
Az egyszemélyes, 160 centis első világháborús hadsereg
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
Henry Johnson 1917-ben belépett az amerikai hadseregbe. Nem tudni, hogy pontosan hány éves volt, de a sereg 1892. július 15-re saccolta a születési dátumát (ennek ellenére akár öt évvel előbb és később is születhetett). A világháború előtti éveiről nem sokat tudunk, de a háborús hőstettéről annál többet.
A Fekete Halál egy összecsapás során 32 ellenséges katonát sebesített vagy ölt meg,
miközben ő maga több mint húsz sérülést szerzett, mikor egy erdőben éjszaka rajtuk ütöttek a németek.
Johnson Észak-Karolinában született, és tizenévesen New Yorkba költözött, ahol mindenfélét csinált: dolgozott szénbányában, pályaudvari hordárként, de volt sofőr és alkalmi munkás is. Mikor 1917 tavaszán egy újságban azt olvasta, hogy a New York-i Nemzeti Gárda önkénteseket toboroz, azonnal jelentkezett. A 15. ezredbe került, amibe csak feketéket soroztak be.
Ha Amerika Kapitány története az első világháborúban kezdődött volna (és persze igaz lett volna), Johnson a maga 160 centis magasságával és kevesebb mint 60 kilójával tökéletes kísérleti alany lett volna a törékeny katonából mesterségesen létrehozott szuperhős szerepére.

In the army now
A besorozás után Johnson a C századdal egy dél-karolinai kiképzőtáborba került a többi szegregált újonccal. Hiába szolgáltak a szabadságharc óta afroamerikai katonák az amerikai seregben, sokáig nem kaptak olyan minőségű képzést és felszerelést, mint fehér társaik. A kiképzés alatt Johnson leginkább kétkezi munkára volt fogva, nehéz dolgokat kellett cipelnie és latrinát ásnia.
Johnson ezredét átnevezték a 396. gyalogsági ezrednek, és 1918 februárjában átküldték Franciaországba, hogy támogassák a szövetségeseket a németek ellen. A Johnsonékat vezető ezredes, William Hayward nem örült, mikor a katonái a frontvonal közelében is csak kisegítő munkákat kaptak, és elkezdett kampányolni, hogy a fiúk hadd menjenek harcolni. Végül az ezredet hozzácsapták az emberhiányos francia sereghez, és a Harlem Hellfighters (ez lett később a 396. ezred beceneve, mert sok tagja Harlemből származott) csatlakozott a 161. francia hadosztályhoz. Még francia sisakot és zubbonyt is kaptak.

Az amerikaiak annyit megtanultak franciául, hogy értsék a parancsokat, és a puskák mellé kaptak a machetéhez hasonló bolo késeket is. Johnson és egy bajtársa, Needham Roberts az Argonne-i erdő nyugati részére került, és május 5-én éjfélig ők álltak őrt egy híd mellett. Mikor megérkezett az őket leváltó két katona, Johnsonék inkább a közelben pihentek le, mert nem bíztak a két újoncban.
Azonnal láttam (mármint Needham és én), hogy a minket váltó két katona teljesen zöldfülű. Needhamnek és nekem vissza kellett volna mennünk, de egyszerűen nem tehettük. Ott maradtunk, olyan zöldfülű volt a váltás
– mesélte kelletlenül Johnson egy 1919-ben a New York Heraldnak adott interjújában.
Roberts lemászott az árokba, hogy aludjon egy kicsit, de hősünk inkább ébren maradt, és figyelt. Egyszer csak neszeket, zörgést hallott az erdőből.
Ember, Ember! Most fog rajtunk ütni a világ összes németje és hollandja
– suttogta le az árokban alvó Robertsnek.
Idegek, csak ideges vagy. Senki nem fog ma este lerohanni senkit
– morogta vissza Roberts. Ennek ellenére Johnson továbbra is úgy érezte, hogy a németek és a hollandok a bozótban várják, hogy elbóbiskoljon, így inkább felkészült egy esetleges támadásra.
Szóval szereztem egy kupac gránátot. Összeszedtem összesen 31 kézigránátot, és magam mellé raktam őket. Magamhoz vettem 31 tárnyi lőszert is, a francia fajtát, és minden tárban három volt. Mindeközben végig hallottam, ahogy azok a hollandok egyre közelebb és közelebb zörögtek. »Ember«, mondtam Needham Robertsnek, »jobb, ha minél előbb felkelsz, különben soha többé nem kelsz fel!«
Az összecsapás
Hajnali kettőkor Johnsonék elküldték a zöldfülű váltást aludni, és elkezdték behajigálni az erdőbe a gránátokat. Mikor ez se vetett véget a zörgésnek, a két katona úgy döntött, elegük van, és felmásztak a sánc tetejére. Fent leguggoltak, a biztonság kedvéért elhajítottak néhány gránátot, előrementek egy kicsit, majd újra leguggoltak. Így haladtak folyamatosan előre.
Ahogy ott guggolok egy kráterben – Needham valahol máshol kuporgott – hallom, hogy egy holland jó angolsággal azt mondja, hogy »Ott az a fekete ilyen-olyan fattya!«, szidalmazott engem. »Megölni!« , mondta az a hollandus. »Ember«, kiabáltam vissza, »ha öldöklés lesz, nem én leszek megölve.«
Johnson elkezdett lövöldözni a holland felé, és ahogy ellőtte a 31 tárát, megpróbálta a francia puskáját megtölteni egy amerikai tárral. A kettő nem passzolt, a puska használhatatlanná vált. Ott ült, körbevéve a világ összes németével és hollandjával, lőszer nélkül.
Szóval mit csináltál, Henry?
– kérdezte a riporter?
Azt kérded, mit csináltam? Előhúztam a jó öreg francia bolo késem, azt csináltam. »Gyere te Kaiser, gyere te koronaherceg«, mondtam, és nem guggoltam tovább hanem belerohantam a sötétbe. Találtam egy kövéret, azt megböktem a jó öreg francia bolommal, oszt nyögött egyet és meghalt. Egyszer leterítettek, és akkor kaptam a sebet a kezemre, de tudtam, hogy Hayward ezredes ezrede a legjobb a háborúban, én meg ahhoz tartoztam, tehát le tudom nyomni őket. Szóval megöltem, amelyiket tudtam, a többit meg megsebeztem. Ennyi
– zárta Johnson az elbeszélést.
Johnson az összecsapás elején elküldte Robertset erősítésért, de a társa inkább visszafordult, hogy segítsen, ám nem sokkal később repesztalálat érte. Ezek után a gránátokat adagolta Johnsonnak, aki csak azután kezdett el lőni, hogy azok elfogytak. Eközben több találat is érte: golyót kapott az oldalába, a kezébe, sőt, a fejét is eltalálták.
Mikor az amerikai tár miatt használhatatlanná vált a francia puskája, Johnson bunkósbotként verte a puskatussal a támadó németeket, és csak miután a fa szétzúzódott egy sisakon, utána nyúlt a késért, és rávetette magát a németekre, akik el akarták vonszolni Robertset.

A hivatalos jelentés szerint Johnson legalább négy embert ölt meg és legalább 24-et sebesített meg, azonban sok katona és tiszt, aki az összecsapás közelében volt, azt állította, hogy Johnson legalább hat ellenséget ölt meg puszta kézzel, és a megsebzett németek száma inkább 32 körül volt.
Johnson elbeszélése szerint az összecsapás egy órán át tartott, amint megjött az erősítés, a németek azonnal megfutamodtak. Az orvosok azonnal ellátták mindkét férfit, és mindketten túlélték. Az összecsapás megkapta a Henry Johnson csatája-nevet, az amerikai férfi pedig a Fekete Halál becenevet, és előléptették őrmesterré.
Azért ő se úszta meg az összecsapást karcolások nélkül. Saját számítása szerint öt találat érte: mindkét lábfejét egy-egy, az egyik combját, az egyik karját és egy a fejét. Ezenkívül az ajkait egy hosszú seb szelte át, legalább kétszer szúrtak bajonettet a törzsébe, és a bal lábfejét szétzúzták, be kellett ültetni egy fémlemezt a lábába. Összesen 21 sebesüléssel tért haza.
A dicsőség mint kétélű kard
Johnsonék voltak az első két amerikai, akik megkapták a francia hadikeresztet, a Croix de Guerre-t. Johnsonét megtoldották egy aranypálmával is, ami a különleges vitézséget szimbolizálta. Otthon hatalmas csinnadratta várta őket, az összecsapás bajnoka vezette a hazatérő hősöknek rendezett felvonulást.
Mármint a fekete hősöknek rendezett felvonulást, mert a Harlem Hellcats nem vonulhatott együtt a hazatérő fehér katonákkal.
Nemcsak ott érezhette azt, hogy egyrészt hős, másrészt csak másodrendű polgár, a sajtó is mindig felemlegette a bőrszínét.
Ha büszkén beszélünk a küzdő fajokról, nem szabad átsiklanunk az amerikai négereken
– írta a New York Evening Telegram, bár az újság az American Negro leírást használta.
A Mental Floss cikke szerint Johnson kapott az államtól a sebesülteknek járó segélyből, de több forrás szerint ez nem így történt. Mivel a leszerelésekor a szükséges dokumentumokba nem írták bele, hogy megsebesült, se a háborús sebesülteknek járó Bíbor Szív kitüntetést nem kapta meg, se a segélyt. Ennek ellenére pont a sérülései miatt (amik nagyban korlátozták a mozgását, főleg a szétzúzott bal lába) nehezen találhatott munkát. A háború után hiába nem kapott támogatást a seregtől, képmását és történetét előszeretettel használták második világháborús toborzóposztereken.

Johnson háború utáni életéről nem sokat tudunk, de az biztos, hogy néha tartott beszédeket. Ezekért percenként száz dollárt kért, és gyakran kapott is. Ez ma közel 1400 dollárt (430 ezer forintot) jelentene. Sajnos mivel iskolai végzettsége nem volt, és a sérülései is hátráltatták, nehezen tudott munkát találni, és hamar az italhoz fordult. Emiatt a felesége (akivel a kiképzés alatt házasodott össze) és három gyereke el is hagyta. A New York állambeli Albanyi Afroamerikai Szövetség (Johnson Albanyban élt a háború előtt) gyűjtést kezdeményezett, hogy a nép hálája jeléül építsenek neki egy házat, de nem tudni, hogy ez megvalósult-e.
1929. július 1-jén egyedül, két hét híján 37 évesen, földönfutóként halt meg szívizomgyulladásban Washington D.C.-ben.
A kilencvenes években azonban újra népszerűvé vált, és Albanyban emlékművet emeltek a tiszteletére. 1996-ban posztumusz megkapta a Bíbor Szívet. Albany június 5-ét (Johnson bevonulásának napját) ünnepnappá nyilvánította, és négy éve ezen a napon adják át a közösség kiemelkedő szolgálatáért járó Henry Johnson-díjat.
Sokáig azt hitték, hogy Johnson egy névtelen sírba lett eltemetve, de 2002-ben a hadi- és tengerészeti felügyelet New York-i osztályának történészei utánajártak, és kiderült, hogy az Arlingtoni Nemzeti Temetőben nyugszik, miután 1929-ben teljes, katonai hősnek járó szertartással oda temették el. Miután ez kiderült, Johnson megfelelt a Distinguished Service Cross követelményeinek, ami az amerikai hadsereg második legmagasabb rangú kitüntetése, és meg is kapta. Ezt olyan hőstettekért adják, amit alacsonyabb kitüntetés nem fedez, de még nem éri el a Medal of Honor (Becsület érdemrend) szintjét, ami a legmagasabb kitüntetés. 2015-ben ezt Barack Obamától kapta meg, a nevében a New York-i Nemzeti Gárda egyik tisztje vett át.

Johnson nem szívesen beszélt a háborús emlékeiről. Ezt sokan szégyenlősségnek, esetleg alázatosságnak tekintették, de akár a poszttraumás stressz jele is lehetett, vagy csupán annyi, hogy nem volt büszke arra, hogy ölnie kellett az életéért.
Semmi nagyszerű nem volt ebben. Csak az életemért küzdöttem. Ennyit még egy nyúl is megtenne
– nyilatkozta hazatérése után.

Rovataink a Facebookon