Szivárogtatni akart az elnök, de nem számolt az újságírókkal

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

108 éve ezen a napon tartotta meg Woodrow Wilson a történelem első elnöki sajtótájékoztatóját. Ám az amerikai elnök nem számított rá, hogy a mosdónyi helyiségbe összezsúfolt újságírók nem az ő narratíváját fogják megírni, hanem a valóságot. Az esemény médiatörténeti pillanattá vált.

Miközben a függetlenségi és ’48-as párt támogatására létrehozott Magyarország című lap 1913. március 15-én arról cikkezett, hogy az első merényletkísérletet túlélő Tisza Istvánnak – összesen négy volt ellene – mennie kell a képviselőházi elnöki posztról, Washingtonban, a Fehér Házban már gyülekeztek az újságírók. Ők maguk sem tudták, hogy csakhamar sajtótörténeti eseményen találják magukat. Woodrow Wilson meghívására érkeztek az elnöki hivatalba, a világtörténelem első elnöki sajtótájékoztatójára.

Wilson 1911–1913 között New Jersey kormányzójaként dolgozott, és titkára, Joseph Tumulty javaslatára megkísérelt olyan kapcsolatot kialakítani az újságírókkal, hogy a megjelenő hírek az ő álláspontját tükrözzék. Ezzel a szokásával azt követően sem szakított, hogy 1913. március 4-én megkezdte első elnöki ciklusát.

Napra pontosan 108 évvel ezelőtt egy szombati napon, ebéd után, 12.45 perckor 125 újságíró tolongott az Ovális Iroda ajtaja előtt. Ám a Post tudósítójának, Edward G. Lowrynak a soraiból kiderül, a tolongásnak nyögés lett a vége, s ennek csak egyik oka volt, hogy a riportereknek fenntartott terem csak picivel volt nagyobb, mint egy mosdóhelyiség. Az újságírók által várt, kellemes hangulatú beszélgetés helyett szűkszavú nyilatkozatfoszlányokra tellett csupán az elnöktől, aki láthatóan nem volt felkészülve a hús-vér újságírók valódi, belemenős kérdéseire.

A teljes tájékoztatóról sajnos nem készült leirat, így bármily érdekes lenne is, nem tudunk idézni a kérdés-válaszokból. Az viszont egyértelműen látszik a korabeli tudósításból, hogy az esemény sem az elnök, sem az újságírók várakozásainak nem felelt meg annak ellenére, hogy a megmaradt források szerint az elnök nagyon hálás volt az újságíróknak, amiért megjelentek, és kedves próbált lenni hozzájuk.

Az elnöki időszaka 11. napját ünneplő Wilsonnak az volt az eredeti célja, hogy a saját narratíváját adják közre a riporterek. Korábban megfogalmazott szándékának megfelelően

egyfajta hírharsonaként szerette volna használni őket, az oktondi firkászok azonban egészen más szándékkal érkeztek az Ovális Irodába.

Újságíróktól talán nem szokatlan módon kérdéseket szerettek volna feltenni az egyes elnöki intézkedéseket illetően, és hiába voltak ezek off the record tájékoztatók, vagyis inkább háttérbeszélgetések, hitelesen akartak tudósítani az eseményről.

Lehetőséget szeretnék biztosítani önöknek, hogy egy picit jobban belelássanak a fejembe, és az eddigieknél jobban megismerhessék a nézőpontomat

– folytatta egy héttel később az elnök egy újabb sajtótájékoztatón, ahol elnézést kért az újságíróktól az előző heti szervezetlenség miatt. Az eseményre immár készült a háttércsapat: a Fehér Ház keleti szárnyában egy nagyobb helyiségbe hívták a riportereket. Wilson kendőzetlenül próbálta politikai befolyás alá vonni a sajtót, a riportereknek legalábbis arról magyarázott, hogy a közügyek megfelelő alakulása a megszülető cikkek függvénye, és a dolgok igen rosszul alakulhatnak, ha ők ebben nem partnerek.

Nincs új a nap alatt

Ha úgy vesszük, Wilson ugyanabba a folyóba lépett, mint elődje, Theodore Roosevelt, aki szintén felismerte a sajtó erejét, melynek segítségével vagy megnyerésével az elnök kézi vezérléssel formálhatja a közvéleményt. Csakhogy már Roosevelt sem értette a „hogyan tegyük partnerré a riportereket” leckét: volt, hogy egyszerűen megfenyegette őket.

1901-ben összehívta a három nagy hírügynökség (Associated Press, Laffan Agency, Scripps-McRae Press Association) vezetőjét a Fehér Házba.

Jelezte nekik, hogy bízik bennük, kereshetik őt, ám ha egyszer is előfordul, hogy egy újságíró visszaél a bizalmával, könyörtelenül el fogja távolíttatni a hírek világából.

Ezenfelül el fogja szigetelni a hírektől azokat a hírügynökségeket, amelyek „nem megbízható” újságírókat foglalkoztatnak. Jól mutatja, hogy Roosevelt mennyire vette komolyan a sajtóval folytatott kommunikációt: előfordult, hogy a borbélynál, borotválás közben válaszolgatott a kérdésekre.

Visszatérve Wilsonra, ő nem merészkedett ilyen erkölcstelenségig, és Roosevelttel szakítva rendszeressé tette az elnöki sajtótájékoztatókat. Ugyanakkor addig még ő sem jutott el, hogy profi politikai kommunikációs stábot építsen fel, amely a kellemetlen kérdésekre adott kitérő válaszokkal is a neki tetsző irányba tematizálja a közvéleményt. Ehelyett

a riporteri kérdésekre gyakran olyan válaszokat sikerült kipréselnie magából, mint a „Nem, nem hiszem” vagy „Ó, nem!”.

Viszont volt önkritikája, s hamar rájött, hogy a tervezett irányított kommunikáció félresiklott – például a Mexikóval kapcsolatos nyilatkozataival, melyeket lehozott a New York Sun –, és 1913 nyarán felfüggesztette a sajtótájékoztatókat. Martha Joynt Kumar, a Townson Egyetem politológusprofesszora egyik könyvében erről úgy ír: ezen a ponton ötlött fel az elnökben, hogy innentől ő diktálja a tájékoztatók feltételeit, s csak akkor adjon információkat a sajtónak, ha azokat „mikrofonon kívül”, vagyis nem hivatalosan szivárogtatja ki nekik.

Elsüllyedt tájékoztatók

Woodrow Wilson 1913-ban összesen 64 sajtótájékoztatót tartott, a világháború kitörésének évében pedig ennél is többet. 1915-ben azonban felfüggesztette a találkozókat az újságírókkal: a hivatalos magyarázat a feszült nemzetközi helyzet volt. 1915 májusában ugyanis egy német tengeralattjáró elsüllyesztette az RMS Lusitaniát – a fedélzetén 139 amerikaival. A nem hivatalos magyarázat ellenben az volt, hogy Wilson egyszerűen belefáradt az újságírók „okosításába”.

Theodore Roosevelt asztala William Howard Taft új Ovális Irodájában, 1909-ben

Fotó: Wikipédia

A BBC-nek nyilatkozó David Ryfe, a Nevadai Egyetem professzora úgy látja, ebben az is közrejátszhatott, hogy miközben az elnök narratívát kínált a meghívott riportereknek, ők a témáktól függetlenül egyszerűen csak hírértéket láttak abban, hogy az Egyesült Államok elnöke megszólal a lapjukban. Ezt vehetjük a klasszikus értelemben vett sajtószabadság bizonyítékának is:

az USA elnöke képtelen volt elérni, hogy az újságírók célba juttassák a kormányzat irányított üzeneteit.

Wilson az 1916-os újraválasztását követően megint megpróbálkozott az elnöki tájékoztatókkal, de jóval ritkábban hívta össze az újságírókat, mint korábban. Az elnök vitathatatlan érdeme, hogy szervezett formában ő tette hagyománnyá a fehér házi sajtótájékoztatókat.

Neki köszönhető, hogy a későbbiekben az Egyesült Államok elnöke már nem válaszolhatott egy hűvös „nemmel” egy újságíró kérdésére, ha épp úgy tartotta kedve: az újságírók révén megkezdődött a nyilvánosság kiszolgálása olyan információkkal, melyeket az elnökök eladdig titokban szerettek volna tartani. A riporterek olyan csatornákká váltak a nyilvánosság felé, melyeken keresztül az emberek csaknem napi szinten értesülhettek arról, milyen döntések mentén vezeti az országot az általuk megválasztott vezető.

Utódai már kötelező jelleggel hívták össze az elnöki hivatalba a riportereket. A televízió Dwight Eisenhower alatt kezdte el sugározni a sajtótájékoztatókat (1955 januárjától), innentől megszűnt az a lehetőség, hogy az elnök „off the record” szóljon az újságírókhoz, és saját érdekeinek megfelelően, a nyilvánosságtól távol tudjon narrálni.