csak egy szál oxigénmaszk meg hozzá némi oxigén, ami sokáig azért nem bírta. Azt csak később következtette ki a félig leszakadt jobb kisujja himbálózásából, hogy maga a katapultálás se sikerült tökéletesen, de az elkövetkező órák fényében alighanem ez volt a legkisebb gondja.

A mutatvány tehát már alapból életveszélyes volt, de Rankin ráadásul éppen egy zivatarfelhőbe ugrott bele. Ez egy sűrű, toronyszerű, gyakran villámokkal, mennydörgéssel és hasonló finomságokkal kísért felhőtípus, nem olyasmi, aminek az ember szívesen kerülne a közepébe. Rankin a katapultálás után 10 másodperccel máris szélvihar és jégeső közepette találta magát. A hirtelen nyomásváltozás miatt felfúvódott a gyomra, és a szemétől a füléig mindenhonnan folyt a vére.

A felhő belsejében nem tudta, merre jár, alig néhány méterre látott csak el. Öt perc után gyanakodni kezdett, hogy az ejtőernyője felmondhatta a szolgálatot, mert háromezer méteren magától ki kellett volna nyílnia, márpedig ennyi idő alatt rendes körülmények között már bőven süllyednie kellett volna ennyit. Végül az ernyő mégiscsak kinyílt, de mint aztán kiderült, közel se volt még az ideális magassághoz, csak megtréfálta a barométer a viharos körülmények miatt.

Némi vigaszt nyújthat, hogy akkor se járt volna jobban, ha az ernyő jó helyen nyílik ki, mert a feláramlás így is, úgy is visszarántotta volna magával. Olyan erős volt a légáramlat szívóhatása, hogy amikor elérte a maximumát, az ernyő ugyan megtorpant, de Rankin testét a lendület még továbbvitte, fejjel bele az ernyőbe – hogy aztán megint zuhanni kezdjen, majd az egész kezdődjön elölről. Ettől az extrém bungee jumping bemutatótól a felfúvódott és minden testnyílásán vérző Rankinnek még hányingere is lett. Bár eddigre talán ez már fel se tűnt neki a testét verdeső jégeső és a körülötte cikázó villámok közepette.

Eddigre persze a végtagjai már lefagytak, a vízpára pedig olyan sűrű volt, hogy kis híján vízbe fulladt, még mindig több ezer méterrel a föld fölött. Végül mégis sikerült nemcsak az életét, de az eszméletét is megőriznie, és 40 perces (!) hánykolódás után kijutott a felhőből. Úgy tűnt, túl van a nehezén, és épp egy tisztás felé ereszkedett – amikor a természet még egy utolsót csavart a történeten, és az ernyőjébe belekapó szél inkább egy erdő fölé sodorta, ahol annak rendje és módja szerint bele is gabalyodott az ágakba. Ha a vihar miatt a sisak lerepült volna a fejéről, Rankin a heroikus légi küzdelem túlélése után abba a banális mozzanatba halt volna bele, hogy landoláskor lendületből lefejelt egy fatörzset.

Miután kibogozta magát, elindult az erdőben, amíg bele nem botlott egy autóútba, ahol stoppolni kezdett. Itt már jöhetne a happy end, de még ne örüljenek: ha látnának az út mellett integetni egy ejtőernyős, összehányt, véres, szakadt, ázott alakot, lehet, hogy önök is beletaposnának a gázba. Valaki végül mégis felvette, de csak egy telefonfülkéig jutott, ahonnan ő maga hívott mentőt. Mindezek után természetesen hosszú heteken át lábadozott, végül viszont komolyabb maradandó sérülés nélkül hagyta el a kórházat.

Egy évvel később aztán Rankin könyvet írt a példátlan kalandról, The Man Who Rode the Thunder, vagyis Az ember, aki meglovagolta a villámokat címmel. Kevés olyan sztorit lehet elképzelni, ahol egy ilyen cím ne hangzana túlságosan fellengzősen, de itt tényleg ez történt, bár a lovaglás helyett a rodeózás talán még találóbb lett volna.

(Igen, tudom, hogy a thunder inkább mennydörgést jelent, de az rosszabbul hangzana a fordításban, nézzék el nekem, mint ahogy elnézték ennek meg ennek a filmnek is.)