Az atomháborúra készülve sok ezer amerikai gyerekre tetoválták rá a vércsoportját

Andrew Ivy, az Amerikai Orvosi Szövetség orvosa a nürnbergi perekben tanúskodott, miután számos SS-katonát vizsgált meg. A nácik az SS-osztagokat tartották a legértékesebbnek, ezért az olyan létfontosságú orvosi beavatkozások terén is előnyt élveztek mindenki mással szemben, mint a vérátömlesztés. Az SS-katonák bőrébe ezért beletetoválták a vércsoportjukat, hogy ha megsérülnek, villámgyorsan kaphassanak vért.

Ivy Chicagóba hazatérve magával vitte a potenciális vérdonorok, illetve az átömlesztésre szorulók azonosításának eme remekül bevált módját. Nem is kellett sokáig várni az alkalmazásra, hiszen beköszöntött a hidegháború, és az ötvenes évek elején az atomfegyverek bevetése nemcsak lehetőségként, hanem egészen valószínű forgatókönyvként merült fel. Márpedig amikor tömegesen égnek meg, illetve szenvednek akut sugármérgezést az emberek az atomrobbanásokban, ott

A gyerekeket és szüleiket célzó, már-már háborús időket idéző propaganda több amerikai államban (főként Utahban és Indianában) is felkarolta a programot, amely azt célozta, hogy minél több gyereknek tetoválják a bőrébe a vércsoportját. A hidegháborús atomhisztéria elmúltával nehéz megérteni, hogy hogyan nem lett tömeges felháborodás egy efféle ötletből.

Pedig akkoriban semmilyen botrány nem zavarta meg a programot, így több tízezer beavatkozást végeztek el. A lapok híreket közöltek a projekt állomásairól, például amikor a utahi Beaver megye egyik kórházában megszületett Paul Baley 1955. május 9-én, és még nem volt 2 órás, amikor beletetoválták a vércsoportját (a szülők hozzájárulásával). A helyi lap, a Beaver County News beszámolója szerint ő volt a legfiatalabb csecsemő, aki megkapta ezt a jelzést.

Az egészségügyi intézmények személyzete, a szülők és maguk a gyerekek is elhivatottan vettek a programban részt. Az iskolákban sorban álltak a gyerekek, majd mikor sorra kerültek, a magasba emelték a karjukat, és összeszorították a fogukat, míg a tetoválótű a bőrükön dolgozott.

Sőt amikor Ivy, a Chicagói Orvosi Polgári Védelmi Tanács tagjaként felvetette az ötletet, azt állítva, hogy az eljárás nem fájdalmasabb, mint az oltás, valóságos népmozgalom bontakozott ki a projekt támogatására. Az egyik sajtólevelező felvetette, hogy milyen praktikus lenne, ha az emberekre (az Egyesült Államokban afféle személyiszám-pótlékként használt) tb-számukat is rátetoválnák. Akkor még enyhén szólva nem volt olyan fejlett a személyiségijog-védő mozgalom, mint manapság.

Az indianai Lake megyében különösen népszerű volt a kezdeményezés. 1951-ben több mint 20 ezer embernek határozták meg a vércsoportját. Az egyik vásárban 1000 ember állt sorba a vizsgálatért, kétharmaduk a tetoválást is kérte. Az év során 15 ezer megyei lakos (és persze a polgári védelem) tudta meg, hogy milyen vércsoporthoz tartozik, és 60 százalékuk a tetkót is bevállalta.

Még a Utahban befolyásos mormon egyház is kivételes felmentést adott a programnak a hívek testének megmásítását tiltó vallási szabály alól. Ez hatalmas lökést adott a kezdeményezésnek. A tapasztalt népszerűséget meglovagolva kezdték a gyerekek tetoválóprogramját. 1952-ben az indianai Hobart öt általános iskolájában vezették be a programot kísérletképpen. Azokat a gyerekeket, akik szülei aláírták a beleegyező nyilatkozatot, sorba állították általában az iskolakönyvtár előtt, bent pedig függönyök mögött folyamatosan berregett a tetoválógép. A protokoll szerint a tetoválást a bal kar alá, a törzs oldalán helyezték el – ennek oka az volt, hogy

A tetoválások legfeljebb 1 hüvelyk (2,5 centiméter) szélesek voltak, és szándékosan halványra csinálták őket, hogy ne legyenek feltűnők. Csakhogy emiatt sokuk viszonylag gyorsan olvashatatlanná vált, így nem tölthette volna be a feladatát. 1955-ig összesen 60 ezer embert tetováltak csak Lake megyében.

Másutt azonban a program nem tudott gyökeret verni. Időközben véget ért a koreai háború, és ez kissé mérsékelte a katonaság vérigényét, illetve az emberek atomháborútól való rettegését. De az orvosok sem bíztak a tetoválásokban. Szinte minden orvos a saját szemével akarja látni a beteg vércsoporttesztjét, mielőtt vért adna neki, és nem hisznek semmiféle előzetes igazolásnak.