Nemcsak mérges, de mérgező is

Az állatvilág emberre is veszélyes tagjai közül talán a kígyók rendelkeznek a leghatékonyabb biofegyverrel. A mérges kígyók speciális fogaikkal juttatják mérgüket az áldozatuk testébe, méregmirigyük váladéka pedig különféle fehérjékből és toxikus enzimekből áll – ez utóbbiból az emberre nézve halálos kígyók mérge húszfélét is tartalmazhat, amik a test különböző létfontosságú rendszereit támadják (négy fő csoportjuk: vérmérgek, idegmérgek, sejtmérgek, izomelhalást okozó mérgek).

A hüllőszakértők körülbelül hatszáz mérgeskígyót tartanak számon (ami az összes kígyófaj kb. harmada), ezek közül kb 180-200 az ami emberre is veszélyes, esetenként halálos. (Szegény Ausztráliának kijutott a jóból: az ott élő kígyófajok kétharmada mérges.) Itt érdemes megemlíteni, hogy az orvostudomány és a zoológia megkülönbözteti a kémiai mérgeket és a biológiai mérgeket, avagy toxinokat, illetve ezeken belül a venomokat.

Mi a manó a venom?

A venomok (sajnos nincs rá szabatos magyar kifejezés, így a latin eredetű – a venenum, "méreg" szóból származó – angolszász kifejezést használjuk) a természetes biológiai folyamat során termelődött toxinok közül azok, amiket egy adott állat harapással, csípéssel vagy szúrással juttat egy másik élőlény vérkeringésébe, leginkább azzal a céllal, hogy annak halálát okozza. A venomok tehát a véráramba jutva fejtik ki hatásukat, belélegezve, lenyelve, az emésztőrendszerbe jutva ártalmatlanok, bőrön át sem szívódnak fel. Nem így a toxinok bővebb csoportja, aminek tagjai belélegezve, a bőrön vagy a bélfalon át felszívódva is kifejthetik mérgező hatásukat.

A fenti bevezetésre pedig azért volt szükség, hogy bemutathassuk a kígyók két igazán különleges fajtáját, amik nemcsak mérgesek (angolul: venomous), de mérgezőek is (poisonous), azaz testük olyan mérget is tartalmaz, ami bőrön vagy a bélfalon át felszívódva is hat, tehát duplán veszélyesek. Hogyan képesek erre? Egyrészt saját maguk termelnek mérget (venomot), másrészt más állatok mérgét is raktározzák.

"Az vagy, amit megeszel" – kígyómódra

Az egyik ilyen kígyó a japán fűkígyó (Rhabdophis tigrinus). A kb. egyméteresre megnövő, Ázsia több országában is előforduló hüllő saját mérge is elég erős ahhoz, hogy végezzen egy felnőtt emberrel (súlyos belső vérzést okoz), de van neki egy másik toxinkoktélja is, amit önvédelemből használ. A Rhabdophis tigrinus előszeretettel vadászik olyan ázsiai varangyos békákra, amiknek bőrmirigyei mérget termelnek, ugyanis a kígyó maga immunis az elfogyasztott kétéltű toxinjaira, sőt, képes a nyaka környékén lévő speciálisan e célra átalakult mirigyekbe elraktározni a varangymérget (elsősorban bufadienolidet).

De mit kezd a kettes számú méreggel ez a különleges hüllő? A kígyó a rá veszélyes ragadozók ellen védekezik a kölcsöntoxinnal: ha megtámadják, megfeszíti a nyakát – ami általában a fő támadási pont a természetben – és a mirigyekből felszabaduló, rossz ízű, valamint a szemet is irritáló varangyméreg a kígyóra harapó ellenség szájába jut, meghiúsítva ezzel a zsákmányszerzést.

Az észak-amerikai kontinensen is él egy kettős fegyverzetű mérgeskígyó: a vörös szalagoskígyó (Thamnophis sirtalis). Ez a faj is a táplálékkal gyűjti be a mérget: fő zsákmánya a durvabőrű gőte, aminek bőrmirigyei emberre nézve is halálos mérget termelnek, a kígyóra viszont nem hat. Csakúgy mint ázsiai társa, a vörös szalagoskígyó is védekezésre használja a begyűjtött mérget, a speciális mirigyekben elraktározott gőtetoxint akkor bocsájtja ki, ha megtámadják.