Csak legenda, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt a Múzeumkertben

Amikor szóba kerül, hogy egészen pontosan mi is volt 1848. március 15. pontos menetrendje, még a történelem iránt legkevésbé fogékony ember is emlékszik olyan hívószavakra, hogy Pilvax kávéház, Táncsics kiszabadítása és a délutáni esemény, amikor Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a hatalmas tömegnek elszavalta a Nemzeti dalt. Erről a több mint száz éve felállított emléktábla is tanúskodik a múzeum lépcsőjén. Ugyanakkor ez az a momentum, ami soha nem történt meg, vagyis nem akkor és nem úgy. 

Debreczeni-Droppán Béla történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa több munkájában és cikkében is körbejárta, mi történhetett valójában 1848. március 15-én a Múzeumkertben, és ezekből kiderül, hogy miért alakulhatott ki ez a legenda, és mi is történt valójában a Múzeumkertben

A Múzeumkert anno

A korabeli feljegyzések szerint 1848. március 15-én délután egy óra magasságában hirdették ki a forradalom szervezői a Landerer és Heckenast nyomdánál, hogy délután háromkor a Nemzeti Múzeum elé várják az embereket, és ott osztják majd ki a 12 pont és a Nemzeti dal addig elkészült példányait is.  

A Múzeumkert akkor még nem volt rendezett. A Pollack Mihály tervezte klasszicista palotának rendes kerítése csak a homlokzata előtti (mai Múzeum körúti) szakaszon volt, egyébként hulladékfából, építkezésből maradt deszkákból összetákolt kerítés határolta a másik három oldalt. Mátray Gábor, a Nemzeti Múzeum könyvtárának akkori vezetője a következőket írta munka- és lakhelye közvetlen környezetéről:

A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.

Viszont ebben az állapotában is tökéletesen alkalmas volt arra, hogy nagygyűlések helyszíne legyen. Akkoriban kevés erre a célra alkalmas tér volt Pesten, ráadásul a múzeumlépcső és mellvédjei tökéletes szónoki emelvényként funkcionáltak. 

Amikor Petőfi a barátaival a Múzeumkerthez ért, már tele volt a tér, olyannyira, hogy a sok ember még a múzeum lépcsőjét is megtöltötte. Ezért a hátsó kapun, az oldalsó személyzeti bejárón keresztül kellett a múzeum épületén belülről kijutniuk a lépcső mellvédjére. Aki kinyitotta a hátsó kaput és átvezette Petőfit és barátait ekkor a múzeumon, Kovács Péter múzeumi kapus volt, akinek fél évszázaddal későbbi nekrológjában maradt fenn ez a momentum.

Mi történt valójában? 

Nagyjából két óra magasságában kezdett el gyülekezni a tömeg, addigra sok utcasarokra kiragasztották már a 12 pontot . A népgyűléssel kapcsolatban Petőfi a következőket jegyezte naplójába:

A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság.”

A bejegyzésből kiderül, hogy Petőfi felülről, a múzeumlépcső baloldali mellvédjéről látta az egybegyűlteket, és egy rövid beszédet biztosan mondott.  

1847/48-as népesség-összeírás szerint a főváros 99 370 főt számlált, amelyből a 17 éven felüli felnőtt férfiak száma 24 757 volt. A feljegyzések pedig nagyjából 8-10 ezer emberre becsülték az összegyűlt tömeget. Persze nők és gyermekek is részt vettek a nagygyűlésen, de így is szembetűnő, hogy a város lakosságának milyen nagy része a helyszínen volt. 

Elhangzott-e a Nemzeti dal?

Sem Petőfi nem említi a naplóbejegyzéseiben, sem a márciusi ifjak visszaemlékezéseiben, de még a nap eseményeiről szóló hírlapi tudósításokban sem lehet arról olvasni, hogy Petőfi elszavalta volna a Nemzeti dalt a Múzeumkertben. Pedig fontos részlet, legalábbis a tudósítások megemlítik, hogy a Pilvax kávéházban, majd az orvostanhallgatók és később a joghallgatók előtt is elszavalta, sőt azt is megemlítik, hogy este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő. De arról egy helyen sem írnak, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén is elhangzott volna Petőfitől. 

Honnan a legenda? 

Azt talán nem is kell magyarázni, hogy kihangosítás nélkül az összegyűlt tömeg nyilvánvalóan nem hallhatta a beszédeket, sokan gondolhatták azt, hogy éppen a Nemzeti dalt szavalja a költő, és ez az információ juthatott tovább a hátrébb állókhoz is. Többen nézték az eseményeket a szemközti házak ablakaiból, többek között az akkor 14 éves Zichy Jenő is, aki láthatta, viszont tisztán egészen biztosan nem hallhatta Petőfi egész beszédét. Ő 1904-ben, 68 évesen, mikor már a köztudatba is bevésődött Petőfi alakja, ahogyan a Múzeum lépcsőjén szaval, úgy emlékezett vissza, hogy 

Gyermek voltam, de ma is úgy hallom, fülembe cseng, hogy ébredj magyar.

Ez a felszólítás eljuthatott ugyan Zichy füléig, azonban ilyen részlete nincs a Nemzeti dalnak. Petőfi beszédében ettől még természetesen szerepelhetett. 

A legenda elterjedéséhez valószínűleg az a grafikai ábrázolás járulhatott hozzá, ami a Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának mellékletében jelent meg. A melléklet a Kálózdi János által megzenésített Nemzeti dal kottáját tartalmazta, a kotta címlapján az oldalpárkányon szavaló, vagyis beszédet mondó Petőfi ábrázolásával. 

Erről a szerkesztő a következőket jegyezte meg:

„E hangjegyeket igen érdekessé teszi a czimlap is, mely a múzeum terén tartatni szokott népgyűléseket igen híven tünteti fel.”

Petőfi többször is beszédet mondott a Múzeumkertben

Már másnap újra népgyűlést tartottak a Nemzeti Múzeum előtti téren, amit a következő hetekben, hónapokban több újabb követett. Petőfi többször is megjelent és felszólalt ezeken a gyűléseken, az egyiken például a Batthyány-kormányt támadta:

Én e ministeriumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám.

Március végén Vasvári, Petőfi és Bulyovszki fegyverkezésre buzdította a népet, ekkor a költő már többször szavalt is – de március 15-én, ahogyan azt sokan hiszik, pont nem. 

(Forrás: A Múzeumkert története, Klauzál Gábor Társaság, Újkor, Múlt-kor)