II. Ulászló trónra lépése okozta a Magyar Királyság hanyatlását?

A magyar történelmi gondolkodást mindmáig meghatározza az a Heltai Gáspártól származó mondat, miszerint „meghalt Mátyás, oda az igazság!” A híres író, aki a török korban nosztalgiával gondolt vissza az erőskezű király uralmára, ezzel a mondattal nem csupán Hunyadi Mátyás kultuszát erősítette meg, hanem egyszersmind a Jagellók 1490–1526 közötti országlását is „beárazta.” Persze, nem Heltai volt az egyedüli, aki negatívan vélekedett a lengyel dinasztia, és főként II. Ulászló teljesítményéről. Jól ismert az a történet, mely szerint alattvalói csak „Dobzse László” néven emlegették őt, mivel minden hozzá intézett kérésre azt felelte (csehül), hogy „jól van.” Erélytelen, gyengekezű uralkodóként emlékezünk Ulászlóra, akit állítólag széles körben ökörként gúnyoltak a korabeli Magyarországon, és aki a mendemondák szerint olyannyira szegény volt, hogy a nép körében (lacikonyhán) kellett étkeznie. Őt követte aztán a trónon II. Lajos, a „gyermek király”, akinek uralkodása a mohácsi katasztrófával zárult. De valóban ennyire egyszerű lenne ennek a korszaknak a története? Tényleg II. Ulászló alkalmatlanságával lenne magyarázható a középkori Magyar Királyság hanyatlása? Megfelel a történelmi valóságnak az a kép, amely róla él a közemlékezetben? A következő írás ezekre a kérdésekre igyekszik válaszolni.

„Minden rossz eredője”, az 1490. évi királyválasztás

A közismert toposz szerint Mátyás halála után az ország főnemesei olyan utódot akartak megválasztani, akitől „nem prüszköl a májuk”, és akinek „az üstökét a markukban tarthatják.” Számos régi történeti mű egyenesen úgy mutatta be az 1490. évi uralkodóválasztást, hogy ekkor az előkelők a lehető legalkalmatlanabb jelölt trónra ültetésére törekedtek. II. Ulászló későbbi jóvátehetetlen hibáit (és a középkori magyar állam pusztulásában való felelősségét) tehát 

A valós történelmi szituáció természetesen ennél jóval összetettebb volt. Miután Mátyásnak nem sikerült megnyugtatóan rendeznie a trónutódlást kérdését (hiszen természetes fiát, Corvin Jánost nem ismerték el egyértelmű örökösének), halála után Magyarország koronájáért verseny indult a közép-európai dinasztiák között. A később megválasztott Jagelló Ulászló mellett (aki cseh királyként, Mátyás korábbi ellenfeleként „szállt ringbe”) I. Habsburg Miksa német-római császár és János Albert lengyel herceg (Ulászló fivére) is igényt formált a trónra. A „királyjelöltek” pedig élelmesebbek voltak annál, hogy tétlenül várjanak a magyar országgyűlés döntésére. A lehető leggyorsabban sereget gyűjtöttek maguknak, és 

hogy ezzel „segítsék elő” megválasztásukat.

Ebben a versenyben az utókor által pipogyának tekintett Ulászló volt a leggyorsabb, aki királyságát azzal is igyekezett „bebiztosítani”, hogy feleségül vette Mátyás özvegyét, Aragóniai Beatrixot. Végül 1490 szeptemberében meg is koronázták őt, trónra lépésével azonban a hatalomért folytatott harc nem ért véget, sokkal inkább egy új szakaszába lépett. A „kikosarazott jelöltek”, János Albert és Miksa megtámadták riválisukat, az 1490–91. évi pusztító háborúban azonban Ulászló fivérével és a császárral szemben is meg tudta őrizni trónját. Gyakran felróják a Jagelló királynak, hogy az 1491-ben megkötött pozsonyi békeszerződésben visszaadta Mátyás ausztriai hódításait a Habsburgoknak, ám fontos figyelembe venni, hogy Ulászló két oldalról támadó ellenséggel szemben, a törökökkel a hátában küzdött.

A főurak bábja vagy békehozó király?

A II. Ulászló megválasztásáról szóló közismert történetben annyi igazság fellelhető, hogy a főuraknak valóban „prüszkölt a májuk” Mátyástól. Az viszont valótlan állítás, hogy kizárólag önös érdekből ellenezték a legendás király politikájának folytatását. Sokan úgy gondolták, hogy a dicsőséges nyugati hadjáratok kiszipolyozzák az ország erőforrásait, és elvonják a figyelmet a török elleni védekezésről. Az abszolutisztikus politika és az adóterhek növekedése miatt kis túlzással 

II. Ulászló elődjével szemben békét és stabilitást ígért, illetőleg vállalta a korábbi jogsértések orvoslását. Ez persze sok tekintetben valóban a mátyási mű lebontását jelentette. 1490 júliusában, az ún. farkashidai oklevél formájában a még jelölt Ulászló elfogadta a rendek követeléseit, és az évtized során alkotott törvényekkel valóra is váltotta ígéreteit. Magyarország ezzel visszatért a rendi monarchia kormányformájához, amit a történetírók persze felróttak a Jagelló uralkodónak.

Számos történész ugyanakkor megfeledkezett a II. Ulászló védelmében felhozható enyhítő körülményekről. Választott királyként került a magyar trónra, aminek a rendek és a nagy hatalmú pártfogók minden korban megkövetelték az árát. Maga Mátyás is hasonlóképpen szerezte meg a hatalmat 1458-ban, neki azonban a Hunyadi család hatalmas magánbirtokai elég forrást biztosítottak ahhoz, hogy függetlenítse magát támogatóitól. Ulászló ilyesmiben nem reménykedhetett – már csak azért sem, mert elődje a halála előtt választott örökösére, Corvin Jánosra hagyta Magyarország legfontosabb erősségeit és városait (pl. Pozsonyt és Budát is). A Jagelló király ezért szerényebb jövedelmekre támaszkodhatott, igaz, így sem kellett lacikonyhán étkeznie.

Hanyatlás a végeken

A Jagelló-korban megcsappanó királyi jövedelmeket az utókor szintén a gyengekezűséggel magyarázta. Ezzel összefüggésben gyakran jelent meg az a kritika, hogy a bevételek megfogyatkozása a végvárrendszer meggyengüléséhez és utóbb katasztrófához vezetett. Míg Mátyás alatt egy esztendőben a kincstár akár 700 ezer forintot is beszedett, utódja alatt az éves jövedelem 200 ezer forintra csökkent.

Természetesen a magyarázat ebben az esetben is összetettebb. Tény, hogy Ulászló idején (a honvédelemre hivatkozva) a főurak megtarthatták a királynak járó adóbevételek egy részét, de a probléma nem csak ebből fakadt. A 15. század során az állandó török portyázások elpusztították az ország legfejlettebb déli vármegyéit. A rombolás olyannyira súlyos volt, hogy Luxemburgi Zsigmond korától az évszázad végéig 

Ezt a folyamatot Mátyás idején az is gyorsította, hogy a magas adók miatt a jobbágyok gyakran összeköltöztek egy közös portára (így többen fizették ugyanazt az adómennyiséget).

De árnyalja a képet a kiadások oldala is. A korabeli Európában egyetlen ország sem volt, amelynek hasonló védelmi költségekkel kellett volna számolnia. Magyarország az Adriai-tengertől a Vaskapuig húzódó 7–800 kilométeres határszakaszon egy végvárrendszert tartott fenn. Az itt szolgáló katonaság zsoldja, az erődítmények állandó karban tartása, valamint ezen felül a védekezést segítő folyami hajóhad és a mozgó szárazföldi csapatok fenntartása szinte minden forrást felemésztett. II. Ulászló 14 déli vármegye bevételeit csak a déli végekre fordította, de ez sem bizonyult elégnek. Az egyre jobban kimerülő Magyar Királyságnak eközben mind gyakoribb és erőteljesebb oszmán támadásokkal kellett szembenéznie.

Elfeledett külpolitikai érdemek

II. Ulászló kapcsán a történetírók sokáig elfeledkeztek a diplomácia jelentőségéről, vagy ha szóba került a külpolitika, akkor annak negatív oldalát, az „idegenek” befolyását emelték ki. Pedig a Jagelló király trónra ültetésének tagadhatatlan előnyei voltak. Hazánkban 1490-től egy olyan dinasztia uralkodott, amely a korabeli Európa területének közel egyharmadát birtokolta. Ulászló ráadásul 1471-től cseh királyként uralkodott, igaz, ezek a tartományok kevéssé járultak hozzá a magyar határvédelem költségeihez.

II. Ulászló uralkodása alatt 

A századforduló után például Velence békeidőben évi 30 ezer, hadiállapot esetén 100 ezer forinttal támogatta Magyarországot. A kezdeti ellenségeskedés után I. Miksa német–római császár törökellenes szövetségre lépett Ulászlóval annak érdekében, hogy a Habsburgok déli tartományait megvédje az oszmán betörésektől. Miksa egész életében egy nagy balkáni hadjárat előkészítésén fáradozott, de 1519-ben bekövetkező haláláig ez nem valósult meg. Sikeresen tető alá hozták viszont a Habsburgok és a magyarországi Jagellók házassági szerződését, ami újabb garanciát jelentett hazánk védelmére. Annak ellenére, hogy Ulászló alatt a királyi hatalom gyengült, a belpolitikai ellentétek kiéleződtek, és 1514-ben hazánkat egy parasztfelkelés is pusztította, Magyarország a korabeli Európa egyik tekintélyes államának számított.

Elkerülhetetlen vég? Szerencsétlen körülmények?

Hazánk helyzetét aztán olyan események alakították, amelyeket Ulászló nem befolyásolhatott. Későn született fia mindössze 10 esztendős volt, amikor 1516-ban elhunyt. II. Lajos trónra lépése szükségszerűen a klikkek, pártok megerősödését, a belső hatalmi harcok kiéleződését eredményezte, amin egyébként az ifjú uralkodó és felesége, Habsburg Mária igyekezett úrrá lenni. Szintén nem a Jagellók számlájára írható, hogy az európai nagypolitikában egy sor olyan esemény következett be, amelyek Magyarországot kedvezőtlenül érintették. A lutheri reformáció, a Habsburg–francia hatalmi vetélkedés és a német parasztháború miatt hazánk éppen a Mohács előtti években veszítette el a korábbi támogatók érdeklődését. Eközben pedig az oszmánok meghódították a Földközi-tenger keleti medencéjét, és így fordították ismét a figyelmüket Magyarország felé.

A törökök megnövekedett ereje miatt Mohácsnál egy újabb, a nándorfehérvárihoz mérhető bravúros győzelem sem bírt volna jelentőséggel. Miként Kubinyi András is írja:

Az Oszmán Birodalom ekkor még felemelkedőben volt, a szultán rövid idő múlva hasonló erőket tudott volna mozgósítani. A magyarok olyan veszteségeket szenvedtek volna, hogy új háború vagy támadás esetén már képtelenek lettek volna hasonló sereget kiállítani. A magyarok összes elkövetett hibái ellenére elmondható, hogy csak kitolódott volna a katasztrófa, de nem lett volna elkerülhető.

A Jagellók elkövetett hibáira ugyanez a megállapítás vonatkozik. Ulászló, ha dicséretre nem is jogosult, de mindenképpen méltányosabb kritikát érdemel.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.