Az ókori Balkánon éltek, mégis ismerték a zenét, a sportot, a pénzt

A korábbi görög mítoszok, az Iliász eposzának történetei hirtelen szilárd földrajzi fogódzót kaptak, amikor egy habókosnak tartott, megszállott német régész, H. Schliemann az 1870-es években megtalálta az egykori Trója városának romjait a Dardanellák tengerszorosának anatóliai oldalán, amelyet azóta a török állam népszerű turisztikai látványossággá fejlesztett.

Egy A. Evans nevű brit régész Krétán tárta fel egy ősi kultúra lenyűgöző palotáinak romjait az 1890-es években. A politikai anarchiából éppen csak kilábaló, még mindig elmaradott Albániában a két világháború között a Mussolini szolgálatában álló L. Ugolini olasz régész kezdett elszántan kutatni a római múlt emlékei után, mintegy igazolandó a fasiszta olasz állam terjeszkedési politikáját az Adriai-tenger másik oldalára.

Történelem a politika szolgálatában

Az elfogult, az emberi tévedések és az olykor előforduló szándékos hamisítások miatt fenntartásokkal kezelt írásbeli források kiegészültek a kiásott tárgyak megérinthető valóságával, amelyeknek életkorát a tudomány egyre pontosabban volt képes meghatározni. Azzal párhuzamosan, hogy a történettudomány lehetőségei így kitárultak, képviselői közül sokan mégis inkább a modern nemzeti mítoszok kialakítására törekedtek.

A történelem és a régészet is sokszor a politika szolgálólányává vált a 20. század Európájában, így néha bizonyos ősi népek egy-egy modern nemzet „fogadott szüleivé” váltak, ha azzal alá lehetett támasztani egy adott földterület birtoklására benyújtott nacionalista igényt. A modern Olaszország a Római Birodalomban, a görög Megali Idea követői a hellászi kultúrában, román szomszédaink pedig a vélt-valós dák elődökben találták meg dicső hivatkozási pontjaikat a múltban.

Spárta urai

Európa átfogó történetét bevált szokás az ókori Görögországgal mint modern civilizációnk bölcsőjével indítani. Egy árnyalattal kevesebb figyelmet kap azonban, hogy az ókori görög civilizáció, amelynek tudományos és társadalmi vívmányait ma is csodáljuk, milyen mély időbeli rétegződéssel bírt, illetve azok a népek, akik ezeket az egymásra épülő civilizációkat évszázadokon-évezredeken át építették és működtették, mennyire heterogének is voltak nyelvileg-etnikailag.

A vaskor kezdetén a Balkánra érkező dóroknak, akik Spárta új uraiként a legmeghatározóbb szereplőivé váltak a klasszikus Görögországnak, természetesen már bőven voltak elődjeik ezen a területen. Ezt a klasszikus görögök maguk sem tagadták, korai történeti feljegyzéseikben be is számolnak róluk.

És akkor jöttek a pelaszgok

Az akhájoknak tulajdonított mükénei kultúra pusztulását maguk a dórok okozták inváziójukkal a Krisztus előtti 12. században, elhozva a görög sötét kor évszázadait, egészen addig, amíg fel nem virágzott saját anyagi és szellemi kultúrájuk. Ugyanakkor az akhájok is erőszakos hódítók voltak, ők viseltek hadat Trója ellen, és anno romba döntöttek egy érkezésük előtt hosszú ideig prosperáló, majd valószínűleg a Santorini-vulkánkitörés következtében meggyengült civilizációt, amelynek központja Kréta szigetén volt.

Ez a minószi civilizáció a bronzkor kezdetétől meghatározó gazdasági-kereskedelmi központ volt a Földközi-tenger medencéjének keleti felében, a kisázsiaiakkal és egyiptomiakkal több-kevesebb szimbiózisban élve. A bika istennek áldozó krétaiakról írja ókorkutató irodalmárunk, Révay József: „Minósz népe alig ezeréves kultúrélete alatt elhintette az európai műveltség magvait.” Ismerték a zenét, a költészetet, a sportot és a pénzt, 4000 évvel ezelőtti, lenyűgöző életszeretetet tükröző festményekkel díszített palotáiknak pedig nem volt párja az égei világban.

Ők voltak a pelaszgok, a Balkán és egyben Európa első fejlett civilizációját megteremtő népe. Hozzájuk kötődik a „Minótaurusz-legenda” a labirintusban élő félig bika, félig emberi szörnyetegről, akinek emberáldozatokat kellett bemutatni. A minószi Krétáról menekült el a legenda szerint, Daidalosz és Ikarosz a maguk barkácsolta szárnyakon, mivel a sziget királya, bár „uralta a földet és a tengert”, de az eget nem.

Nőket raboltak fesztiválokról

Hérodotosz, a „történelem atyja” jócskán értekezik azokról a pelaszgokról, akik kortársai voltak, illetve azon elődeikről, akikről még utazásai során hallhatott történeteket. Ebből kiderül, hogy az ókori görögök kialakítottak egyfajta szimbiózist a korábbi bennszülöttek leszármazottaival, bizonyos munkákat velük végeztettek. Athénban külön kerületet is kaptak az Akropolisz körüli védelmi fal megépítéséért cserébe.

Az együttélés viszont nem volt mindig zavartalan: Athénból állítólag azért kellett távozniuk a pelaszgoknak, mert rendszeresen zaklatták a friss vízért járó fiatal lányokat, nemegyszer meg is erőszakolták őket. A pelaszgok később is notórius nőrablók hírébe keveredtek, egy vallásos fesztiválról athéni asszonyokat vittek magukkal szigeteikre, hogy ágyasokként tartsák őket.

Távoli baszk rokonok

Herodotosz leírásaiból az is világossá válik, hogy a pelaszgok nyelve jócskán eltért a hellénekétől, legyen szó dórokról vagy akhájokról. Nem csoda, mivel egy nem indoeurópai etnikumról van szó, amely nyelvében minden mai európai nyelvcsaládtól eltért. Szintén Hérodotosztól tudjuk, hogy a pelaszgok egy része átvette a hellén kultúrát, és belőlük lettek a jónok, akik betelepítették a kisázsiai partvidéket. Limnosz szigetét az Égei-tengeren gyarmatosító athéniek ragadták el tőlük, szárazföldi városaik pedig a perzsa hódításnak estek áldozatul az i. e. 5. században.

A pelaszgoknak voltak itáliai rokonai: az etruszkok, akik Róma történetében kaptak szerepet egy évezreddel később. Napjainkra viszont már csak a baszkok maradtak kontinensünkön hírmondóként belőlük. Azaz nem! A pelaszgokkal való rokonságot a modern albán nemzeti történetírás is felkarolta. Az albánok állítása nyilván azon alapszik, hogy a pelaszgokból lett hellenizált jónok lakták a mai Jón-tenger napfényes vidékét is az Artai-öböltől az albániai Himaráig, amely pár évszázaddal később már Epirusz néven vált ismertté, lakóikat pedig epirótáknak hívták.

Megalapozatlan albán kapcsolat

Az albánok illír és pelaszg eredetének tézisét támogatta Johann Georg von Hahn osztrák diplomata és történész, az albanológia egyik tudományos úttörője, akinek tollából 1854-ben megjelent az „Albanesische Studien” című mű Jénában. Erődi Béla 19. századi magyar tudós is azt az álláspontot képviselte, hogy a pelaszgok az albánok ősei, amit részben von Hahn, részben saját, helyszínen végzett összehasonlító nyelvészeti kutatásai alapján alakított ki. Erődinél olvashatjuk, hogy a pelaszgok leszármazottjai északon az illír-makedónok, délen pedig az epirusziak vagy „epiróták” voltak, akiket ez az elmélet az albán gegek, illetve a toszkok őseinek tartott.

Természetesen az albánok és pelaszgok rokonságának vannak hitetlen kritikusai és elszánt cáfolói is szép számmal. Ezeknek az a fő ellenérve, hogy a pelaszggal szemben az albán  indoeurópai nyelv.

(Borítókép: Görögország térképe, amelyet William Faden rajzolt 1791-ben. Forrás: Wikipedia)