A legszebb napfogyatkozást csak három ember látta

Nincs pár jó szinonimátok arra, hogy bámulatos? Hasznukat venném most."  (Dick Gordon, az Apollo–12 pilótája)

Teljes napfogyatkozást látni életre szóló élmény. Eleve csodálatos, hogy létezhet effajta természeti tünemény: hogy pont akkora átmérőjű a Hold, amekkora, hogy pont akkora távolságra kering a Földtől, hogy ha egy vonalba kerül a Nap, a Hold és a Föld, akkor képes a Hold teljesen kitakarni a napkorongot a szerencsés földi szemlélőknek. Nem csoda, hogy százezreket, milliókat hoz izgalomba az élmény, amikor a Hold eltakarja a Napot, és a Hold árnyéka végigsöpör a Föld felszínén – egész generációkat tud összekovácsolni a közös kozmikus látvány. (Emlékezzünk csak az 1999-es teljes napfogyatkozásra, ami hazánkból is látható volt! Önök is látták? Fantasztikus volt, ugye? Ha esetleg van privát képük róla, küldjék el nekünk, hadd osszuk meg a többi olvasóval is egy későbbi cikkben!)

Élt három ember a huszadik században, akik ezt az élményt megsokszorozva élték át: az Apollo–12 három űrhajósának küldetésük megkoronázásaként olyasmi adatott meg, ami rajtuk kívül senki másnak sohasem. 1969. november 21-én, hazaindulva a sikerrel végrehajtott küldetésből, amint elhagyták a Hold körüli pályát (az úgynevezett Trans-Earth injection manőverrel), bámulatos látványban volt részük: napfogyatkozás szemtanúi voltak az űrből. Ami végtelenül különlegessé tette számukra az élményt, hogy nem a Földről megfigyelhető jelenség tárult a szemük elé – ez ha belegondolunk, eléggé magától értetődik, hiszen nem a Földön tartózkodtak, hanem attól több mint 380 ezer kilométerre.

Ha végigböngésszük a küldetés jegyzőkönyveit, a küldetésirányítás és az űrhajósok közt lezajló párbeszédek pontos leiratát, akkor valósággal süt az asztronauták által mondottakból az izgalom és csodálat (Apollo 12 Technical Air-to-ground Voice Transcription .pdf, 1047. oldaltól, mintegy hat oldalon át). "Azt hiszem ez az egész repülés legcsodálatosabb látványa"– mondja a Houstonban ülőknek a nemrég elhunyt Alan Bean, az Apollo–12 holdkomppilótája (LMP).

"Fantasztikus látványban van részünk. Hihetetlen" – így Dick Gordon, a parancsnoki modul pilótája (CMP), amivel a parancsnok Pete Conrad is csak egyetérteni tudott. Ugyanakkor mulatságos olvasni a velük folyamatos kapcsolatban lévő capcom (CC) válaszait: Gerald Carr űrhajós hűvös profizmussal, lakonikus tömörséggel reagálja le a hallhatóan csaknem extázisban lévő űrhajósok bejelentkezéseit ("Vettem. Értem. Oké. Utánanézünk" – és így tovább.)

Az űrhajósok leírása szerint a Föld árnyékos oldala az ellenfényben tökéletesen feketének látszódott, és csak a légkör sima, vékony, különleges színekben pompázó sávja derengett előttük. A Föld sötétbe burkolózó oldalán csak a villámok szentjánosbogárként hunyorgó fényeit látták az űrhajósok, sem a kontinenseket, sem a tengereket, óceánokat nem voltak képesek kivenni.

A totalitás csúcsán a Föld teljesen eltakarta a Napot, csak a Föld légkörének vékony vonala volt látható, a Nap koronája nem. Az űrhajósok mindenképp szerették volna megörökíteni a csodálatos jelenséget, de a Nap vakító fénye miatt kezdetben nem tudták, hogy milyen szűrőkkel, milyen expozíciós beállításokkal használják a rendelkezésükre álló kamerákat. Ehhez a küldetésirányítás segítségét kérték, így szerencsénkre fotókon és filmfelvételen is sikeresen rögzítették a hálás utókornak a páratlan jelenséget.

Az alábbi páratlan filmrészlet a küldetésen használt 16 mm-es kamerával készült (azt kicsit persze sajnáljuk, hogy hangot nem rögzített a kamera, remek lenne hallani az izgatott űrhajósok kommentárját):

Végezetül pedig jöjjenek a pazar fotók. Az alábbi galériában a négyzetes formátumú képek Hasselblad kamerával, 80 mm-es teleobjektívvel, (a színesek S0-368 Ektachrome MS filmre) készültek, és megörökítik azt a pillanatot, amikor a Nap utolsó fénysugara eltűnik a Föld éjfekete korongja mögött: