Az elefánt tényleg nem felejt?

Az angol költő, John Donne a természet mesterművének nevezte az elefántokat. Nem járt messze a valóságtól, hiszen ez a fenséges, hatalmas állat tényleg rendkívüli adottságokkal rendelkezik.

Például – a közmondás szerint legalábbis – soha nem felejtenek. A valóságban ez azért nem így van, de az tény, hogy az állatvilágban egyedülálló a memóriájuk. Felismerik a csordáik minden tagját, emlékeznek veszélyt jelző körülményekre, a jó és rossz helyekre is (például hogy hol van egy közeli itató, ahol korábban jártak). Nagyjából harminc egyedet tudnak megkülönböztetni egymástól, ami jól jöhet akkor, ha barátságos vagy épp ellenséges csordával találkoznak. Hogy miért olyan izgalmas ez? Mert ez azt jelenti, hogy

Két cirkuszi elefánt 23 évvel a közös szereplésük után is megismerte egymást, és boldogan trombitáltak, mikor összefutottak. De nem csak a fajtársaikat ismerik fel: embereket is megismernek, még akkor is, ha évtizedek óta nem találkoztak velük.

Ez azért van, mert az elefánt agya a legnagyobb a szárazföldi emlősök között, és az enkefalizációs hányadosa (mekkora egy állat agya a testtömegéhez képest) majdnem akkora, mint a csimpánzé. A konvergens evolúció miatt az elefántok agya meglepően hasonlít a miénkre: az ő agykérgük és hippokampuszuk is jól fejlett. Az utóbbi köthető az érzelmekhez, de ez kódolja a tapasztalatokat a hosszú távú memóriába is. Mivel az elefántok memóriája komplex és rugalmas, olyan dolgokra is emlékezhetnek, ami évtizedekkel korábban történt – és építeni is tudnak erre. Egy elefánt, ami fiatalon átélt egy aszályt, idősebb korában fel fogja ismerni a vész előjeleit, így költözésre sarkallhatja társait. Sokkal nagyobb azoknak a csordáknak a túlélési esélye, amiket kifejezetten öreg tehenek vezetnek (mivel matriarchális társadalomban élnek).

Viszont nagyon intelligensek, kreatívak és jó a problémamegoldó képességük. Megértik például a számolás alapjait, és tudják követni, hogyan változik két kosárban található gyümölcsök száma. Emellett képesek színek és alakzatok elhelyezésével alkotni (festeni), képesek megkülönböztetni 12 zenei hangot, meg tudnak ismételni dallamokat, és még zenekaruk is van.

A kommunikációhoz mindent használnak: testbeszédet, hangképzést, sőt még infrahangokat is, amik több kilométernyire is hallhatók. Bár még kutatják, de az alapján, ahogy megértik egymást, úgy tűnik, hogy az elefántoknak nyelvük, annak pedig saját nyelvtana van.

Az emberekhez való hasonlóságukat a nyelvnél még jobban bizonyítja az empátiájuk, az önzetlenségük és segítőkészségük. Az elefánt az emberen kívül az egyetlen ismert élőlény, ami képes gyászolni, temetkezési szertartásokkal rendelkezik, és visszajár meglátogatni a halott társak sírját. Az empátiájuk más állatokra is kiterjedhet: egy indiai munkaelefánt nem volt hajlandó beleállítani egy oszlopot egy lyukba. Amikor a munkások megnézték, miért, látták, hogy egy kutya békésen aludt a földben, és az elefánt nem akarta agyonnyomni.

Persze előfordul, hogy elefántok komoly károkat tesznek településekben vagy a termőföldeken, de ez ilyesmi elég gyakran egy nagyobb mészárlás után történt – tehát a memóriájukat és intelligenciájukat bosszúra is fordíthatják. Nincs könnyű életük, az ember terjeszkedésével folyamatosan zsugorodik az élőhelyük, az agyaruk és csontjaik miatt pedig a mai napig orvvadászok tizedelik őket.