Eltorzult arcok, világító csontok - a régi gyufagyárak szörnyű betegsége

2018.01.04. 05:24

A 19. században és a 20. század elején a második ipari forradalom nemcsak fejlődést hozott, hanem a gyárakban dolgozó munkásoknak olyan foglalkozási ártalmakat is, amikkel korábban nem találkoztak. Ezek közül egyik-másik egészen bizarr és veszélyes volt; szomorú történet például a radioaktív festéket szopogató rádiumlányoké (amiről korábban már írtunk) akárcsak a gyufagyári dolgozóké, akik gyakran szenvedtek a foszforállkapocs (phossy jaw) nevű szörnyű betegségtől.

A betegség – tudományosabb nevén foszfonekrózis – két okból alakulhatott ki: egyrészt a megfelelő védőöltözet hiánya miatt, másrészt a fehérfoszfor révén. 100-150 évvel ezelőtt ugyanis a gyufafejekben jellemzően még nem a ma használt vörösfoszfor volt, hanem a jóval veszélyesebb fehérfoszfor (más néven sárgafoszfor). Ez igen gyúlékony módosulata a foszfornak, jól munkálható és remekül oldódik zsírokban – azaz könnyen bejut a szervezetbe a bőrön át. Ami nem jó hír a szervezetnek: a fehérfoszfor rendkívül mérgező, lenyelve már akár 0,05 gramm is halálos lehet.

Foszfornekrózistól eltorzult férfi arca
Foszfornekrózistól eltorzult férfi arca

Akkoriban azokon a gyufagyári munkásokon, akik rendszeresen érintkeztek fehérfoszforral, idővel jelentkezni kezdtek a foszfonekrózis tünetei. A betegség fogfájással és ínygyulladással indult, majd a felgyűlt méreg miatt folyamatos gennyezés kíséretében lassan elhaltak a száj és az állkapocs körüli szövetek. Tályogok alakultak ki az arcon, akár egész nagy lyukak, amiken be lehetett látni a beteg szájüregébe. A látvány még ijesztőbb lehetett attól, hogy előrehaladott állapotban az érintett csontok halványan derengtek, foszforeszkáltak. A betegségre gyógymód nem volt, csak a sérült területek eltávolításával (akár a teljes alsó állkapocs kiműtésével) lehetett megállítani a terjedését, és a betegnek kerülnie kellett minden további érintkezést a mérgező anyaggal.

cfqqsd8z8tkmrclad2pa

A foszfonekrózis Magyarországon sem volt ismeretlen, A nő és a társadalom című feminista közlöny 1908/11-12. számában Kruppa Dezső és Freund Gyula Élők a pokolban címmel írt a temesvári gyufagyárban tapasztaltakról, és konkrét esetek ismertetésével, hosszan részletezték a kórt, kitérve arra is, hogy a beteg dolgozóknak nem sok választásuk maradt:

„Persze a megbetegedett munkás az utolsó pillanatig kénytelen dolgozni, mert másnap már az éhség kopogtatna ajtaján. Az így is úgy is csekély kereset folytán a betegsegélyző. pénztár oly kis összegű táppénzt nyújt, hogy abból alig- alig telne a puszta kenyérre. Így hát dolgozik, ameddig tud. A fertőzés végre a csontvelőkhöz ér és akkor már nincsen mentség. A munkás arcát a nekrózis eltorzítja, arcán, nyakán tátongó sebeket nyit, hogy a gége és a légzőszervek szabadon vannak; az ilyen szerencsétlen teremtés állkapocs, foghús és fogak hiányában nem hasonlít emberhez. Megborzadunk ha látjuk. Arca, nyaka mindig fel van kötve, mert az állkapocs hiánya az arc alsó részén lévő húst teljes leszakadással fenyegeti. Több hónapi, sőt évi keserves kínlódás, munkaképtelenség és ennek nyomán borzasztó nyomor vár ezekre az emberekre, míg végre a halál beköszönte vet véget a rémes kínoknak.”

Bár a fehérfoszfor veszélyeit már a 19. században ismerték, nagyjából ötvenéves folyamat volt betiltani a gyufagyári alkalmazását. E folyamat híres katalizátora a londoni Bryant and May gyárban dolgozó nők 1888-as sztrájkja volt. A sztrájk részben célt ért (a nőknek azután már nem kellett ott enniük, ahol a foszforral dolgoztak), és az ügyet az Üdvhadsereg is komolyan felkarolta: a kampányokon túl még saját gyufagyárat is épített, ahol vörösfoszforos gyufák készültek. Végül 1906-ban Bernben megszületett egy általános egyezmény a fehérfoszforos gyufa tilalmáról, de ehhez nem csatlakozott minden ország. Az Osztrák–Magyar Monarchiában csak 1912-ben tiltották be a veszélyes gyufákat, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban voltak.