Az utolsó magyar király megpróbált visszatérni, de másodjára sem sikerült neki

1921. október 20. A dátum, amikor az utolsó osztrák császár és magyar király, IV. Károly megpróbálta visszavenni jogos örökségét, a magyar trónt. Azonban azzal már nem számolt, hogy a királyság időszaka, úgy tűnik, leáldozott. A „második királypuccs” azonban korántsem azt jelentette, hogy Károly király jogtalanul kívánta újra magáénak tudni a magyar trónt, sokkal bonyolultabb helyzet alakult ki. Végül a helyzet pikantériája, hogy a nemzetgyűlés 1921. november 6-án az 1921. XLVII. törvénycikkben 1707 és 1849 után harmadszor is kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, bár a királyság intézményét továbbra is fenntartotta.

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mély háború keletkezésében semmi részem nem volt.” (IV. Károly)

A király nélküli királyság létrejötte

Az Osztrák-Magyar Monarchia (OMM) az első világháború veszteseinek egyike, a héború végeztével gyakorlatilag összeomlott. Ferenc József (1867–1916) magyar királyt követő IV. Károly (1916–1918) 1918. november 11-én befejezte osztrák császári jogainak gyakorlását, melyre a bécsi ideiglenes nemzetgyűlés másnap azzal reagált, hogy kikiáltotta a Német-ausztriai Köztársaságot (Republik Deutschösterreich). Károly később, 1919 márciusában megpróbálta érvényteleníteni november 11-i állásfoglalását, azonban a nemzetgyűlés újra lépett, méghozzá olyat, amivel a volt uralkodó már nem tudott mit kezdeni, ugyanis 

November 13-án magyar királyi ténykedéseit is befejezte. IV. Károly kiadta az eckartsaui nyilatkozatot, melyben ténylegesen lemondott magyarországi uralkodói jogairól. A király – látva, hogy sehol sincs jó helyen – Svájcba emigrált családjával.

Ezt követően november 16-án kiáltották ki a néhány hónapig létezett Magyar Népköztársaságot, amelyből 1919. március 21-én a 133 napig tartó Tanácsköztársaság jött létre. Miután a Tanácsköztársaságot leverték, az ellenforradalmi rendszer nemzetgyűlése a következő év februárjában megszüntette „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló törvénycikkben foglalt forradalmi intézkedéseket. Államfő hiányában bevezették – a fél évezreddel korábban egyszer már életbe lépett (Hunyadi János) – kormányzói intézményt, amely megalapozta a király nélküli királyságot. 

Vissza a trónra!

Bár Ausztriába képtelenség lett volna visszatérnie Károlynak, azonban magyarországi trónfoglalásának ötletét nem vetette el, ugyanis ehhez a jogalapot lemondó nyilatkozatának formulájában találta meg. A megfogalmazás szerint ugyanis „az vitelében való részvételről" és nem magáról a trónról mondott le. A magyarországi pártok közül még nagyon erős volt a legitimista párt, amelynek tagjai közül sokan a „törvényes király”, IV. Károly visszatérésében bíztak, illetve vele a történelmi revízió megvalósulásában. A párt másik fele pedig a szabad királyválasztásban hitt. 

Károly külpolitikai játszmáit a nagyhatalmak elítélték, ellenezték a Habsburg restaurációt és 1921. április 3-án közös jegyzéket adtak ki, amelyben jogilag is felléptek a király visszatérése ellen. A kormányzó, Horthy pedig eleinte nem foglalt állást, bár korábban úgy tűnt, legitimista párti. Magyarországon a hadsereg és a kisgazdapárt is az uralkodó ellen lépett fel, áprilisban aztán Horthy is szembefordult Károllyal.

A király engedve a nyomásnak április 6-án elhagyta az országot, ezzel pedig véget ért az első, ún. „húsvéti királypuccs”. Az események nyomán kiéleződött Horthy és a legitimista Teleki Pál kormányfő viszonya, az utóbbi nem sokkal később le is mondott.

Próbáljuk meg újra

A balul elsült kísérlet után Károly egyáltalán nem volt hajlandó lemondani restaurációs visszatéréséről. Aztán 1921. október 20-án leszállt gróf Cziráky József Sopron közeli dénesfai birtokán Zita királyné kíséretében. Az uralkodó néhány órával megérkezése előtt jelezte magyarországi híveinek, hogy jön. Másnap Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy Sopronban állomásozó csendőrzászlóalja esküdött fel IV. Károly hűségére, majd kinevezte Rakovszky Istvánt kormányfőnek. Budapestre indultak, vonattal. Útközben pedig több katonai egység, helyőrség és néhány polgári vezető is Károly hűségére esküdött fel.

Az uralkodó számított a legitimistákra, valamint a katolikus klérus felső vezetőire, akikkel Horthyt akarta sarokba szorítani, hogy ő is támogassa Károly legitim igényét. Azonban meglepő fordulat következett – legalábbis Károly számára. Az antant hatalmak ugyanis már az első kísérletnél is felléptek vele szemben, így várható volt, hogy a fegyveres fenyegetés hírére mindenki ugrani fog, mert az utódállamok casus bellinek minősítették megjelenését.

A hadsereg és a polgárság java része azonban Horthyt támogatta, és nem állt Károly mellé, mint ahogy nem támogatta a legitimista párt szabad királyválasztó áramlata sem. 

A királyt pártoló csapatokat a IV. Károly által ezredesből tábornokká előléptetett báró Lehár Antal, valamint az őrnagyból ezredessé tett Ostenburg-Moravek irányították. A csata érdekessége, hogy a királyhű „sereg” 5000 embert számlált, míg a vele szemben állók 8 ezren voltak, ebből nagyjából 2000 fő volt a Gömbös által hirtelenjében toborzott egyetemi hallgatók száma. 

szerencsére a halottak száma is mindössze 19 volt 62 ember sebesült meg.

Lehár Antal a következőképp emlékezett vissza:

Meglepve bennünket, lövésekkel fogadtak. A tüzérség is riasztó lövéseket adott le [..] Egy Őfelsége által személyesen javasolt fegyverszünet meghiúsult. Mindent egy lapra kívántam feltenni és személyes vezetésem alatt akartam adni parancsot a támadásra. [..] Azonban Őfelsége 'tüzet szüntess'- t parancsolt. (Az egyedüli parancs, amit írásban kértem Őfelségétől). Mielőtt megakadályozhattam volna, Őfelsége fölszállt egy mozdonyra, s rémületemre mellette láttam a királynét – egy bátor asszony. Előrementek Kelenföldig, Őfelsége ott fegyverszünetet követelt.”

Károlyt másnap – ugyan királynak kijáró külsőségek közepette, de mégis csak fogolyként – Tihanyba vitték.

Addig, amíg Isten erőt ad kötelességem teljesítéséhez, nem mondhatok le a magyar trónról, amelyhez koronázási esküm köt. A magyar Szent Korona viselőjeként engem megillető valamennyi jogomat továbbra is fenntartom, mint ahogy a koronázásból fakadó valamennyi kötelességemet is teljesíteni fogom a magyar nemzettel szemben. Legmélyebb meggyőződésem, hogy ez az egyetlen álláspont, amely méltó a magyar nemzet nagy hagyományaihoz, valamint Magyarországnak a múlandó eseményektől független, állandó érdekeihez.”

– olvasható IV. Károly 1921. október 29-30-i tihanyi táviratában, amelyben fellép a lemondatásáról szóló tervek ellen.

A járvány

Mivel a trónról továbbra sem volt hajlandó lemondani, november 1-jén átadták az antant megbízottainak, akik családjával együtt a távoli Madeira szigetére szállították.

Az Isten háta mögött is utolérte Károlyt az egész világon végig söpört spanyolnátha. Életében nem volt jellemző rá a betegeskedés, alapbetegsége sem ismert. 

földi maradványait a szigeten hagyták, tehát nem a családi kriptában temették el. Életében mélyen hívő emberként ismerték, példás házaséletet élt, így II. János Pál pápa 2004-ben boldoggá avatta, szentté avatása még folyamatban van.

(Borítókép: IV. Károly. Fotó: Wikipédia)