Nem a tervek szerint alakul a karácsony? Legalább nem darabolják fel az ünnepi mise kóristái!

Ha úgy gondolja, egy pár ezer főt megmozgató tüntetéssorozaton, egy átpolitizált családi ebéden, esetleg egy elsózott kocsonyán múlik az ünnepi áhítata, gondoljon bele,

Márpedig 820 december 25-én pontosan ez történt V. (Örmény) León bizánci császárral – akit mondjuk annyira nem érhetett váratlanul a karácsonyi meglepetés, mivel mögötte is egy háborúkban és ármányokban gazdag életút állt.

León egyszerű örmény családból (ahogy neve is mutatja, a Bizánci Birodalom Armenia nevű tartományából származott) emelkedett a rendszeres arab inváziók elleni védekezésben kulcsszerepet játszó Anatólia théma kormányzó-tábornokává, és 812-ben el is ért egy komolyabb sikert a Szíriát uraló Abbászida kalifátus serege ellen. Mondjuk a korban a Szicíliától az al-Dunáig igen sokat foglalkoztatott bizánci hadsereg anatóliai törekvései igen szerények voltak; lényegében kimerültek abban, hogy szíriai oldalról minél több keresztény családot tudjanak átterelni a maguk oldalára, hogy így növeljék az arab portyázásokban kivérzett régióban a munkára és fegyverfogásra kapható emberek számát. Igen, a kereszténység védelmezői leginkább a keresztények kényszer-áttelepítésével voltak elfoglalva.

Leónt, a sikeres sztratégoszt már a század elején megpróbálták bevonni a kor bokroslajosa, a pénzügyi szigoráról ismert I. Niképhorosz császár elleni összeesküvésbe, de akkor még – állítólag egy jóslat hatására – tartózkodott a részvételtől. 813-ban viszont már aktívan dolgozott császára, I. Mikhaél megbuktatásán, méghozzá elég arcátlan módon. Amikor Leónt az uralkodó a kor legrettegettebb európai állama, a Bolgár Birodalom ellen hadba hívta, akkor a Verszinikiánál felállt hadrendből anatóliai hadtestével együtt az első kedvezőtlen összecsapásra azonnal kivált, és hagyta, hogy a császár macedóniai hadtestét lemészárolják Krum kán bolgár harcosai.

I. Mikhaélnek sikerült elmenekülnie, és koponyájából nem készült olyan ivókupa, mint a 811-ben csapdába csalt Niképhorosz császáréból. Uralkodásának azonban befellegzett. Az egyetlen épségben maradt bizánci csapattest vezetője, León ugyanis egyszerűen lemondatta őt, és Mikhaél még hálás is lehetett árulójának, mert életét meghagyva egy kolostorba küldte szerzetesnek – igaz, a kor szokásainak megfelelően kasztrálta fiait, hogy így előzze meg esetleges trónigényüket.

A ravasz/alattomos León a veszélyes Krum kántól is csellel próbált megszabadulni. A verszinikiai győzelem után ugyanis a már Konstantinápoly falai alatt táborozó (és a theodóziuszi falakkal szembeni esélytelenségével szembesülő) kán hajlott a tárgyalásos megoldásra. León el is fogadta ajánlatát, de csak cselből. A megbeszélésre fegyvertelenül érkező kánt ugyanis íjászokkal akarta lelövetni, és csak a szerencsén múlt, hogy a bolgár uralkodó megúszta néhány sebbel. Krum végül nem ellenfele ármányába, hanem valószínűleg egy agyvérzésbe halt bele 814-ben, amikor bosszúra szomjazva visszatért az al-Dunánál lév szállásterületéről, és újból ostrom alá vette a bizánci fővárost.

León így rövid, de különösen kegyetlen háborúskodást követően megszabadult a bolgár fenyegetéstől (Krum utódját, Omurtagot inkább Pannónia érdekelte, ezért harmincéves fegyverszünetet kötött Bizánccal, amit nem csak hogy megkötött, de be is tartott). Ráadásul a másik veszedelmes szomszéd, az Abbászida kalifátus energiáit is teljes mértékben lekötötte a 809-ben meghalt Hárún ar-Rasíd fiai közti polgárháború. Így León abba a ritka helyzetbe került, hogy birodalmát nem fenyegette háború, ezért belevethette magát a Hérekleitosz óta igencsak zilált évszázadokat át- meg túlélt Bizánc rendbetételére.

Ez a kultúrharc a képrombolók és képtisztelők közti, a vallásgyakorlás formájáról dúló vita volt, amiről a legtöbben úgy gondolták, hogy a 787-es második niceai zsinattal sikerült lezárni, és ezentúl békén fogják hagyni a szentképeket, meg a vallásukat szentképek segítségével megélő hívőket. Csakhogy a bizánci katonai arisztokráciában, illetve a hadsereg derekát adó katonáskodó parasztok (a sztratióták) körében erősen élt az a hiedelem, hogy Isten a „bálványimádás” miatt mért több katonai vereséget Bizáncra, és a birodalom sorsa múlik az „eretnek” képimádat felszámolásán. Azt nem tudni, hogy León személyesen miként vélekedett erről a spirituális forradalomról, de a képrombolás újraindítását ellenző konstantinápolyi pátriárkát elmozdította tisztségéből, üldözni kezdte a képtisztelőket, rengeteg szószólójukat végeztette ki, és persze a kultúrharc leple alatt rátette a kezét néhány kolostor nemzetgazdasági szinten is számottevőnek számító vagyonára is.

Ahogy a képrombolás egészéről, úgy León tevékenykedéséről is elmondható, hogy kizárólag képtisztelő szemszögből írt források maradtak fel, ezért a császárról lehetetlen objektív képet alkotni. A történészek rámutatnak arra, hogy még kritikusai is elismerték erélyét és kompetenciáját a kormányzásban, de arra is, hogy a népszerűtlen León sem tudta megszakítani az árulások és cselszövések bizánci hagyományát.

Hiába jutalmazta bőkezűen leghűbb tisztjeit, a képtisztelők frakciója megtalálta az utat egyik legrégebbi szövetségeséhez, az egyik elit császári gárdaegységet vezető Amorita Mikháélhez, akivel közös terveket szőttek a császár megbuktatásra. A XI. században alkotó Ióannész Szkülitzész szerint azonban León rettentő gyanakvó volt, és kémekkel figyeltette Mikháélt. A főtiszt le is bukott, és a császár által elnökölt bíróság december 24-én halálra ítélte őt. Méghozzá különösen kegyetlen kínhalálra; ekkortájt jött divatba az a kivégzés, mely során

A kivégzést azonban a császárnő könyörgésére felfüggesztették (elvégre mégiscsak egy nap volt karácsonyig), és Mikháélt láncra verve börtönbe vitték. Talán Mikháél ezen a ponton nyom nélkül el is tűnt volna a történelemből, csakhogy a császár egzaltáltsága miatt jött egy bizarr fordulat. Leónt ugyanis nem hagyta nyugodni, hogy egy ilyen régi harcostársa elárulta őt, és elhatározta, hogy meglátogatja őt. Döbbenetére Mikháélt a börtönparancsnok kényelmes ágyában találta, miközben a parancsnok az ágy előtt, a földön kucorodott össze, mint egy kutya. Az összeesküvő olyan édesdeden aludt, hogy a császár alig tudta felkelteni. León ezen a fonák helyzeten iszonyúan megdühödött, és átkozódva hagyta faképnél Mikháélt meg a börtönparancsnokot.

Mikháél gyorsan kapcsolt, és rájött, hogy most a maga oldalára fordíthatja az amúgy is erélytelen parancsnokot, aki joggal rettegett attól, hogy néhány napon, de lehet, hogy néhány órán belül lesújt rá a császár haragja. Könnyedén rá is vette arra, hogy csempésszen be egy, a képtisztelők frakciójához tartozó papot, akivel megüzente a még szabadlábon lévő konspirátoroknak, hogy ha nem teszik el láb alól azonnal a császárt, akkor feladja őket - azaz megzsarolta a szövetségeseit.

És elérkezett december 25-e, amikor a császár a Hagia Sophia templomába vonult, hogy részt vegyen a közös zsoltáréneklésben (Szkülitzész megemlíti, hogy hangja igen szép, de ritmusérzéke pocsék volt). A lebukástól megrettent összeesküvők a kórust alkotó szerzetesek között elvegyülve figyelték őt – pontosabban a császári kancellária vezetőjét, aki felépítésre hasonlított Leónhoz, és hasonló fejfedőt viselt (hideg tél volt, a fűtetlen templomban mindenki nehéz ruhákat és sapkákat viselt). A megfelelő pillanatban előrántották a csuhák alól kardjaikat, és a kancellárra vetették magukat, aki jajveszékelve próbálta bebizonyítani, hogy nem ő a császár. León felfigyelt a kavarodásra, és gyorsan a templom szentélyébe menekült, ahol jobb híján felkapott egy nagy keresztet, és azzal szállt szembe az eltévesztett célpontot hátrahagyó támadóival. A harcedzett León Szkülitzész sorozat-változatért kiáltó leírása szerint elképesztő hosszú ideig, több mint egy órán keresztül tudta hárítani a kereszttel a kardcsapásokat, de a túlerő végül legyűrte. A sebekkel borított császár Istenhez fohászkodott megváltásért, de ekkor a legnagyobb darab összeesküvő olyan menő szöveggel lépett oda hozzá, mint Roose Bolton Robb Starkhoz:

Ez nem az eskü, hanem a halál ideje.

Azzal a védekezésre felemelt kereszt szárával együtt lecsapta a császár kezét, majd egy másik társa levágta a fejét, amit utána a konstantinápolyi lóversenypályán tettek közszemlére. León feleségét a bukott császári hercegnőknek fenntartott, a Dardanelláktól délre található Hercegek szigetére száműzték, négy fiát viszont kasztrálták – az eljárás során ráadásul nem finomkodtak, az egyik fiú ugyanis konkrétan belehalt a kiherélésbe.

Az összeesküvők ezután kiszabadították Mikháélt, akit azon melegében meg is koronáztak. Azon senki nem akadt fenn, hogy nem találták a lábát tartó bilincs kulcsát, ezért a leendő dinasztiaalapító a szertartást megbéklyózva csinálta végig. Viszont Mikháél uralkodásának méltatlan kezdetei után legalább a hatalmát sikerült konszolidálnia; természetes halállal halt meg, és a trónon fia, Theophílosz követte őt – aki történetesen ugyanúgy a képtisztelők rettegett üldözőjeként híresült el, mint az apja által meggyilkolt V. León.

Forrás: Ancient History Online, The Medievalists