A kelta királynő, aki megalázta a Római Birodalmat

2020.02.11. 04:57

A Római Birodalom i.sz. 43-ban 40 ezer katonát küldött Britanniába, hogy helyretegyék a barbár keltákat. Sikerrel is jártak, de ezt nem csak tűzzel és vassal érték el. Néhány törzsnek felajánlottak két választási lehetőséget is: vagy harcolnak és meghalnak, vagy lehetnek a Birodalom új barátai, és élvezhetnek egyfajta látszatszabadságot. Prasutagus, az icenusok királya utóbbi lehetőséggel élt, és uralkodása alatt sikeresen fenntartotta a törékeny békét.

Az icenusok a mai Norfolk környékén éltek Kelet-Angliában, viszonylag egyszerű körülmények között. Kis településekbe tömörültek, földet műveltek, és nem vakította el őket a római luxus csillogása – bár a régészeti leletek alapján egészen tehetős nép voltak, gazdagok ékszerben és díszes anyagokban. Az icenus királyok még pénzt is vertek, és Prasutagus pénzein jól látható a kor dualitása: az egyik oldalon Néró császár szerepelt, a másikon viszont egy, a kelta törzsekre jellemző ló volt.

Végrendeletében is a békére törekedett, a királyságát lányaira és Néróra hagyta. Felesége Boudica (esetleg Boadicea) viszont túlságosan radikális patrióta volt ahhoz, hogy diplomatikusan álljon a Birodalomhoz. Sajnos arra már nem volt lehetőség, hogy a lányok belekóstoljanak az uralkodásba, ugyanis a király halála után nem sokkal a római sereg feldúlta a királyságát, megerőszakolták a lányait, Boudicát pedig megkorbácsolták. A volt király rokonait megfosztották tisztségeiktől és vagyonuktól, és rabszolgákká tették őket – írta Cornelius Tacitus valamikor az első-második század fordulója környékén.

Boudica ezek után fegyvert ragadott, és a sértett brit törzseket fellázítva bosszút fogadott  Róma ellen. Cassius Dio, aki a második-harmadik században élt, így mutatta be az iceneusok harcos királynőjét:

Magas termetű volt, rémisztő külsejű, a pillantása vad volt, hangja érdes; világosbarna hajzuhataga a derekáig ért; nyaka körül nagy arany nyaklánc; és hagyományos brit tunikát viselt.

Boudica minden volt, amitől Rómában a fejüket fogták volna: nő vezető szerepben (ami nyilván a barbár népek jellemzője), aki megvetette a felvilágosult, civilizált értékeket. Boudica lázadása a szabadságról szólt, de nem csak államigazgatási szinten. A Római Birodalom a saját képére alakította a leigázott népeket, és Boudica nem akarta elveszíteni az identitását. Ma progresszívnak számítana, ahogy nőként vezető szerepet vállalt és harcba vezette népét, de emellett olyan identitásért küzdött, ami népét arra kárhoztatta volna, hogy a világ lehagyja őket.

Na de ezt ő nem tudta, így egyesítette az elnyomott briteket, és parasztlázadásba kezdett. Először Camulodunumot (a mai Colchestert), majd Londiniumot (Londont) tette a földdel egyenlővé. Az épületeket porig égette, a helyieket pedig lemészárolta, és/vagy karóba húzta.

Nem csak remek katonai tehetsége és az lázadók forró vére tehet a kezdeti sikerekről: a britanniai sereg nagy része Walesben vadászott druidákra.

Dio írásai szerint a sikerek annyira feldobták a törzseket, hogy Boudica serege 230 ezer fősre dagadt. Ez szinte biztos, hogy túlzás, sokkal valószínűbb, hogy inkább 100 ezer fő lehetett. Ezt a tömeget tulajdonképpen nem is lehetne seregnek nevezni: az igaz, hogy a magja felfegyverzett harcosokból állt, de a képzett katonák száma eltörpült a képzetlen, fegyvertelen, mezítlábas parasztoké mellett.

Ez, valamint az, hogy a királynő nem volt egy született stratéga, járulhatott hozzá, hogy a felkelés végül elbukott. Mikor a britanniai erők parancsnoka, Gaius Suetonius Paulinus visszatért 10 ezer jól képzett, felfegyverzett, harcedzett katonájával, 60-ban, vagy 61-ben meg is ütköztek a felkelőkkel. Nem tudni, hogy pontosan hol történt a csata, de manapság a Watling utcai csataként emlegetik, ami egy ókori útról kapta a nevét. Tacitus azt írta, hogy a felek egy keskeny szorosban csaptak össze, így Boudica nem hagyatkozhatott a számbeli fölényére. Ha ez nem lett volna elég, komoly taktikai hibát is vétett: a lázadók szekereit túl közel hagyta a frontvonalhoz, szinte ellehetetlenítve a menekülést.

A rómaiak hajítólándzsákkal nyitottak, amivel a britek egy részét azonnal megölték, míg másoknak a pajzsába álltak a lándzsák, amik így használhatatlanná váltak. Ezután ék alakban zúzták be a lázadókat, és a tartalékosok is így tettek. A kemény magot a lovasság tiporta el, míg a menekülőket hosszú lándzsákkal szúrták le. menekülni is nehéz volt, a korábban említett szekerek miatt.

A 26-28 éves Boudica Tacitus szerint lányaival együtt mérget vett be, míg Dio szerint egy sérülésbe halt bele (esetleg egy korábbi, elfertőződött sebbe). A rómaiak nem finomkodtak a megtorlással, tűzzel-vassal invitálták vissza az eltévedt brit bárányokat a császár nyájába, ahol bent is maradtak egészen az ötödik századig, a Nyugat-Római Birodalom összeomlásáig.

Az évszázadok alatt I. Erzsébetet és Viktória királynőt is párhuzamba állították az icenusok harcos királynőjével, ahogy Margaret Thachert és még Theresa Mayt is. Filmek készültek róla, az angol parlament mellett szobrot kapott, és máig a brit identitás egy meghatározó eleme. A női egyenjogúsági mozgalmak belőle merítettek erőt, de még ma is egy jó feminista jelkép. Volt, aki a Brexit szimbólumaként tekintett rá, mint a brit identitás élharcosára (bár ők azt a részt rendszerint kihagyják a sztoriból, hogy Boudica lázadása véres vereségbe torkollott).