476? Róma bukása, ókor vége, ugye? Hát nem egészen

Nagyjából ötödikes korunkban a fejünkbe verik, hogy az ókor végét és a középkor kezdetét a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása jelenti. Ebben az évben a barbár seregek meghódították a több mint egy évezreden át dicsőséges birodalmi székhelyként működő Róma városát, és a germán Odoaker felvette az Itália királya címet. A most forgalomban lévő, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet által fejlesztett törikönyv (pdf) is ezt látszik alátámasztani, amikor többek között ezt írja (bár az idézet későbbi részébe bekerül egy másik fontos városnév is):

A fővezér a hadsereg élére állt, kivonult Rómából, hogy az ellenség ellen induljon.

A Nyugatrómai Birodalom bukásáról szóló történetben azonban van pár pontatlanság – részben azért, mert már a Nyugatrómai Birodalomról szólóban is van jó néhány.

A legfontosabb: Róma, az i. e. 753-ban alapított város soha nem volt a Nyugatrómai Birodalom székhelye. Ugyanis amikor 395-ben I. Theodosius császár a halálos ágyán a Római Birodalmat kettéosztotta a két fia, Honorius és Arcadius között, a nyugati tartományokat megöröklő Honorius a székhelyét a félsziget északi részén lévő Mediolanumba helyezte (amely már jó száz évvel korábban, Diocletianus társcsászári rendszere idején is a nyugati tartományok központja volt). A város ókori latin neve sokaknak aligha mond valamit, a mai neve valószínűleg annál inkább: Milánó.

Innen azonban hamarosan el kellett költöztetnie a nyugati tartományok székhelyét, mivel a várost folyamatosan és egyre intenzívebben fenyegették a nyugati gótok betörései. A nyugati gótok királya, az egyébként szintén 395-ben trónra lépett Alarik ugyanis zseniális hintapolitikával hol a keleti, hol a nyugati birodalom szövetségeseként támadta a másikat – mivel az egykori birodalom két fele nem vállvetve harcolt a külső támadások ellen, hanem egymás kárára kötöttek alkukat –, és a 400-as évek elején épp Konstantinápoly oldalán állt.

Szóval miután Mediolanum már nem volt elég biztonságos, 402-ben Honorius – aki 11 évesen került trónra, tehát még ekkor is csak 18 éves volt – délkeleti irányba, nagyjából háromszáz kilométerrel odébb, Ravennába költöztette az egyre zsugorodó Nyugatrómai Birodalom székhelyét. (Ezen a videón, nagyjából 4 perctől látható ez a látványos zsugorodás.) Ekkortól egészen 476-ig – sőt, igazából tovább is – ez a ma mintegy 160 ezer lakosú város volt a Nyugatrómai Birodalom székhelye. (Később, jórészt nyugatrómai múltjának köszönhetően az Osztrogót Királyság fővárosa, majd a 6. század közepén keletről irányított birodalomegyesítés után a bizánci exarchátus központja lett.)

Róma szimbolikus jelentősége persze megmaradt, és a kortársak közül sokan azt tartották a nyugati birodalom végnapjának, amikor a várost 410-ben Alarik seregei feldúlták-kifosztották (800 év után taposták a földjét ellenséges katonák), de formálisan az uralkodói székhely Ravenna volt. Amikor 476-ban Odoaker germán vezér hadai az utolsó, döntő csapást mérték a római seregekre, az sem római, hanem ravennai csata volt (mint erre a törikönyvből vett idézet is utal), és később Odoaker is innen irányította a nyugati tartományokat.

A Nyugatrómai Birodalommal kapcsolatos közkeletű tévedések sorában azonban ez csak az egyik. A másik maga a 476, a bukás éve. T. Horváth Ágnes főiskolai tanár egy 1995-ben, az Akadémiai Kiadónál megjelent írásában (pdf) foglalkozik azzal a kérdéssel, mennyire valós az a történelmi toposz, hogy 476-ban bukott meg a Nyugatrómai Birodalom.

Mint írja, a „birodalom megszűntének első összetevője a császár személyének hiánya és a központi hatalom szétesése”. Csakhogy a közkeletűen utolsó római császárnak tartott, 476-ban Odoakertől vereséget szenvedő Romulus Augustulus puccsal került trónra, nem volt legitim császár, sem a provinciák, sem az Itáliai-félsziget, sem a keleti birodalomrész nem támogatta: az általuk elfogadott uralkodó ugyanis 474 óta Julius Nepos volt. Amikor Odoaker a ravennai győzelme után, 476. augusztus 22-én felvette az Itália királya címet, majd a nyugati uralkodói jelvényeket leendő hűbéreséhez, a keleti császár Zénónhoz küldte, azt a választ kapta, hogy Bizánc legitim nyugati császárnak Nepost ismeri el. Márpedig Julius Nepos egészen 480-ig életben maradt, és uralkodóként még 476-480 között is veretett például birodalmi pénzeket.

Szóval a 476 valójában inkább 480 lenne. A 476-ot a már említett tanulmány szerint csak a korabeli történetírók szimbolika utáni elkötelezettsége indokolja, hiszen így, Neposszal nem számolva, azt lehetett leírni, hogy az egykor egy Romulus által alapított birodalom ezer év után ismét egy Romulus alatt szűnt meg (ráadásul a kettő között nem is volt több Romulus nevű uralkodója Rómának).

T. Horváth ráadásul nemcsak a 476-os dátumot kérdőjelezi meg, hanem azt is megjegyzi, hogy nem is létezett önálló, autonóm Nyugatrómai Birodalom. 395 után valójában nem két önálló birodalomról beszélhetünk, hanem egy birodalom kétpólusú irányítási rendszerben való működéséről, ami azonban „nem jelentette az államrészek tökéletes különállását”. Erre többek között azzal érvel, hogy „mindkét birodalom azonos jogi és közigazgatási rend alapján működött, ugyanazon kulturális és hagyományrendszert vitte tovább, s ugyanúgy a keresztény vallás kizárólagosságára törekvő, tehát egységes birodalom volt” (hasonlóan, mint a már említett Diocletianus uralkodása alatt megvalósult tetrarchia idején). Angol nyelvű publikációk is úgy fogalmaznak, hogy maga a Keletrómai és Nyugatrómai Birodalom név is a modern történetírás találmánya, a birodalmat a polgárai egységesnek tekintették, amelyet csak közigazgatásilag tagoltak ketté.

Összefoglalva tehát: 476-ban nem Rómát hódították meg a barbár seregek, mert az soha nem is volt az abban az évben megbukott Nyugatrómai Birodalom székhelye. Ráadásul a Nyugatrómai Birodalom nem is abban az évben bukott meg. Ráadásul nem is volt olyan, hogy Nyugatrómai Birodalom, az akkor élők a kifejezést sem ismerték. És ezek után higgyük el, hogy a Föld nem lapos?