Persze, tegyünk arzént a tapétába, mi baj történhet?

2019.06.02. 08:01

A viktoriánus kori Nagy-Britanniában, illetve az Egyesült Államokban nagy divatja volt a minél harsányabban festett tapétáknak a középosztály körében. A 19. században még sok szín volt, amelyet a konvencionális alapanyagokból nem tudtak kikeverni, viszont a kereslet tapintható volt. A tapétafestéket kereső vegyészek ezért gyakran olyan anyagokhoz is nyúltak, amelyekhez nem kellett volna –

se átvitt, se konkrét fizikai értelemben.

A sznob divat esztelen hajszolásának legextrémebb példája az arzénvegyületekkel festett tapéták döbbenetes népszerűsége. Ezek színei valóban tündöklők voltak, viszont – ahogy az évezredek óta tudott volt – az arzén és vegyületei rendkívül mérgezők is. Nem tudjuk, hogy odaírták-e apró betűvel a tapéták csomagolására, hogy nem szabad őket nyalogatni, mindenesetre a mérgező tapéta számolatlanul szedte az áldozatait, míg a közfelháborodás ki nem szorította.

1862. április 3-án egy londoni házba riasztották Thomas Orton orvost. A beteg a hároméves Ann Amelia Turner volt. Szülei sokkos állapotban voltak a rettegéstől, hiszen az esetet megelőző hat hét során négy gyerekük közül már meghalt három. Amikor az első gyerek meghalt, a helyi orvos diftériát (torokgyíkot) állapított meg a halál okaként. Ez nem is volt meglepő, hiszen az oltások előtti korban rengeteg gyerek halt meg torokgyíkban.

Néhány nap múlva a második, majd a harmadik gyerek is odalett.

Amikor az utolsó életben maradt gyereküknél is ugyanazok a tünetek jelentkeztek, a szülők a költségekkel nem törődve Ortont hívatták, aki a kor egyik legkeresettebb orvosa volt a brit fővárosban. A kislányt végletesen levert állapotban találta, fájdalmak gyötörték, és nem tudott nyelni. Mindez valóban a diftériára utalt, de a körülmények ellentmondtak ennek: a környéken sehol nem fordult elő a betegség, a gyerekek pedig nem reagáltak a torokgyík esetén bevett terápiákra.

Orton sokat nem tudott tenni Ann érdekében, viszont részletesen felmérte a Turner család életkörülményeit, és minden olyan tényezőről jegyzeteket készített, amelyek hatással lehettek a bentlakók egészségére. Mint írta, a lakás tiszta volt és jól szellőztetett, és a szennyvízelvezetés is meg volt oldva. Viszont feltűnt neki, hogy a hálószobában nagyon élénk zöld színű a tapéta – márpedig akkoriban már fel-felbukkant az a vélemény orvosi körökben, hogy

az a tapéta ölni tud.

Ann Amelia hamarosan meghalt, Orton azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és kijárta, hogy felboncolhassák a kislányt. A tőle vett szövetmintákat elemezve jöttek rá a halál valós okára: arzénmérgezés.

Arzénnal festett tapéták
Arzénnal festett tapéták
Fotó: National Archives, Kew

A felfedezés hatalmas médiaszenzációt keltett. Azt persze mindenki tudta, hogy az arzén halálos méreg, ha lenyelik, de az senkiben sem merült föl, hogy a a tapétától is meg lehet halni. Sőt, a mérgezést azonosító korboncnok, Henry Letheby szerint még csak az sem kellett hozzá, hogy az ember a tapétával borított falú szobában aludjon. Olyan gyerekek is meghaltak tőle, akik csak napi egy-két órát játszottak apjuk arzénes tapétával burkolt könyvtárszobájában.

De ezzel még messze nem volt eldöntött tény (legalábbis a közvélemény számára), hogy a tapéta okozta a gyerekek halálát. Noha bíróság elé idézték a tapéta gyártóját, az esküdtszék felmentette őt, mivel szerintük természetes okok miatt haltak meg a gyerekek. A különleges halálesetek iránt megveszekedetten rajongó viktoriánus kori újságírók gyorsan el is nevezték a döntést hozó 12 embert

a perverz esküdtszéknek.

De az esküdtek csak az általános hitetlenkedést közvetítették: nem sokan tudták elképzelni, hogy a falat borító tapéta hogyan okozhatja a gyerekek halálát (főként gyerekek haltak meg, mivel kis szervezetüket kisebb dózis is legyőzte). Orton azonban beleállt a vitába, és egymás után szállította a nehezen cáfolható bizonyítékokat. Voltak esetek, amikor a betegeskedő gyerek felgyógyult, miután elküldték a vidéki rokonokhoz, majd újra beteg lett, amikor visszatért az arzénos tapétával burkolt szobába. Amint pedig végül lecserélték a tapétát, a kicsi tünetei végleg elmúltak.

A mérgezés mechanizmusához egy másik eset vitt közelebb. Valaki nagytakarítás közben egy kefével lesikálta a zöld tapétát is, amelyről porzott a festék. néhány órán belül a házban lakóknál jelentkeztek a mérgezés tünetei.

A Punch magazin karikatúráján az arzénnal festett ruhát viselő férfi kéri fel keringőzni a hasonló öltözékű nőt
A Punch magazin karikatúráján az arzénnal festett ruhát viselő férfi kéri fel keringőzni a hasonló öltözékű nőt
Fotó: National Archives, Kew

De hogyan jutott eszébe egyáltalán bárkinek is, hogy az orvgyilkosságokra alkalmazott legközkedveltebb mérget keverje a tapétafestékbe? Nos, az ötletért a svéd kémikus, Carl Scheele nevét kell áldani, aki 1778-ban először állított elő élénk zöld festéket réz-arzenitből. A vegyületről az ENSZ munkaügyi szervezete (ILO) munkavédelmi adatbázisában mindent leírnak, ami miatt nem szabad emberek közelében tárolni, használni. Egyrészt szálló por formájában terjed, másrészt bőrön át is felszívódhat, de legjobban az aeroszol belégzése révén.

Kellően magas koncentrációban közvetlenül is halálos, de kisebb mennyiségben is rákot és sok egyéb betegséget okozhat.

A 18. század végén azonban csak pozitív tulajdonságaira koncentráltak: a festéknek ragyogó zöld színe volt, és remekül befedte a festett anyagot – nemcsak tapétát, de például ruhát is festettek vele. Feltalálójáról Scheele zöldnek nevezték el. Csakhamar megjelentek a másolatok is, és hamarosan már a legtöbb zöld festék tartalmazott arzént. A 19. század közepe táján az amerikai tapéták kétharmada arzénnel volt színezve. Persze azonnal megjelentek a veszélyekre figyelmeztető aggodalmak is, de a divat hangosabb volt, fogyasztóvédelem gyakorlatilag nem lévén, a gyártók pedig természetesen elhallgattak mindent, ami az üzletüket ronthatta volna.

Az arzénos tapétamintákat egybegyűjtő könyv első oldalai
Az arzénos tapétamintákat egybegyűjtő könyv első oldalai
Fotó: National Library of Medicine

Végül a sajtóhírek tüzelte közfelháborodás – és nem pedig az állami tilalom – kényszerítette a tapétagyártókat arra az 1870-es években, hogy ne használjanak többé arzént termékeik színezésére. Az egykori tapétamintákból összeállított, A halálos falak árnyékában című könyv mind a mai napig mérgező. Eredetileg száz példány készült belőle, de mára csak négy maradt fönn. A könyvtárak ugyanis – attól való félelmükben, hogy a könyvben pihenő tapétalapok folyamatosan eregetik magukból a rendkívül finom szemcséjű arzénport – inkább megsemmisítették a saját példányaikat.

Az amerikai Országos Orvostudományi Könyvtár gázmaszkot, védőszemüveget és vegyvédelmi ruhát viselő szakemberei beszkennelték a könyvet, amely elérhető a neten, és még arzénmérgezést sem kap tőle az olvasó.