Az amerikaiak Shakespeare-nek köszönhetik az egyik legirritálóbb invazív madárfajt

De én hozzá megyek, ha szendereg;

S ezt harsogom fülébe: Mortimer!

Sőt egy seregélynek majd megtanítom

A Mortimer szót, s azt adom neki,

Hogy izgalomban tartsa bősz dühét.

– írta William Shakespeare valamikor a 16. század végén IV. Henrik című királydrámájában (és fordította Lévay József kicsit később). Egészen pontosan akkor hangzik el a vonatkozó rész, amikor a király ellen lázadó Hővér azon fantáziál, hogy megtanítja a király egyik ellenfele, Mortimer nevét egy seregélynek, hogy ezzel is kínozza őt.

Shakespeare a műveiben előszeretettel használta a madarak széles skáláját a lehető legkülönfélébb dramaturgiai célokra, a seregélyeket viszont ezen az egy példán kívül semelyik művében nem említette meg. Ezért is röhejes az, hogy a seregélyek tulajdonképpen miatta kerültek be az Egyesült Államokba, ahol mára az egyik legidegesítőbb invazív faj lett belőlük és gyakorlatilag mindenki utálja őket. De hogy jutottak el idáig?

Kösz, Shakespeare!

A természeti katasztrófát 1890. március 6-án szabadította rá Amerikára egy német származású gyógyszergyáros, Eugene Schifflin, aki ezen a szép havas reggelen minden hátsó szándéktól mentesen engedett szabadon hatvan, Európából nagyon drágán importált seregélyt a New York-i Central Parkban. Schifflin nagyon szerette Shakespeare-t és a madarakat is, az európai flóra és fauna amerikai meghonosítását céljául kitűző American Acclimatization Society tagjaként pedig korábban is próbálkozott már az angol drámaíró műveiben feltűnő madarak betelepítésével.

A szervezet emiatt engedett szabadjára csalogányokat és pacsirtákat is Amerikában, ám ezek hamar el is pusztultak, így igazság szerint semmi okuk nem volt azt feltételezni, hogy a seregélyek esetében nem pontosan ugyanez fog történni. A korábbi kísérletek kudarca mellett ráadásul ekkor éppen elég hideg is volt, vagyis logikusan minden jel arra utalt, hogy a madárkedvelő Schifflin egy mozdulattal halálra ítélt hatvan seregélyt. A madarak azonban jóval szívósabbnak bizonyultak korábban elhullott társaiknál, menedéket találtak a Természettudományi Múzeum párkánya alatt, és sikeresen átvészelték a telet.

Ez alapjáraton nem hangzik túl rémisztően, kiderült azonban, hogy a seregélyek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, melyekkel egy sor más madárfajjal szemben előnyt élveznek. A ragadozóktól védett odúkba fészkelnek,ezekből viszont mindenhol véges számú van, így az ide fészkelő madaraknak folyamatosan versengeniük kell a helyekért. A seregélyek pedig rendkívül jók ebben, kis méretük ellenére izmosak és agresszívak, így lényegében az összes őshonos versenytársukat képesek lenyomni az ingatlanpiacon.

A csőrüket mozgató izmok szokatlanul erősek, így szárazabb és hidegebb környezetben is megtalálják a földben megbújó gerinctelen zsákmányukat. Az evolúció során a szemük úgy fejlődött ki, hogy kiegészítse ezt a képességet, emiatt a seregélyek annyira jók az élelemszerzésben, hogy télen sem kell melegebb vidékre költözniük, így eleve előnyből indulnak az odúk megszerzésekor.

Káros, de legalább szép

A seregélyek ráadásul amellett, hogy ügyesebbek más madaraknál, arra is hajlamosak, hogy szó szerint kiüldözzék őket a fészkeikből. A kutatók szerint van összefüggés a seregélyek populációjának növekedése, és más madarak – mint például a vörösfejű küllők, a kékmadarak vagy az északi bíborfecskék – populációjának csökkenése között, de a többi madárfaj mellett az embereknek is van okuk tartani tőlük.

A madarak különösen nagy veszélyt jelentenek a repülőterek közelében, egyrészt mert nagy rajokba tömörülnek, és nagyon sűrű a testük. A seregélyeknek köszönhető az amerikai repüléstörténelem legsúlyosabb, madarakhoz köthető balesete is, 1960-ban 62 ember vesztette életét, amikor egy seregélyraj belerepült egy, a bostoni Logan nemzetközi repülőtérről felszálló gép hajtóművébe, ami így a kikötőbe zuhant. 

A mezőgazdaságra gyakorolt hatásuk is elég komoly. Becslések szerint évi egymilliárd dolláros kárt okoznak azzal, hogy búzamezőket pusztítanak le, a gyümölcsfákat sem kímélik, és némileg meglepő módon még a tejüzemek termékenységét is rontják azzal, hogy ellopják a teheneknek szánt, legjobb minőségű gabonát. Végezetül egy csomó betegséget is terjesztenek, a fészkük alatt pedig a Histoplasma capsulatum nevű gomba is hajlamos megtelepedni, melynek spórái extrém esetekben akár halálhoz is vezethetnek.

Arra egyébként Amerikában is viszonylag hamar rájöttek, hogy a seregélyek károsak, de hiába próbálták egy sor módszerrel irtani őket, egyre csak nőtt a számuk. Manapság úgy is durván 200 millió egyed él az országban, hogy a seregélyek azon kevés madárfaj közé tartoznak, amelyek nem számítanak védettnek. De hiába irtják őket folyamatosan, a számuk nem igazán csökken. Ez alapján könnyen azt hiheti az ember, hogy a seregélyekben semmi jó nincsen, de a negatívumoktól eltekintve amúgy kifejezetten szép, sőt bizonyos szempontból hasznos madarakról van szó, amiknek a dalát is jó hallgatni – különösen mert előszeretettel utánoznak benne más fajokat is. Nem véletlen, hogy Wolfgang Amadeus Mozartnak is volt egy seregélye, amit 1787-ben, amikor elpusztult, külön ceremónia keretében temetett el.

Források: BBC, Smithsonian Magazine