Miért olyan lassúak a lajhárok?

Ha valaki egyetlen dolgot tud a lajhárokról, az nagy valószínűséggel az, hogy végtelenül lusta állatokról van szó. Ha még egyet, az pedig jó eséllyel ezeknek a lusta állatnak a végtelenül lassú mozgása. Ebből a második igaz is, a lajhárok valóban nem sietik el a dolgokat. Ennek a magyarázata azonban egyáltalán nem a restség, hanem egy sajátos, de meglehetősen hatékony túlélési stratégia.

A tévhit elterjedtségét jelzi, hogy még a lajhárok angol neve, a „sloth” is megörökíti, hiszen e szó másik jelentése "lustaság". A méltatlanul félreismert állatok első leírója, a francia Georges Buffon egyenesen odáig ment 1749-ben, hogy ostobának titulálta szerencsétlen lajhárokat, és ezt írta róluk:

A lajhárok a létezés legalantasabb formái. Ha eggyel több hibájuk lenne, az már a létezésüket is lehetetlenné tenné.

Pedig a lajhár se nem buta, se nem lusta, de még csak nem is alszik különösebben sokat: a vadonban 8-10 órát naponta. Az viszont kétségtelen, hogy ő a leglassabban mozgó emlős állat. Ha viszont ez olyan nagy butaság volna, akkor ez az igen kimért állat valószínűleg nem tekinthetne vissza 64 millió éves múltra. A végtelen lassúság oka röviden annyi, hogy minél lassabb egy mozgás, annál kevesebb energiát emészt fel – márpedig azzal az egyedi anyagcserével megáldott állatnak különösen csínján kell bánnia.

Csak semmi heveskedés

A lassú mozgás általában a köznyelvben hidegvérű, kicsit szakszerűbben ektoterm állatok, mint a kígyók és a békák sajátja, ha hideg hőmérsékleti körülmények között találják magukat. Ennek az az oka, hogy ők nem tudják a környezettől függetlenül szabályozni a saját testhőmérsékletüket, így amikor hidegre fordul az idő, az ő testük is lehűl, márpedig hideg izmokkal mozogni is nehezebb – ilyenkor gyakorlatilag lefagynak.

Ezzel szemben az endoterm állatok – mint amilyen az ember is – képesek az adaptív termogenezisre, azaz a saját testhőmérsékletük nagyjából stabilan tartására akkor is, ha a külső hőmérséklet ingadozik. (Az extrém ingadozások hatását persze ők sem tudják teljesen ellensúlyozni.) Így akkor is képesek a gyorsabb mozgásra, amikor körülöttük hidegebb van. Ennek azonban ára van: a magasabb testhőmérséklet intenzívebb anyagcserét kíván, amihez pedig több táplálékra van szükség – leegyszerűsítve arról van szó, hogy ha igazán be akarunk fűteni, ahhoz bizony rendesen tüzelni kell, ami elegendő tüzelőanyag nélkül nem nagyon fog menni.

A lajhárok valahol a két kategória között félúton helyezkednek el: alacsonyabb az átlaghőmérsékletük (az emberi 36,5 Celsius-fokkal szemben csak 32,7), és bár képesek a testhőszabályozásra, csak kisebb mértékben, mint az endoterm állatok általában, így egy napon belül akár 10 fokos testhőingadozást is átélhetnek. Ezt azért is tehetik meg büntetlenül, mert mind a hat lajhárfaj trópusi éghajlaton él, így nem is nagyon vannak rászorulva a beépített termosztátra.

Cserébe viszont extrém takarékosan bánnak az energiájukkal. Ennek köszönhetően a fűtést se kell úgy felpörgetniük: a lajhárok a téli álmot alvó állatokat leszámítva a világ leglassabb anyagcseréjű emlősei, mindössze a 40-74 százalékát elégetve annak, ami a testtömegük alapján várható lenne tőlük.

Ráérős emésztgetés

Ennek a megfontoltságnak az eredménye, hogy a lajhároknak se nem kell túl sokat enniük, se nem töltenek túl sok időt a táplálékuk felkutatásával. Leginkább leveleket fogyasztanak, ami meglehetősen alacsony kalóriatartalmú étrend. Más emlősök is élnek levéldiétán, de ők ezt az alacsony kalóriatartalmat azzal ellensúlyozzák, hogy rengeteget esznek meg belőle. A bőgőmajmok például szintén levélen élnek, mégis jóval gyorsabban mozognak, de ezt úgy érik el, hogy a testtömegükhöz mérten háromszor annyi levelet esznek meg, mint a lajhárok, és ezt jóval gyorsabban is emésztik meg.

Itt jön a képbe a lajhárok egy újabb különlegessége. Míg főszabály szerint minél nagyobb egy állat, annál lassabb az emésztése, ők látványosan kilógnak a sorból: a pontos emésztési tempójuk nem ismert, de a becslések szerint 157 és 1200 óra között mozog – azaz akár 50 nap is eltelhet az evés és az ürítés között. Ebből adódóan a lajhárok gyomra szinte állandóan tele van, a mindenkori gyomortartalmuk akár a testsúlyuk 37 százalékát is kiteheti.

A lajhárok tehát nem lusták, csak extrém mértékben kicentizik az életüket: a folytonos vánszorgással elképesztően kevés energiát használnak el, amihez rendkívül keveset kell enniük, így példátlanul lassú az anyagcseréjük. És visszafelé: mivel keveset esznek és azt lassan emésztik meg, nincs is ahhoz energiájuk, hogy össze-vissza rohangáljanak, innen a félreértett megfontoltságuk.

Itt a lajhár, hol a lajhár

Ilyen alacsony energiaszinttel persze elmenekülni se nagyon tudnának a ragadozók elől. Ez a már-már észlelhetetlen lassúságuk másik haszna: a rájuk veszélyes állatok – mint a jaguár, az ocelot vagy a hárpia) – elsősorban mind a látásukra hagyatkoznak a vadászat során, márpedig a lajhárok olyan lassúak, hogy az ő szemükben szinte már mozdulatlanok, így könnyen előfordul, hogy észre sem veszik őket.

Ebben a rejtőzködésben egyébként az is segíti őket, hogy az idejük nagy részét fákon töltik, na meg hogy a bundájukon található algáknak köszönhetően még inkább képesek beleolvadni a környezetükbe – egyébként ezek az álcaként használt élőlények se véletlenül költöztek a lajhárokra: a szőrük úgy módosult, hogy otthont adjon a velük szimbiózisban élő algáknak.