Az emberi test nagy rejtélye: a vakarózás

Hiába vakarózik mindenki, mióta ember az ember (sőt, valószínűleg még régebb óta), a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mi is az a viszketés. Közelebb járunk a rejtélyes kín megértéséhez, de még mindig több párhuzamos elmélet létezik arról, hogy miért esik jól a vakarózás. Szerencsére annyit tudunk, hogy az esetek többségében a viszketés biztosan átmeneti.

Nagyjából ennyi ember szenved valamiféle krónikus viszketésben, amit okozhat például ekcéma, pikkelysömör vagy más bőrfene. Akik ilyentől szenvednek, jól tudják, hogy a vakarózás csak átmeneti enyhülést hoz: vagy vándorol a viszketés, vagy csak jobban viszket, aminek gyakran sebesedés a vége. A vakarózás alapvetően fájdalmas lenne, hiszen a körmünket húzzuk végig erősen a bőrünkön, de érdekes módon a viszketés kellemes érzéssé változtatja ezt a fájdalmat.

Egy 2013-as kutatásban az agyban is megfigyelték ezt a váltást. MRI-vel vizsgálták a tesztalanyok agyi működését, miközben azok vakaróztak. Ugyan a kutatók nem találtak konkrét viszketésközpontot az agyban, viszont azt látták, hogy a vakarózás ugyanazokat a területeket aktiválta az agyban, amiket az élvezettel, jutalommal és sóvárgással társítunk. Ennek az lehet az egyik oka, hogy egyelőre nincs jobb gyógymódja a viszketésnek, mint hogy megvakarjuk.

Vagy gyenge fájdalom, vagy önálló érzés

A tudományban sokáig az volt az elfogadott álláspont, hogy a viszketés valójában nagyon gyenge fájdalom, azaz a viszketés a fájdalomreceptorok alacsony szintű aktivitásának az eredménye. Frissebb kutatások azonban arra utalnak, hogy ugyan több közös idegpályát is használnak, a viszketés önálló dolog: vannak saját idegsejtjei, ingerületátvivő molekulái és receptorai. Elképzelhetjük úgy is a fájdalmat és a viszketést, mint két áramkört, amik különállóak, de néha összedolgoznak (például amikor viszketés-vakarózás körforgás eljut az örökös kín szintjéig).

2007-ben Zhou-Feng Chen, a Washington Egyetem kutatója egy viszketéskutatás közben a gerincvelőben rábukkant néhány idegsejt apró csoportosulására, amik az agyba továbbítják a viszketés-jelet. Felfedezte az úgynevezett viszketésgént, a GRPR-t, ami a viszketés-jelek agyba történő továbbításában játszik fontos szerepet. A gén hatását egereken is tesztelte: hisztamint gerjesztő vegyületet adott be a rágcsálóknak, és azok amelyekből hiányzott a GRPR, kevésbé vakaróztak. Ettől függetlenül mindegyik egér megfelelően reagált fájdalomra, és ebből következtetett arra, hogy a gén csak a viszketés-jellel függ össze.

Chen egy későbbi kutatásában már sejtette, hogy a vakarás úgy segít a viszketés enyhítésében, hogy annak hatására az idegsejtek viszketés helyett fájdalmat jeleznek az agy felé. Erre az agy reakciója néha az, hogy még viszketőbbé teszi a vakart pontot. Azt vette észre, hogy amikor az egerek vakaróznak, az agyuk szerotonint termel. Amikor a fájdalomcsökkentő jel a gerincvelőbe ér, aktivizálja a GRPR neuronokat, amitől még jobban viszketünk.

Adja tovább!

A viszketésben az is különösen érdekes, hogy ragályos, akárcsak az ásítás. Talán önnek is feltűnt az elmúlt pár bekezdés alatt, hogy önkéntelenül is vakarózik. Erről a hatásról már orvosok is beszámoltak: gyakran olyankor tapasztalják, amikor rühes betegeket kezelnek. Egy kutató a viszketésről tartott előadása előtt bekamerázta a termet, és azt vette észre, hogy jelentősen többet vakaróztak a diákok, mint egy átlagos előadáson. Ugyanez megfigyelhető majmoknál is, így elképzelhető, hogy evolúciós reflexről van szó.

Az egyik elmélet a viszketés kifejlődésére az, hogy néha a vakarózás a leghatékonyabb védelmi mechanizmus. Ha fájdalmat érzünk, akkor reflexszerűen elhúzódunk, de annak nincs sok haszna, ha például egy potenciálisan veszélyes bogár landolt a karunkon. Lehet, hogy az ember őse is nekikezdett, amikor látta, hogy mindenki vakarózik, hogy a menekülő bolhák ne az ő hajába költözzenek.

Amennyiben önnek is viszket most valahol, elnézést kérek, de legalább ma is tanultunk valamit az emberi test rejtélyeiről.