Mi történt a világ leghíresebb szellemhajójával?

Lassan másfél évszázada izgatja a közvélemény rejtélyek iránt fogékony részét, hogy mi történhetett a világ egyik leghíresebb szellemhajójával, a Mary Celeste nevű teherszállítóval és legénységével. Bár biztosat nehéz mondani, a 21. században újra elővett és leporolt történet sokat tisztult azóta, hogy 1935-ben Lugosi Béla főszereplésével még film is készült belőle, Fantomhajó címmel.

Az Atlanti-óceánon hánykolódó Mary Celeste-et a brit Dei Gratia találta meg 1872. december 5-én, az Azori-szigetektől 6-700 kilométerre keletre. Mivel nyolc nappal előttük hagyta el New Yorkot, már rég meg kellett volna érkeznie Genovába, ahová rakományával, 1701 hordó ipari alkohollal megrakva tartott.

Az elhagyatott hajóra átküldött mentőcsapat szinte teljes épségben talált mindent: magát a hajót, a rakomány nagy részét, hat hónapra elegendő ételt-italt és a legénység holmiját is – csak maga a legénység nem volt sehol. Illetve az egyetlen mentőcsónak is hiányzott, és a hajó két szivattyújából az egyiket szétszerelve találták.

A hajó aljában ugyan egyméteres víz állt, de ezzel együtt használható volt, úgyhogy a Dei Gratia mentőcsapata a brit fennhatóság alatt álló Gibraltárig hajózott vele, ahol egy bíróság az ilyenkor szokásos módon döntött arról, hogy jár-e nekik a mentésért cserébe a hajóra kötött biztosítás díja. A vizsgálatot vezető főügyész először turpisságot sejtett a dologban, ezért inkább vizsgálódni kezdett, de miután nem talált semmilyen biztosítási csalásra utaló bizonyítékot, három hónappal később mégis megítélte a díj kifizetését (bár csak a teljes összeg egyhatodáét, ami arra utal, hogy azért teljesen nem sikerült megbékélnie a történettel).

Ezután talán feledésbe is merült volna a Mary Celeste, ha Arthur Conan Doyle, a Sherlock-történetek atyja nem ír róla novellát 1884-ben, az érdeklődés ezután lobbant fel igazán a rejtély iránt – ami persze egyúttal azt is jelentette, hogy elharapózott a spekuláció és szárba szöktek az összeesküvés-elméletek. Megfejteni viszont azóta se sikerült teljesen, mi is történt. 2002-ben aztán egy dokumentumfilmes, Anne MacGregor kezdett újra nyomozásba: megvizsgálta az elérhető dokumentumokat, interjúkat készített a legénység leszármazottaival, korabeli időjárási adatokat elemzett. Végül 2007-ben, A Mary Celeste igaz története című filmben mutatta be, mire jutott.

A Mary Celeste 1872. november 7-én indult útnak hétfős legénységgel, Benjamin Spooner Briggs kapitánnyal, a feleségével és kétéves lányukkal a fedélzetén. Rossz időjárási körülmények között, két hét alatt jutottak el az Azori-szigetekig, itt született az utolsó naplóbejegyzés november 25-én. A mentőcsapat tíz nappal később talált rá az üres hajóra.

MacGregor először elkezdte kizárni, mi nem történt a sok köztudatban keringő teória közül:

• tengeri szörnyek okozták a vesztét (ugyan már);
• kalózok támadták meg (nem hiányzott a fedélzetről semmilyen érték);
• a részeg legénység fellázadt (nem utal erre semmi);
• berobbant néhány alkoholos hordó (nem volt robbanásra utaló jel, és a kilenc üres hordó pont az volt, amelyek más anyagból készültek, ezért könnyebben szivárogtak);
• gyilkos tengerészek (kettőjüknek ugyan hiányzott a felszerelése, de nem azért, mert mindenkit kinyírtak és leléptek, hanem mert már korábban elvesztették).

A legvalószínűbb, hogy a legénység egyszerűen elhagyta a hajót. Az viszont elég valószínűtlen, hogy a kapitány a nyílt tengeren adott volna erre parancsot, pláne, hogy a hajó még a megtalálásakor is működőképes volt. Hogy be tudja lőni, hol váltak meg a hajótól, MacGregor felkért egy szakértőt, hogy a korabeli körülmények és a hajónapló alapján segítsen rekonstruálni a hajó utolsó napjainak útvonalát.

A napló szerint a Mary Celeste november 25-én tíz kilométerre megközelítette az Azori-szigetekhez tartozó Santa Mariát. A klímaváltozás kutatásához használt adatbázisokból MacGregorék előbányászták az akkori időjárásra, vízhőmérsékletre és szélirányra vonatkozó adatokat, és kimutatták, hogy a hajó könnyedén elsodródhatott teljesen magától az utolsó naplóbejegyzés helyétől a megtalálás helyéig a két esemény között eltelt idő alatt. Az pedig már sokkal valószínűbb, hogy ha a kapitány elrendelte a hajó elhagyását, azt akkor tette, amikor látótávolságon belül volt a szárazföld, nem pedig a semmi közepén. Na de miért rendelhette el egyáltalán?

Mint kiderült, a Mary Celeste az előző útján szenet szállított, illetve a hajót nem sokkal korábban felújították. A szénpor és az építési törmelék eltömíthette a hajó egyik szivattyúját, amit alátámaszt, hogy a mentőcsapat erre szétszerelve talált rá. A szivattyú nélkül viszont a kapitány nem tudta megítélni a megpakolt hajóról, hogy mennyi tengervíz jutott a hajótestbe a mostoha időjárási körülmények közepette – vagyis nem lehetett biztos benne, hogy el fognak-e süllyedni. Így amikor szárazföld közelébe értek, észszerű magyarázatnak tűnik, hogy a legénység, a családja és a maga életét mentendő, kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Pláne, hogy a napló vizsgálatából az is kiderült, hogy elszámolhatta magát, és három nappal később láthatták meg végre a szigetet, mint amire számítottak.

Mindez persze nem kőbe vésett tény, hiszen sok idő telt el azóta, és kevés információ maradt fenn az esetről, de ezek alapján a fenti a legvalószínűbb és leghihetőbb magyarázat a hajó titokzatos elnéptelenedésére. Hogy aztán mi történhetett magával a legénységgel, miután mentőcsónakba szálltak, végképp rejtély, és könnyen lehet, hogy már örökre az is marad.