A megözvegyült politikusfeleség volt a legjobb női jelölt Amerikában
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
- A cikkcakkos tengerpartok az őrületbe kergetik a matematikusokat
- Tízezrével érkeznek hozzánk, fejükben iránytű van, és éktelen lármát csapnak
- Azonnal elutazna? Pattanjon a foteljébe!
Az Egyesült Államokban egy nőnek statisztikailag még mindig akkor van a legnagyobb esélye, hogy bekerüljön a kongresszusba, ha megözvegyül, és a férje szenátor volt: 1916 és 1993 között azoknak a nőknek a 84 százalékát választották meg, akik először jelöltették ugyan magukat, de a néhai férjük szenátor volt. Ezzel szemben mindössze 16 százalék volt sikeres azok közül a nők közül, akik először jelöltették magukat, de nem özvegy szenátornék voltak.
Elijah Cummings 2019 októberében halt meg, 1996 óta volt tagja a kongresszusnak. A helyére kerülő jelöltek között ott szerepel a felesége, Maya Rockeymoore Cummings is, akinek nem is lenne annyira ismeretlen ez a terep, hiszen politikai tanácsadóként és a marylandi Demokrata Párt korábbi elnökeként is dolgozott már. Ha nyer, akkor viszont ő is részese lesz annak a nagyjából egy évszázadig zajló jelenségnek, amit csak özvegyutódlásként emleget az amerikai politika.
Ez az összefüggés az elmúlt években ritkábban figyelhető meg: legutóbb 2005-ben váltotta a feleség a meghalt férjét a kongresszusban. Pedig az 1970-es években ez a jelenség annyira mindennapos volt, hogy Diane Kincaid politológus azt írta, hogy
azoknak a nőknek, akik a Kongresszusba vágynak, a legjobb férj a halott férj.
Amikor John Nolan kongresszusi képviselő meghalt 1922. november közepén, még azelőtt, hogy az ötödik ciklusára is elsöprő fölénnyel újraválasztották volna, a helyi vezetők elsőként az özvegyét, Mae Ellen Nolant keresték fel azzal, hogy induljon a képviselői székért. Hogy miért választották a befolyásos San Franciscó-i republikánusok a feleséget erre pozícióra? A feljegyzések szerint azért, mert úgy gondolták, hogy a Nolan név egyet jelent a győzelemmel. Az özvegy pedig azt nyilatkozta, hogy tartozik annyival a férje emlékének, hogy folytassa a munkáját. Mind a hat jelöltet legyőzte, és Washingtonig jutott, ahol az első nő lett, aki egy kongresszusi bizottság élére került, és a posta kiadásait ellenőrizte.
Nem a női egyenjogúság hajtotta a pártok vezetőit
Az özvegyekre a legtöbb párt csak átmeneti megoldásként gondolt. Barbara Palmer és Dennis Simon arról írt, hogy a pártok vezetőinek egyrészt jól jött az a szimpátia, amit a közvélemény az özvegy iránt érzett, ezzel sikerült megnyerni az időközi választást, és megtarthatták a helyüket a kongresszusban. Sokat segített abban is, hogy ne legyen feszültség a párton belül, és úgy gondolták, hogy nyernek egy kis időt, amíg megtalálják az igazi utódot. Egy interjúban Debbie Walsh, az Amerikai Nők és Politika Központ vezetője azt mondta, hogy a pártok azt feltételezték, hogy a néhai férj és felesége ugyanazokat az értékeket képviseli, így számíthatnak a feleségekre, hogy fenntartják és továbbviszik a férjük politikáját annak halála után is.
Néhány özvegynek elég is volt ez a szerep, és nem akartak újraindulni a kongresszusi székért. Mae Ellen Nolan is elzárkózott attól, hogy másodszor is nekifusson: amikor lejárt a ciklusa, azt mondta, hogy nem akarja, hogy bármi köze legyen Washingtonhoz, mert a politika túlságosan férfias ahhoz, hogy vonzó legyen egy nőnek.
Voltak, akik viszont kihasználták a lehetőséget
De voltak olyan özvegyek, akik kifejezetten többek akartak lenni annál, mint hogy kitöltik a szolgálati időt a következő választásig. A feljegyzések szerint Hattie Caraway, aki 1931-ben lett a férje halálát követően szenátor, elindult az újraválasztáson, és egészen 1944-ig sikerült is megtartania pozícióját.
39 olyan nő volt, akik a férjük halála után bejutottak a Képviselőházba, közülük 21-en több mint két évet töltöttek ott, és karrierjüket politikusként képzelték el.
Edith Nourse Rogers például 35 évig maradt hivatalban, és rengeteget dolgozott a G.I. Bill törvényen, ami a háborúból hazatérő veteránokat támogatta. Florence Prag Kahn volt az első zsidó származású nő, aki bejutott a kongresszusba, és aki a katonai ügyek bizottságában szolgált. Corinne „Lindy” Boggs a nők jogaiért harcolt, Chardiss Collins pedig azért küzdött, hogy minél több ember jusson orvosi ellátáshoz. Bár először talán a nevük juttatta be őket a kongresszusba, azoknak, akik újraindultak, komolyan meg kellett küzdeniük az ellenfelekkel.
A legtöbb özvegynek azonban annyi előnye volt, hogy a férjük révén jól ismerték a kongresszus működését, a körzetüket, és mivel a kampányban is a férjük mellett álltak, így ebben is volt tapasztalatuk. Sok feleség jól ismerte a férj politikai elképzeléseit, és a legmélyebb részletekig tisztában volt mindennel, így nem volt nehéz folytatni azt, amit a férjük elkezdett. Mielőtt Hale Boggs meghalt, felesége, Corinne „Lindy” Boggs volt a legfőbb politikai bizalmasa és tanácsadója. Szervezte a kampányát, a támogatókat, az eseményeket, és tanácsokkal látta el, sőt előfordult, hogy hivatalosan is helyettesítette a férjét, aki minél feljebb jutott a ranglétrán, annál több feladatot kapott.
Jelenleg egy özvegyből lett képviselő ül a kongresszusban, Doris Matsui, illetve Debbie Dingell, aki leköszönő férje után indult a székért, és sikeresen megválasztották.
Változik a világ
Amennyire az özvegyutódlás volt a normális régen, ma már jól látható, hogy néhány kivételtől eltekintve nem jellemző, hogy csak politikusözvegyként lehessen érvényesülni. Ennek a politológusok szerint lehet az is az oka, hogy a nőknek megvan a saját karrierjük, így nem életszerű, hogy csak úgy beugranak egy ilyen pozícióba, ha úgy hozza a sors. Ugyanakkor például Rockeymore Cummings esetében logikus lépés, hiszen az ő karrierje szintén politikai.
(Borítókép: Margaret Chase Smith, Winston Churchill és Anthony Eden. 1952 / Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)
Rovataink a Facebookon