A boszorkányság mögött a fekete mágiánál is gonoszabb dolog lappang

2017.11.26. 07:54

Nyilván nem azért kattintottak erre a cikkre, mert eddig nem tudták, milyen durva lehetett a középkorban élni, de azért mégis:

Nagyon durva lehetett a középkorban élni!

A keresztény Európa legfejlettebb részein, a Francia királyságban és a Német-Római-birodalomban például évszázadokon keresztül valóságos dilijárványok söpörtek végig. Egész települések csúsztak bele kollektív hallucinációkba, vizionáltak angyalokat vagy démonokat, éltek át közös viszketést, mindenkit gúzsba kötő kínt, mintha csak Dante Purgatóriumába pottyantak volna. A korabeli krónikákban egészen bizarr jelenetekkel találkozunk: 1374-ben Aachenben és 1518-ban Strasbourgban például feljegyezték, hogy egyik napról a másikra önkívületben táncoló emberek lepték el az utcákat, és a bizarr karnevál több résztvevője a szó szoros értelemben a végkimerülésig ropta – rajtuk mondjuk nyilván nem segített a logikusnak tűnő „Hadd táncolják ki magukból a kórt!” orvosi utasítása sem.

Ráadásul az időről időre felbukkanó rontás valóban meggyötörte a testet. Voltak, akik úgy írták le az érzést, hogy hangyák fúrták be magukat a bőrük alá, mások úgy érezték, kard nélkül belezik ki őket. Az áldozatok teste is deformálódott: a nyak furcsa görcsben csavarodott meg, a végtagok eltorzultak, és üszöktől feketedtek meg. És ha nem amputálták idejében az elhalt ujjakat, kezeket, lábfejeket, akkor az üszkösödés gyorsan átterjedt más testrészekre, halállal fenyegetve az áldozatot – igaz, a kor orvosi viszonyai között az amputálás sem volt épp megnyugtató opció.

A keresztény séma szerint a bizarr kórságot spirituális jelenségként fogták fel; igaz, ez a séma rögtön kétféle értelmezésre adott lehetőséget:

  1. Isten csapott oda a bűnösöknek, és ezt a bűnt alázattal kell viselni.
  2. a Sátán ügynökei rontották meg az ártatlanokat, és ezt a rontást ki kell purgálni.

A kétféle értelmezés alapján azután azokat, akiken megmutatkozott a démonokkal megküzdő egyiptomi remetéről, Szent Antalról elnevezett kór, vagy vezeklőknek, vagy boszorkánynak, vagy a boszorkányság áldozatának tartották – és sokszor csak a véletlenen múlt, hogy az ember melyik kategóriába került. De az inkvizíció intézményesülésével és a boszorkánysággal kapcsolatos hisztéria elharapódzásával egyre gyakrabban a második értelmezés vált uralkodóvá, és ahol felütötte a fejét a kór, ott az egyházi és világi hatóságok a betegséget leginkább egy kiadós boszorkányüldözéssel akarták gyógyítani.

Egy járvány, ami nem ragályos

A kortársak szemében a sötét mágiára utalt az is, hogy „Szent Antal tüze” a nagy járványokhoz képest meglehetősen válogatós volt: több vidéket látványosan elkerült, és éveken keresztül képes volt lappangani, hogy utána egy esős tavaszon tízezreket vigyen a vitustáncba.

Ráadásul úgy tűnt, a Szent Antalnak szentelt ispotályok képesek megálljt parancsolni a kór terjedésének: azok a szerencsétlenek, akik szenvedéseikre a vörössel jelölt falak között kerestek enyhet, sokszor számoltak be állapotuk javulásáról – hogy azután hazatérve gyakran áldozatul essenek a kór újabb rohamának. A háztartások ugyanis hiába alkalmaztak Szent Antalnak kedves rítusokat – mondjuk azt, hogy egy kifordított liszteszsákkal jól megverték a beteget –, valamiért képtelenek voltak védekezni a rontással szemben.

A kór kettős jellege, terjedésének esetlegességei miatt nem csoda, hogy a valódi magyarázatra annak ellenére is évszázadokat kellett várni, hogy a megoldás a tányéron hevert: nem máshol, mint az egyik legközönségesebb gabonafélében, a rozsban.

Pontosabban nem is magában a rozsban, hanem egy rozson élősködő gombafajban. Ez a gomba, amit latinul Claviceps purpureá-nak, magyarul kissé félrevezető módon anyarozsnak neveznek, szabad szemmel is látható, 2-5 centiméteres feketés-lilás kinövésként (szkleróciumként) jelenik meg a kalászon, és annyira közönséges kísérője a növénynek, hogy

az 1850-es évekig úgy gondolták, hogy ez nem egy kórokozó, hanem a rozs része.

Az anyarozs nemcsak a rozsban, hanem a többi gabonafélében és még egy sor növényben is előfordulhat, de mégis a rozs a leggyakoribb hordozója. Onnan pedig úgy került az emberi szervezetbe, hogy a rozzsal együtt beleőrölték a lisztbe, utána pedig belesütötték a kenyérbe. A kenyér az anyarozstól kissé feketés lett, de íze nem árulta el, hogy továbbra is nagy koncentrációban tartalmazza az ergotamin nevű alkaloidát, mely pár nap, esetleg pár hét alatt fejti ki a fentebb leírt, igen sokrétű és igen brutális hatását (melyet a kiváltó vegyületről ergotizmusnak is neveznek).

Anyarozs vagy varjúköröm
Anyarozs vagy varjúköröm

Az anyarozs leginkább a hűvösebb, csapadékosabb tavaszokon szaporodik el a rendszertelenebbül fejlődő rozson – ezért is voltak gyakoriak az általa okozott járványok az óceáni éghajlatú francia partokon, a hűvösebb svájci hegyvidéken vagy a Rajna-völgyében (ahol 857-ben az első tömegpszichózist dokumentálták). Ráadásul amikor rossz volt a termés, akkor a szegényebb rétegek nem engedhették meg maguknak, hogy lemondjanak a kicsit furcsább ízű kenyérről, ezért őket aránytalanul jobban sújtotta Szent Antal tüze, mint mondjuk a nemeseket - és ezért is segíthetett rajtuk az antonita rend ispotályainak jobb étrendje. 

A kutatók az ergotizmus és a boszorkányok „felbukkanása” között is számos kapcsolatot találtak, és kimutatták, hogy a csapadékos, késői tavaszt hozó években sokkal több volt a boszorkányper. Ma már az is bizonyított tény, hogy a történelem talán leghíresebb boszorkánypere, a salemi mögött sem egyszerű tömeghisztéria áll, hanem az 1692 hűvös, esős tavaszán megszaporodó anyarozs kiváltotta hallucinációk. A boszorkányüldözés első hullámában elkapott három „boszorkányt” úgy leplezték le, hogy a megfertőzött gyerekek vizeletét pitébe sütötték, megetették a fertőzöttekkel, akiktől elvárták, hogy saját vizeletük megsúgja nekik, ki rontotta meg őket. Szegények persze érezték a nyomást, és rá is böktek három asszonyra. Ők aztán a kínvallatások hatására további boszorkányokat neveztek meg, akiket szintén lefogtak, vallomásra kényszerítettek, majd kivégeztek. Összesen húsz nő halt meg így.

De egyes történészek a Francia Forradalom kezdeti szakaszának arisztokrataellenes vidéki pogromjai – a Nagy Félelem – mögött is egy durva anyarozs-fertőzést sejtenek, melynek pszichotikus jelenségeit a parasztok éhínségtől és a nemesi bosszútól való félelme határozta meg.

A megmentő kovász

Vannak spekulációk arról, hogy az anyarozs már az ókori görögök egyik beavatási kultuszában, az eleusziszi misztériumokban – ami annyira titkos volt, hogy az utókor alig tud róla valamit - is szerepet játszhatott, de valószínűbb, hogy a gombafertőzés a rozs meghonosítóival, a germán törzsekkel együtt érkezett Európába. De pont őket nem sújtotta az ergotizmus, méghozzá azért, mert tiszta rozskenyeret sütöttek, amit azonban csakis kovásszal lehet dagasztani. Márpedig a kovász gombaölő szerként funkcionál a kenyérben, és elpusztítja az ergotamint. Később is egész vidékek menekültek meg az anyarozsfertőzéstől, csak mert épp másként kelesztették a kenyeret.

De Európa meglehetősen nagy részén használtak kevert lisztet, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy a növényvédő szerek megjelenése előtt mindenki igyekezett többféle gabonát vetni, mert így kisebb volt az esélye annak, hogy valamilyen katasztrófa az egész termést elviszi, és mindenki éhen hal. És a kenyeret is sörélesztővel kelesztették meg, ami érintetlenül hagyta az anyarozs mérgét.

Nem csoda, hogy a hétköznapi logikával igen nehéz volt felfedezni az anyarozs és az ergotizmus közti összefüggést. És tulajdonképpen valahol az is érthető, hogy a mérgezés pszichedelikus hatásai miatt évszázadokon keresztül hittek a kór természetfeletti eredetében, hiszen – a bevésődött kulturális kódok alapján – mindenki sátáni kísértéseken és démoni kínzásokon keresztül élte meg szenvedéseit. Azonban a keresztény szimbolika nem csak táplálta Szent Antal tüzének megélését, hanem maga is sokat merített a víziókból: az ergotizmus motívumai számos műalkotásról köszönnek vissza Bruegeltől Hieronymus Bosch-ig, és alapvetően meghatározták a boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmeket. 

A rozs és az ergotizmus közti összefüggéseket a XVII. század végén kezdték el kapizsgálni, de a mérgezések száma már a jelenség pontos leírása előtt kezdett eltűnni a vetésforgónak és a mélyebb szántásnak köszönhetően (mindkét fogás csökkenti az anyarozs túlélési esélyeit). Ráadásul a XIX. századtól kezdve az anyarozst már egy egyszerű vegyi eljárással tökéletesen el tudták választani a rozstól. Ennek ellenére Franciaországban az utolsó tömeges mérgezés nem is olyan régen, 1951-ben történt, amikor is egy Pont St. Espirit nevű faluban kétszáz ember kattant be, közülük ötvenet szállítottak elmegyógyintézetbe, de hét ember életét már nem tudták megmenteni (jellemző módon van olyan elbeszélés, ami nem az anyarozst, hanem az LSD tömegre tett hatására kíváncsi CIA-t teszi felelőssé a mérgezésért).

Mára az anyarozzsal már tudatosan fertőznek meg egyes gabonatáblákat. De nem a boszorkányok, hanem a gyógyszergyárak, melyek így akarnak elegendő ergotaminhoz jutni a fejfájáscsökkentő, anyaméh-összehúzó, vérzéscsillapító vagy vérnyomáscsökkentő szerek számára – a mesterséges fertőzés és az anyarozs felhasználásának úttörője egyébként Békésy Miklós volt, a Nobel-díjas Békésy György öccse. Az ergotamin pszichedelikus hatásait pedig az LSD-vel sikerült kiaknázni, amit Albert Hoffmann 1938-ban a Sandoz svájci laboratóriumában az anyarozsból kivont anyagból szintetizált

(Forrás: a Hawaii Egyetem Botanikai Tanszékének tanulmánya)

Ne maradjon le semmiről!