A középkori Európa legerősebb várát a vécén keresztül foglalták el

Ha elképzelünk egy középkori csatát, minden bizonnyal az egymásnak csattanó lovagseregek, a Napot elhomályosító nyílzáporok vagy sisteregve becsapódó katapultlövedékek jelennek meg lelki szemeink előtt. Pedig ahogy a lovagkor (a 12-13. század) mindennapjai, úgy a mindennapok részének tekintett háborúk is sokkal kevésbé voltak regényesek, mint ahogy azt a történelmi kalandfilmek kulcsjelenetei vagy a Total War-játékok küldetései sugallják.

A háborúskodás fő formáját a chevauchée jelentette, amit Geoffrey Hindley hadtörténész így definiál:

Rajtaütések és fosztogatások sorából álló hadjárat, ami tudatosan az ellenfél alattvalóinak megfélemlítésére, erőforrásainak felaprózására és kimerítésére irányult, hogy végül rákényszerítse egy, a támadónak kedvező békemegállapodásra. Ebben a hadviselésben a döntő ütközetet nem a csatamezőn vívták, hanem a várak és városok falain.

A tűzfegyverek korszaka előtt a feudális Európát ellepő kővárak védői óriási előnyben voltak az ostromlókhoz képest. Hiszen annak ellenére, hogy a falak aláaknázásától az ostromgépek felvonultatásán át a kiéheztetésig egy sor eszköz állt az erősség bevételének előmozdítására – a roham mindig csak a végső felvonást jelentette –, ezen eszközöknek volt egy nagy közös hátrányuk: sok időt emésztett fel a használatuk.

Márpedig időből általában kevés állt az ostromlók rendelkezésére, hiszen a téli hónapokra jegelni kellett a hadviselést. Ráadásul abban a korban, amikor nagyon kevés volt a tartalékolható élelmiszer-felesleg, a szárazföldi szállítás borzalmasan nehézkes volt, az ostromló seregnek az ostromgépekhez szükséges faanyagtól az élelmiszerig mindent a környékről kellett beszereznie. Nem véletlen, hogy a középkori ostromokról szóló krónikák tele vannak saját csizmájukat felfaló, szomjúságtól tikkadó, majd a szükségkutak miatt vérhastól szenvedő ostromlókkal.

Az sem meglepő, hogy milyen sokra tartották azokat a cseleket vagy hőstetteket, melyek rátapintottak a védelem valamilyen gyenge pontjára, és rengeteg embert, pénzt, lázongást és idegeskedést spóroltak meg az ostromló uraságnak. A várak gyenge pontjainak hagyományosan a kapuk számítottak, de mivel ezzel a kor építészei is tisztában voltak, a kapuk védelmére különösen kifinomult védelmi rendszereket találtak ki.

Bevehetetlen, majdnem

Az Oroszlánszívű Richárd által megrendelt normandiai Château Gaillard várát kortársai – és persze elsősorban maga a megrendelő – bevehetetlennek tartották. A vár a Szajna normandiai szakasza felett terül el egy nagyjából 180 méter hosszú és 60 méter széles, vízmosásokkal szegélyezett fennsíkon, melyet csak egyetlen oldalról lehet megközelíteni, és ezen az oldalon a támadóknak három, egymástól függetlenül védhető falrétegen kell átküzdeniük magukat. Az angol királyok családi birtokának számító Normandia keleti felének védelmére szánt erősség kialakítása már tükrözte a III. keresztes háborúból viszontagságos úton hazakeveredő Richárd szentföldi tapasztalatait – például a katapultok rombolásának statikailag jobban ellenálló körbástyákkal látták el.

A várra 1203-ban szemet vető francia király, Fülöp Ágost (aki nemcsak a Richárd és a Plantagenêt-ház többi uralkodójának ellenlábasa, de kiterjedt kontinentális birtokaikon keresztül hűbérura is volt) katonái előtt nem kevés megpróbáltatás állt, amíg eljutottak az árnyékszékig. A várostrom megkezdéséhez előbb biztosítani kellett a környéket, úszó katonáknak kellett elfoglalniuk a Château Gaillard alatti Szajna-szakaszt védő palánkvárat, fallal elszigetelni a külvilágtól a várat, majd nem mellesleg kétszer visszaverni az 1199-ben egy várostrom során elszenvedett nyílpuskatalálatba (vagy a lövedéket borító méregbe) belehalt Richárd utódjának, a bátyjánál jóval enerváltabb Földnélküli Jánosnak a felmentő próbálkozásait.

A kor mozgósítási és ellátási képességeit jelzi, hogy a francia királyi sereg nem számlált többet 9 ezer főnél, a Roger de Lacy által vezetett védősereg pedig 40 lovagból, 200 gyalogosból és 60 számszeríjászból, illetve ostrommérnökből állt. A védők számát felduzzasztották a környékről a falak közé menekült civilek, akiktől de Lacy egy idő után megpróbált megszabadulni, hogy ne apasszák feleslegesen az élelmiszerkészleteket. A várból kiebrudalt embereket a franciák egy ideig átengedték, de utána győzött a praktikum a lovagiasság felett, és az utolsó, 400 fős csoportot visszafordították. Persze a vár kapui is zárva maradtak előttük, így azután a menekülők hetekre a senkiföldjén rekedtek, kósza nyílvesszők és elméretezett ostromgéptalálatok tizedelték őket, és az éhezés miatt egy idő után elkezdték felfalni egymást. Végül a francia táborba visszatérő Fülöp Ágost megkönyörült rajtuk, és enni adott nekik, de ez már a legtöbbjükön nem segített.

Tömpeorrú Péternek jó ötlete támad

Szóval a Château Gaillard alá szeptemberben érkező francia sereg hosszas puhítást és éheztetést követően csak februárban tudta megkezdeni a tényleges ostromot. A fennsíkot három oldalról határoló sziklafalak miatt az ostromlók szükségszerűen a déli oldalt védő külső vár felől próbálkozhattak. Ennek falát alulról aknászok, felülről katapultok rombolták, és a fennsík déli részét uraló külső vár falait sikerült is leomlasztani. Azonban ekkor a védők felgyújtották a falak állványzatát, majd egy vizesárkon keresztül visszavonultak a belső várba.

Fülöp Ágost a fejét vakarhatta, mert a belső vár falától egy 9 méter széles vizesárok választotta el, ami lehetetlenné tette az aknászok bevetését, miközben egyre sürgetőbbé vált az ostrom lezárása.

Ekkor azonban jött a (különféle elbeszélésekben kissé zavarosan előadott) mentőötlet: egy Tömpeorrú Péter néven fennmaradt katona felfedezte, hogy a belső vár nyugati falához utólagosan toldottak hozzá egy fából készült árnyékszéket (amit a korban garderobe-nak neveztek), ami mellett csábítóan tátongott a várkápolna egyik ablaka, melyet a védők nyitva hagytak, gondolván, odáig úgysem lehet felmászni. Tömpeorrú Péter azonban az árnyékszék kiömlőnyílásán (a csatornázásban nem túl izmos középkorban a várak lakosai egyenesen a falak tövébe üríthettek) keresztül bejutott a kápolnába.

A kápolna ajtaját azonban kívülről elreteszelték, mire a behatolók elkezdtek dörömbölni az ajtón, hátha a várvédők véletlenül bezárt bajtársaiknak hiszik őket. Az odasereglő őrök nem ültek fel az olcsó trükknek, és úgy gondolták, hogy a beszivárgókat a kápolnával együtt leperzselik a várfalról. Azonban a faállványzatok korában nem véletlenül féltek úgy a tűztől, mint a... tűztől, ugyanis egy váratlan széllökésre a lángok elharapóztak. Amikor az őrség észrevette, hogy sikerült felgyújtaniuk a saját várukat, pánikszerűen visszavonultak a citadellába. De napjaik már meg voltak számlálva, ugyanis ezt a citadellát – Château Gaillard egyetlen komoly strukturális hibájaként – kőhíd kötötte össze a belső várral, és ezen keresztül a francia csapatok közvetlenül meg tudták támadni a citadella kapuját. De a 36 lovagra és 120 katonára olvadt védősereg akkor sem adta meg magát, amikor az aknászok és ostromgépek együttes erőfeszítésének köszönhetően az utolsó kapubástya is leomlott, így Roger de Lacyt és embereit erőszakkal kellett fogságba vetni.

Château Gaillard bevétele zárta le az 1202-ben kezdődő nagy angol-francia háborút, melynek eredményeképp Fülöp Ágost a Pireneusok lábainál elterülő Aquitániát leszámítva bekebelezte a Plantagenêtek nagy franciaországi birtokait, Anjou-t, Poitou-t és Normandiát – és elvetette a magjait annak a több száz éves viszálynak, amely az angolok kontinensről való kiszorításához vezetett.

(Borítókép: Château Gaillard / Shutterstock)