A megözvegyült politikusfeleség volt a legjobb női jelölt Amerikában

Az Egyesült Államokban egy nőnek statisztikailag még mindig akkor van a legnagyobb esélye, hogy bekerüljön a kongresszusba, ha megözvegyül, és a férje  szenátor  volt: 1916 és 1993 között azoknak a nőknek a 84 százalékát választották meg, akik először jelöltették ugyan magukat, de a néhai férjük szenátor volt. Ezzel szemben mindössze 16 százalék volt sikeres azok közül a nők közül, akik először jelöltették magukat, de nem özvegy szenátornék voltak. 

Elijah Cummings 2019 októberében halt meg, 1996 óta volt tagja a kongresszusnak. A helyére kerülő jelöltek között ott szerepel a felesége, Maya Rockeymoore Cummings is, akinek nem is lenne annyira ismeretlen ez a terep, hiszen politikai tanácsadóként és a marylandi Demokrata Párt korábbi elnökeként is dolgozott már. Ha nyer, akkor viszont ő is részese lesz annak a nagyjából egy évszázadig zajló jelenségnek, amit csak özvegyutódlásként emleget az amerikai politika.

Ez az összefüggés az elmúlt években ritkábban figyelhető meg: legutóbb 2005-ben váltotta a feleség a meghalt férjét a kongresszusban. Pedig az 1970-es években ez a jelenség annyira mindennapos volt, hogy Diane Kincaid politológus azt írta, hogy

Amikor John Nolan kongresszusi képviselő meghalt 1922. november közepén, még azelőtt, hogy az ötödik ciklusára is elsöprő fölénnyel újraválasztották volna, a helyi vezetők elsőként az özvegyét, Mae Ellen Nolant keresték fel azzal, hogy induljon a képviselői székért. Hogy miért választották a befolyásos San Franciscó-i republikánusok a feleséget erre pozícióra? A feljegyzések szerint azért, mert úgy gondolták, hogy a Nolan név egyet jelent a győzelemmel. Az özvegy pedig azt nyilatkozta, hogy tartozik annyival a férje emlékének, hogy folytassa a munkáját. Mind a hat jelöltet legyőzte, és Washingtonig jutott, ahol az első nő lett, aki egy kongresszusi bizottság élére került, és a posta kiadásait ellenőrizte.

Nem a női egyenjogúság hajtotta a pártok vezetőit

Az özvegyekre a legtöbb párt csak átmeneti megoldásként gondolt. Barbara Palmer és Dennis Simon arról írt, hogy a pártok vezetőinek egyrészt jól jött az a szimpátia, amit a közvélemény az özvegy iránt érzett, ezzel sikerült megnyerni az időközi választást, és megtarthatták a helyüket a kongresszusban. Sokat segített abban is, hogy ne legyen feszültség a párton belül, és úgy gondolták, hogy nyernek egy kis időt, amíg megtalálják az igazi utódot. Egy interjúban Debbie Walsh, az Amerikai Nők és Politika Központ vezetője azt mondta, hogy a pártok azt feltételezték, hogy a néhai férj és felesége ugyanazokat az értékeket képviseli, így számíthatnak a feleségekre, hogy fenntartják és továbbviszik a férjük politikáját annak halála után is.

Néhány özvegynek elég is volt ez a szerep, és nem akartak újraindulni a kongresszusi székért. Mae Ellen Nolan is elzárkózott attól, hogy másodszor is nekifusson: amikor lejárt a ciklusa, azt mondta, hogy nem akarja, hogy bármi köze legyen Washingtonhoz, mert a politika túlságosan férfias ahhoz, hogy vonzó legyen egy nőnek.

Voltak, akik viszont kihasználták a lehetőséget

De voltak olyan özvegyek, akik kifejezetten többek akartak lenni annál, mint hogy kitöltik a szolgálati időt a következő választásig. A feljegyzések szerint Hattie Caraway, aki 1931-ben lett a férje halálát követően szenátor, elindult az újraválasztáson, és egészen 1944-ig sikerült is megtartania pozícióját.

Edith Nourse Rogers például 35 évig maradt hivatalban, és rengeteget dolgozott a G.I. Bill törvényen, ami a háborúból hazatérő veteránokat támogatta. Florence Prag Kahn volt az első zsidó származású nő, aki bejutott a kongresszusba, és aki a katonai ügyek bizottságában szolgált. Corinne „Lindy” Boggs  a nők jogaiért harcolt, Chardiss Collins pedig azért küzdött, hogy minél több ember jusson orvosi ellátáshoz. Bár először talán a nevük juttatta be őket a kongresszusba, azoknak, akik újraindultak, komolyan meg kellett küzdeniük az ellenfelekkel.

A legtöbb özvegynek azonban annyi előnye volt, hogy a férjük révén jól ismerték a kongresszus működését, a körzetüket, és mivel a kampányban is a férjük mellett álltak, így ebben is volt tapasztalatuk. Sok feleség jól ismerte a férj politikai elképzeléseit, és a legmélyebb részletekig tisztában volt mindennel, így nem volt nehéz folytatni azt, amit a férjük elkezdett. Mielőtt Hale Boggs meghalt, felesége, Corinne „Lindy” Boggs volt a legfőbb politikai bizalmasa és tanácsadója. Szervezte a kampányát, a támogatókat, az eseményeket, és tanácsokkal látta el, sőt előfordult, hogy hivatalosan is helyettesítette a férjét, aki minél feljebb jutott a ranglétrán, annál több feladatot kapott.

Változik a világ

Amennyire az özvegyutódlás volt a normális régen, ma már jól látható, hogy néhány kivételtől eltekintve nem jellemző, hogy csak politikusözvegyként lehessen érvényesülni. Ennek a politológusok szerint lehet az is az oka, hogy a nőknek megvan a saját karrierjük, így nem életszerű, hogy csak úgy beugranak egy ilyen pozícióba, ha úgy hozza a sors. Ugyanakkor például Rockeymore Cummings esetében logikus lépés, hiszen az ő karrierje szintén politikai.

(Borítókép:  Margaret Chase Smith, Winston Churchill és Anthony Eden. 1952 / Fotó:  Keystone/Hulton Archive/Getty Images)