A kutyák is tudnak úgy tévézni, mint az emberek

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Ha valakinek valaha volt kutyája és tévéje egyszerre, alighanem találkozott már azzal a jelenséggel, hogy a kedvence teljesen beindult valamilyen tévéműsor hatására, fel-alá rohangált a képernyő előtt, ugatott, netán megpróbálta megkeresni az alakokat a szerkezet mögött. De hát manapság igazából már se kutya, se tévé nem kell ehhez, tele van az internet ilyen felvételekkel, többek közt például ezzel itt:

A videó alapján teljesen egyértelmű, hogy a tévénézés elég intenzív reakciót tud kiváltani a kutyákból, és ez nem is véletlen. Az eddigi kutatások alapján a kutyák képesek az emberekhez hasonlóan érzékelni és feldolgozni a tévében látott képeket, elég okosak ahhoz, hogy felismerjék az ott szereplő állatokat – még akkor is, ha a valóságban sosem látták őket – és az ugatást, illetve más kutyahangokat is. Az ugyanakkor, hogy mennyire élvezik a dolgot, vagy élvezik-e egyáltalán, egy sor dologtól függ.

Mit szeretnek a kutyák a tévében?

A kutyák tévézési szokásainak feltárásához elsősorban egy 2013-as, az Animal Cognition szaklapban megjelent tanulmányt hívhatunk segítségül. Ebben a kutatók egyebek mellett azt is megállapították, hogy a kutyák kizárólag a vizuális jelek alapján meg tudják különböztetni a kutyákról készült képeket az emberekről, illetve más állatokról készültekről, és fajtától függetlenül egyetlen kategóriába tudják sorolni őket.

Ennek fényében érthető, hogy a kutyák leginkább azt szeretik, ha a tévében egy másik kutyát látnak – még akkor is, ha az történetesen egy rajzolt jószág, mint a fenti videóban –, ezen túl pedig csupa olyan dologra reagálnak, ami a való életben is reakciót váltana ki belőlük. Ide tartozik például a kutyaugatás, a nyüszítés, a parancsszavak, a dicséret és a sípoló játékok hangja. Egyes kutatások szerint egyébként eleve a hangok miatt kezdenek el figyelni a tévére, a tévénézés maga azonban egészen más élményt jelent a számukra.

Az emberek általában egy helyben ülve nézik a tévét, a kutyák azonban ennél sokkal interaktívabb tevékenységként élik meg a dolgot, gyakran közelebbről is megvizsgálják a tévét, és gyakran járkálnak fel-alá a gazdájuk és a képernyő között. Számukra a látvány is merőben eltér attól, amit mi megszokhattunk, aminek fő oka az, hogy a kutyák színlátása dikromatikus, vagyis a fénynek csak két spektrumán, a kéken és a sárgán észlelik a színeket. Mivel a kutyák szeme a kevesebb csap miatt alapvetően nem annyira érzékeny a fényre, az ő esetükben kiemelten nagy szerepe van a színeknek a tévézésnél – nem véletlen, hogy a kifejezetten kutyáknak készített csatorna, a DogTV elsősorban a kék és a sárga színeket használja.

A fűben fetrengő, szörföző, meg parancsokra és csengetésre reagáló ebeket felvonultató csatorna műsorainak a megszokottnál nagyobb a képfrissítése is, a kutyák szeme ugyanis magasabb frekvencián képes feldolgozni a beérkező jeleket. Minél kisebb egy élőlény, annál gyorsabban zajlik ez a folyamat – a legyeknél például nagyon gyorsan –, és bár az emberek és a kutyák között nincsen akkora különbség, míg nekünk 50 hertzes képfrissítés fölött már folyamatosnak tűnik a kép, a kutyáknál 75 hertzig olyan, mintha egy pörgetős füzetet néznének. Mostanában egyébként vélhetően azért is érdekel több kutyát a tévé, mert a technológia fejlődésével a képfrissítés gyakorisága is nőtt.

De akkor élvezik?

Ez már egy nehezebb kérdés. Ha egy kutya izgatottan ugrál, és nem bírja levenni a szemét a képernyőről, egyértelműnek tűnik, hogy élvezi a dolgot, de a jelek szerint azért nem tekintenek hobbiként a tévézésre. Egy 2017-ben megjelent kutatás alapján ha a közvetített tartalmak nem kötődnek a kutyákhoz, akkor nincsenek preferenciáik, ha pedig egyszerre három képernyőt tesznek eléjük inkább egyiket sem nézik.

A 2017-es tanulmányból derült ki az is, hogy a kutyák nem tapadnak rá huzamosabb időre a képernyőre, csak pár másodperces etapokban pillantanak rá. Egy másik kutatás alapján amúgy a macskák is hasonlóan állnak a dolgokhoz, a kísérletek során átlagban az idő 6,1 százalékában nézték a képernyőt, és elsősorban akkor is csak a zsákmányállatokat figyelték rajta. Pont emiatt a macskákat nem nagyon érdemes egyedül hagyni a tévével, mert ezekre hajlamosak rá is vetni magukat. Visszatérve a kutyákra, a helyzet még akkor is így van, ha kifejezetten rájuk szabott műsorokat mutatnak nekik, vagyis

ha jót akarunk tenni a kutyánkkal, akkor rövid klipeket mutatunk neki hosszú történetek helyett.

A dolog persze függ a kutyák természetétől, és fajtájától is – a főleg a szaglásukra hagyatkozó fajtákat többnyire hidegen hagyja a képernyő, a pásztorkutyákat viszont a szokásosnál jobban érdekli a rengeteg mozgás miatt. Az tehát biztos, hogy a kutyák rövid időintervallumokban szívesen foglalkoznak közvetlenül hozzájuk kötődő, megfelelő színű és frekvenciájú műsorokkal, azt a komplex kérdést azonban, hogy élvezik-e a dolgot, egyelőre nem igazán lehet megválaszolni.

Az emberek szeretnek olyan tartalmakat nézni, melyek erős érzelmi reakciót váltanak ki belőlük, még akkor is, ha ez nem feltétlenül pozitív, a kutyák esetében azonban nem tudjuk, hogy létezik-e hasonló motiváció. Ettől még az egész nap egyedül üldögélő kutyákon valamelyest segíthet egy kifejezetten rájuk szabott műsor, de tudatosan tévéző kutyáktól azért egyelőre nem kell tartani.