III. Richárd valóban úgy döntött, hogy gazember lesz?

Shakespeare III. Richárd című drámájának első színében e szavakkal jellemzi önmagát a torzszülött címszereplő:

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, / Hogy eltöltsem e csevegő időt– / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek / S utálom e kor hiú gyönyörét.

E mindössze huszonhat hónapig uralkodó király az angol középkor leghírhedtebb uralkodójává vált – annak ellenére, hogy több történész is megpróbálta tisztára mosni az emlékét. Michael Hicks angol történész Richárd legújabb életrajzában összegezte a kutatások eredményeit (Richard III. The Self-Made King. 2021, Yale)

Shakespeare VI. Henrik című királydrámájának egyik jelenete alapján Walter Scott, a 19. századi regényíró nevezte el „rózsák háborújának” azokat a harcokat, amelyeket a Plantagenet-dinasztia York és Lancaster ága vívott egymással 1455 és 1487 között. A majdani III. Richárd 1452-ben született, tizenegyedik gyermeke és legifjabb fia volt Richárdnak, York 3. hercegének. Anyja Cecily Neville volt, nagynénje annak a Richard Neville-nek, Warwick 16. earljének, aki a „rózsák háborújában” elnyerte a „Királycsináló” nevet. Richárd nyolcéves volt, amikor apját megölték a wakefieldi csatában. Németalföldre kellett menekülnie, csak családja towtoni győzelme (1461) után térhetett vissza.

A megbízható testvér

Bátyja IV. Edward néven király lett, öccsét Gloucester hercegévé, s 17 évesen katonai parancsnokká nevezte ki. Richárd hűséges testvérnek és tehetséges katonatisztnek bizonyult. Kitartott bátyja mellett, amikor újra Németalföldre kellett menekülniük (1470—71), majd vele harcolt a barneti és tewkesburyi ütközetekben (1471), melyekben végleg vereséget mértek ellenfelükre, VI. Henrikre. Semmi bizonyíték nincs rá, hogy részt vett volna VI. Henrik és fia, Westminsteri Edward walesi herceg meggyilkolásában, ahogy ezt Shakespeare bemutatta VI. Henrik című királydrámájában.

IV. Edward Észak kormányzójává, Észak-Wales főbírájává, Wales főkamarásává, majd Anglia főkamarásává, főadmirálisává valamint a Bath-rend és Térdszalagrend lovagjává nevezte ki öccsét. Északon igen népszerű volt, mert bátran harcolt a skótokkal, s elhódította tőlük Berwicket (1482). 1483-ban bátyja a Wales és Anglia közti határvidék urává nevezte ki. 1472-ben elvette feleségül Anne Neville-t, Warwick, a „Királycsináló” lányát, Westminsteri Edward herceg özvegyét. Természetesen nem Edward koporsója mellett kérte meg a kezét, ahogy Shakespeare III. Richárd című drámájában láthatjuk. A York-család meg akarta szerezni a barneti csatában megölt „Királycsináló” hatalmas vagyonát, s ezért annak egyik lányát Richárd vette el, a másikat ifjabbik bátyja, George, Clarence hercege. Ezt a Clarence-t pedig 

ahogy Shakespeare bemutatta, hanem IV. Edward végeztette ki árulás miatt a Tower udvarán. Vagyis élete első harminc évében Richárd nem volt más, mint bátyja, a király megbízható, népszerű hadvezére és hivatalnoka. Torzszülött sem volt: ha valóban az ő csontvázát fedezték fel 2013-ban a leicesteri Greyfriars-templom egykori helyén (amelyben sokan kételkednek), akkor csak gerincferdülésben szenvedhetett, de karjai épek voltak.

A gyilkos nagybácsi

Amikor IV. Edward 1483-ban meghalt, mindenki természetesnek tekintette, hogy Richárd lesz a kormányzó lord protector címen és 12 éves unokaöccse, V. Edward gyámja. Csakhogy az özvegy királyné rokonsága, a Woodville-család minél hamarabb meg akarta koronáztatni a gyermek V. Edwardot, hogy lord protectorra ne legyen szükség. Richárdot Buckingham 2. hercege figyelmeztette, hogy ki akarják játszani. A lord protector erre megindult London felé, eltávolította a gyermek közeléből a Woodville-eket, helyettük maga kísérte el Londonba unokaöccsét, és a Towerben helyezte el.

Ezzel Richárd olyan helyzetbe került, amely békés eszközökkel megoldhatatlannak tűnt. A Woodville-klán arra készült, hogy amikor a gyermek nagykorú lesz, újra átvegye a hatalmat. Richárd ezért 

Lord Hastingst, IV. Edward kamarását a tanácsülésen letartóztatta, s a Woodville-klán négy vezetőjével együtt lefejeztette. Ezután erőszakkal rábírta az özvegy királynét, hogy másik fiát, a kilencéves Richárdot, York hercegét is költöztessék be a Towerbe, a bátyja mellé. Majd érvénytelennek nyilváníttatta néhai bátyja és Elizabeth Woodville házasságát. Ezzel a Towerben őrzött két gyermek törvénytelen születésűvé vált, s mivel fattyú nem ülhet az angol trónra, felkérték Richárdot, hogy legyen ő a király. Július 6-án meg is koronázták. Richárd később vallási téren oly bigottnak bizonyult, hogy Simon Schama angol történész felvetette: talán őszintén törvénytelennek tartotta bátyja titokban megkötött házasságát, és el akarta kerülni, hogy fattyúk kerüljenek a trónra.

A két gyermek sohasem kerül elő a Towerből. A Richárd tisztára mosásán tevékenykedő történészek szerint Buckingham 2. hercege lehetett a bűnös, aki maga is igényt tarthatott a trónra, vagy pedig a majdani VII. Henrik, aki a hercegek nővérét vette feleségül, s csak akkor szerezhette meg a trónt, ha sógorai eltűnnek. Csakhogy egy bizonyos James Tyrrell kínvallatás hatására 1502-ben bevallotta, hogy ő ölette meg a hercegeket Richárd megbízásából. A legtöbb történésszel együtt ezért a király legújabb életrajzírója is őt tartja felelősnek unokaöccsei megöléséért.

Országomat egy lóért!

III. Richárd uralkodása idején (1483—85) adták ki az első teljes egészében angol nyelven fogalmazott törvényeket, valamint Sir Thomas Malory híres lovagregényét Arthur király haláláról. A király északi nemeseket hozott az udvarába, akikben jobban bízott, megpróbálta támogatni a kereskedelmet, és pénzügyi reformokat vezetett be. Sikerült fegyverszünetet kötnie a skótokkal. Magánélete meglehetősen boldogtalan volt: 1484 áprilisában a fia halt meg, a következő év márciusában pedig a felesége. Richárd mindkettőt őszintén megsiratta. Semmi alapja annak a későbbi híresztelésnek, mely szerint ő mérgeztette meg az asszonyt, hogy elvehesse feleségül unokahúgát, bátyja leányát.

Az első lázadást korábbi szövetségese, Buckingham 2. hercege robbantotta ki 1483 októberében a Woodville-ekkel és Henry Tudor trónkövetelővel szövetkezve. Serege felbomlott, a herceget csata nélkül elfogták és lefejezték. A második lázadást Henry Tudor már jobban előkészítette: francia katonai támogatással szállt partra a dél-walesi Milford Havenben, majd benyomult Angliába. 1485. augusztus 22-én csapott össze hadserege a király katonáival Bosworth mezején. Richárd 10 0001 katonával érkezett, Henry Tudor 5000 katonájának többsége pedig francia zsoldos és walesi felkelő volt. A közelben állomásozott viszont Lord Thomas Stanley 6000 katonával, s csak arra törekedett, hogy a győztes oldalán avatkozzon be az ütközetbe. (Óvatossága érthető: a fia túsz volt a király táborában.) Richárd bátran harcolt, s amikor meglátta, hogy Henry Tudor egy kis csapattal Stanley serege felé lovagol, 800 lovassal rájuk tört, hogy végezhessen az ellenség parancsnokával. De csak Henry Tudor zászlóvivőjét sikerült megölnie, Stanley pedig Henry Tudor oldalán csatlakozott a küzdelemhez. Richárd lova besüppedt a sáros talajba, 

s ezért adta Shakespeare szájába a híres kijelentést: „Országomat egy lóért!” Még a csata győztesének udvari történetírója is elismerte, hogy Richárd „igen bátran és vakmerően” harcolt, s

bátorsága nem hagyta el akkor sem, amidőn emberei cserbenhagyták. Amikor szembekerült a halállal, inkább vállalta, hogy kard által pusztuljon el, mintsem hogy szégyenletes futással hosszabbítsa meg életét.

A walesi lándzsások tömege végzett végül a királlyal. Koronája állítólag egy galagonya-bokorba gurult, innen vette ki Lord Stanley, hogy átnyújtsa Henry Tudornak.

Mennyit tud valójában a történelemről? Tegye próbára tudását a Rubicon-próba kvízjátékban! Mind a 13 pontot csak egy igazi történelemzseni szerezheti meg! 

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Rubicon Történelmi Magazin közreműködésével jött létre.