Kaiszár vagy Cézár? Avagy hogyan beszéljünk egy halott nyelven

Amikor történészi tanulmányaim elkerülhetetlen következményeként elkezdtem latinul tanulni, csoporttársaimmal azonnal szembesültünk a kérdéssel: hogyan beszéljünk egy holt nyelven? Persze a nyelvek matematikájának is nevezett latin első óráján több lenne, mint barokkos túlzás azt állítani, hogy beszéltünk latinul. Maradjunk annyiban, hogy megpróbáltuk kiejteni a szavakat. A kavarodás egyik oka a középkor óta használt és általánosan ismert úgynevezett humanista és a huszadik században elterjedt klasszikus, illetve restituált latin kiejtés közötti jelentős eltérések voltak. De mit is kell tudni az utóbbiról?

Caius Iulius Caesar személye kétezer éve elválaszthatatlan a nyugati világ történelmétől. Neve és a hozzá köthető frappáns idézetek rendszeresen visszaköszönnek a latintanításban (is). A címben idézett kérdésre visszatérve: a két magánhangzóból álló, diftongusnak nevezett hangot, az 'ae'-t a Kr. e. I. században 'ai'-nak ejtették, később 'ee'-nek, és a késő középkorban alakult ki az 'é'. Ugyanígy a neolatin és az angol nyelvben is fellelhető, az e, i hangokat megelőző mássalhangzók lágyulása a klasszikus latin szövegek korában még nem létezett, így származhat a német Kaiser szó a „Kaiszár”-nak ejtett személynévből.

Kevés biztosabb és egyszerűbb módja van eldönteni azt, hogy valaki Európa mely területéről érkezett, mint az, hogy hogyan ejti a latin szavakat. Bár hivatalosan ötfajta kiejtést különböztetünk meg (standard restituált kiejtés, egyszerűsített, magyarosított restituált kiejtés, humanista kiejtés, magyaros egyházi kiejtés, olasz, hivatalos egyházi kiejtés), általában a legtöbb beszélő saját kiejtése szerint mondja ki a latin szavakat. Ezalól a német nyelvterületen és a valamikori Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban fennmaradt humanista kiejtés képez kivételt, ahol Caesar mindig „Cézár”.

A XIX. század végén, néhány évtizeddel azt követően, hogy a római katolikus egyházon kívül a latin Európában mindenhol elvesztette hivatalos nyelv státuszát, megindult a kutatás az ősi latinok kiejtése után. 

A klasszikus latin hangzás elterjedése a második világháború után kapott nagyobb lendületet, és terjedt el angol egyetemekről Európa-szerte. Logikus módon az első kutatási irány a szintén klasszikus gyökerű és jelentős változásokon átesett, de folytonosságot felmutató görög nyelvre irányult, így a humanista vagy másképp erasmusi kiejtés lágyuló mássalhangzói voltak szinte az elsők, amelyeket elvetettek a klasszikus I. századi kiejtést kutatók.

Ennek forrásai többek között az olyan földrajzi nevek voltak, mint a kalózairól elhíresült tartomány, a görög ábécéből latin betűkre átírt Cilicia – eredeti görög nevének kiejtése ugyanis Kilikia. A pontos kiejtés rekonstrukciójában az újlatin nyelvek hasonlóságainak és különbségeinek nyelvészeti, nyelvtörténeti elemzésén túl a már említett 'kaiser/kaiszár'-hoz hasonló, más nyelvekben fennmaradt jövevényszavak is segítettek.

Mindezeken túl a helyreállításban közreműködő kreatív tudósok a fonetikát is elővették. Valakinek ugyanis eszébe jutott, hogy a háziasított állatok hangjai több fennmaradt színdarabban és szövegben is szerepeltek, így például a római kakas így kiáltott fel:

Aki már hallotta a jellegzetes hangot, azt nem kell győzködni, hogy az első századi rómaiak mit gondoltak a szó eleji c kiejtéséről, még ha magas magánhangzó következett is utána. 

És akkor ne kerülgessük tovább a forró kását, lássunk néhány példát! A címben szereplő, közismert példán túl van néhány szó, amelyek teljesen másképp hangzottak eredetileg. Ilyen például a magyar nyelvbe Egyiptom néven bekerülő terület; a szó – elárulva a görög közvetítést – 'ajgüptosz' kiejtéssel bírt eredetileg, Aegyptus formában leírva. Erasmus-féle kiejtéssel 'égiptuszt' ejtünk.

Hasonlóan másképp hangzott az 'oe' diftongus is, amely például a föderáció szavunkban érhető tetten. Nos, itt is bekavart Erasmus, ugyanis a 'foederati' (szövetségesek) szó kiejtése 'foiderati' volt. A szóban egy másik jelentős eltérést is megtalálunk, ugyanis a humanista verzióban következetesen lágyuló 'ti' kapcsolat ugyanolyan keményen hangzott, mint leírva. A magyarba nációként bekerült szó eredeti kiejtése 'natio'. Ilyen egyszerűen.

A vak, homályos, sötét jelentésű caecus latin szónál érhető leginkább tetten a jelentős eltérés. A restituált kiejtésben a szó 'kajkusz', Erasmusnál 'cékusz', a hivatalos, olasz egyháziban pedig 'cseekusz'. És hogy legyen még egy csavar a történetben, a hivatalos magyar ejtésben a 'ph' kapcsolat egyértelműen ' f ', míg máshol egy, számunkra nehezen kiejthető p+h kombinációt jelent. 

Slusszpoén, hogy Mel Gibson Passió című filmjében a latinul beszélő szereplők nem a korszakra jellemző restituált, vagyis klasszikus latin kiejtést használták, hanem 

így a szövegek sokkal lágyabbnak hangzanak, mint a már-már germánosan kemény és pattogó eredeti.