Tengeralattjárókat keresett a Titanic megtalálója

A Titanic megépítése a kor műszaki zsenijének bizonyítéka, de a roncs felkutatása is legalább ekkora teljesítmény volt: számos kutatóexpedíció, és sok-sok millió dollár elköltése után a hidegháború tengeralattjáró-hadviselése kellett ahhoz, hogy 73 év múltán a világ viszontláthassa a hajót.

A víz nyelte el

A kutatás már a tragédia utáni napokban megkezdődött. A hajón utazó gazdag családok közül az Astor-, a Guggenheim- és a Widener-família együtt kérte fel a Merritt-Chapman Derrick and Wrecking nevű roncskutató céget, hogy vizsgálják meg a roncs felszínre hozatalának lehetőségét. Ez még a ma rendelkezésünkre álló technológiával is lehetetlen lenne, így a cég képviselői hamarosan közölték, hogy mivel a roncs négy kilométernél is mélyebben fekszik, a feladat nem végrehajtható. Ettől függetlenül a következő évtizedekben sorra születtek a nagy ötletek, amelyek egy része a fizika, más része a közgazdaságtan alapvető számításaira alapozva került a süllyesztőbe.

A legnagyobb akadályt azonban az jelentette, hogy senki nem tudta pontosan, hol is van a Titanic, ráadásul az sem volt egészen egyértelmű, hogy milyen módszerekkel kellene ráakadni a több kilométer mélyen, az örök sötétségben heverő fémhegyre. Ráadásul tartani lehetett attól, hogy egy 1929-es tengermélyi földcsuszamlás maga alá temette a roncsot.

Az első ígéretes kísérletre egészen 1953-ig kellett várni. Egy brit roncsmentő cég, a Risdon Beasley hajója a Titanic utolsó ismert pozíciójához navigált, majd robbantások segítségével visszhang-térképet készítettek az óceán fenekéről, azonban a roncsot nem találták meg. 1966-bane egy újabb angol próbálkozás híre járta be a világsajtót: az egyik legnagyobb Titanic-fanatikus, Douglas Woolley ötmillió dolláros tervet eszelt ki. A gazdag, de a tengeri régészettel és a fizikával hadilábon álló férfinek két ötlete is volt. Az egyik szerint vízzel teli műanyagkonténerekkel kellett volna körbevenni a roncsot, majd ezekbe áramot vezetni, hogy az így keletkező gázok nemes egyszerűséggel a felszínre emeljék a Titanicot. A másikban pedig levegővel töltött nejlonballonokat aggatott volna a hajótestre, hogy az azokra ható felhajtóerő segítségével mozdítsák meg a továbbra is ismeretlen helyen nyugvó hajót.

Az első, tudományos szempontból is jól előkészített expedíció az 1970-80-as évek önjelölt kincsvadásza, a texasi olajmilliárdos, Jack Grimm nevéhez fűződik. Grimm az olaj- és földgázkutatás révén lett gazdag, de híressé az tette, hogy olyan legendák után nyomozott, mint Noé bárkája, a Loch Ness-i szörny, vagy épp észak-amerika jetije, a szaszkacs. Annak ellenére, hogy a megbízó nyilvánvalóan holdkóros volt, a Titanic pontos nyughelyét kereső küldetés sikere nem az alkalmazott eszközök fejlettségén, vagy az azokat kezelő szakemberek felkészültségén múlott. Az 1980 júliusában indított első expedícióban neves oceanográfusok is részt vettek, és a Titanic vészjelei alapján fel is állítottak egy 14 koordinátából álló listát, azonban ezeket a rossz időjárás miatt már nem sikerült megvizsgálni.

1981-ben a csapat egy hatalmas magnetométerrel felszerelkezve tért vissza és vizsgálta végig a listát, az eredmény azonban kimerült egy kétes értékű nyomban, amiről Grimmen kívül senki nem hitte, hogy az egyik hajócsavar lenne. 1982-ben, még egyszer utoljára nekiveselkedtek a nagy feladatnak, azonban itt már minden ellenük dolgozott – hiába kutatták át a korábban meghatározott területet, ismét csak az állítólagos propellerről készült kép volt az egyetlen eredmény. Mint utólag kiderült, két dolog hiányzott igazán Grimm sikeréhez: a szerencse és a speciális tapasztalat.

A tengerfenék nyomolvasója

Bob Ballardnak mindkettőből jutott bőven. A geofizikusként diplomát, majd oceanográfusként doktorit szerző tudós az egyetemi évei alatt került kapcsolatba az amerikai hadsereggel, aktív szolgálatát az Office of Naval Research (a haditengerészet kutatásért felelős ága) összekötőjeként töltötte, és leszerelése után is annál a Woods Hole nevű, oceanográfiai kutatóintézetnél kezdett dolgozni, amivel már korábban, például a katonaévek során is kapcsolatban volt. Az 1970-es években Ballard leginkább az ALVIN nevű, kamerákkal is felszerelt tengeralattjáró tökéletesítésén dolgozott, 1979-ben pont ennek segítségével figyelték meg a Galapagoshoz közeli hidrotermikus kürtőket.

A Titanic megtalálásához két, korábban elvesztett amerikai atom-tengeralattjáró felkutatására volt szükség. A hivatalos változat szerint Ballard 1985-ben elsősorban a hét évtizede elsüllyedt tengerjáró után fésülte át az Atlanti-óceánt, de a Szovjetunió bukását követően nem sokkal az is kiderült, hogy a Titanic csak a hab volt a torta tetején. A Knorr nevű keresőhajót a haditengerészet pénzelte, titkos feladata pedig az volt, hogy a Ballard által tökéletesített kamerás technológia segítségével találja meg és filmezze le a hatvanas években elsüllyedt USS Scorpion és USS Thresher atom-tengeralattjárók roncsait.

Ballard már 1982-ben megkörnyékezte a hadsereget a mélytengeri kutatást forradalmasító, Argo nevű robot terveivel, azonban a fegyveres erőket nem érdekelte egy dollármilliókat felemésztő projekt, amivel egy polgári hajót keresnének meg. 1985-ben azonban már máshogy álltak a kérdéshez, és kiderült, hogy nagyon is érdekli őket egy olyan technológia, amivel végre kideríthetnék, miért süllyedt el két modern tengeralattjárójuk is.

A romantikus változat szerint Ballard csak úgy vállalta a titkos missziót, ha a fennmaradó időben a hadsereg a Titanic kutatását is támogatja, de sokkal valószínűbb, hogy a legendás roncs eleve a fedősztori szerepét töltötte be. A végeredmény szempontjából azonban igen fontos tapasztalat volt Ballardnak a két tengeralattjáró: kiderült, hogy sem a Scorpion, sem a Thresher nem egy darabban érte el az óceán fenekét, sőt, mindkettő úgy nézett ki, mintha a hajótestet áttolták volna egy hatalmas húsdarálón. A Thresher esetében a süllyedő acélhengert összeroppantó nyomás 134 ezer négyzetméteren szórta szét az alkatrészeket – ez a felismerés vezette rá Ballardot, hogy a Titanic esetében sem a hajótestet kell keresnie, inkább az azt körbevevő hatalmas törmelékmezőt.

Cipők, tányérok, kanalak

A küldetés titkos, de lényeges elemeit letudva, és új ötletével felvértezve Ballardnak szűk két hete maradt arra, hogy megtalálja a Titanicot. A Knorr folyamatosan fel-alá hajózott az óceánnak a roncs lehetséges helyeként meghatározott 250-400 négyzetkilométeres területén, maga mögött vonszolva a kamerákkal felszerelt, a tengerfenéktől mindössze néhányszor tíz méterre úszó Argót. Az esélyek Ballard csapata ellen szóltak: új technológiát alkalmaztak új módszerek szerint, és a hasonló expedícióknál megszokottakkal ellentétben nem hónapok álltak rendelkezésükre, mindössze 12 nap.

1985. szeptember 1-jén azonban megtörtént a valószínűtlen. Ballard elmondása szerint éppen Chuck Yeager önéletrajzát olvasgatta a kabinjában, mikor kopogtattak az ajtón. „Hajnalni két óra volt, aki nem szolgálatban volt, az aludt – tudtam, hogy valami fontos dolog történt. A szakács jött szólni, hogy keljek fel, mert a srácok szerint van valami, amit látnom kellene. Hanyatt-homlok rohantam a megfigyelő helyiségbe, ahol akkor már pár perce emberi kéz alkotta tárgyakat, kisebb roncsdarabokat mutatott a kamera. Ahogy beléptem a szobába, a képernyőn egyszerre feltűnt az egyik kazán. Volt egy kép erről a falon, szóval mindenki azonnal felismerte, hogy mit is lát” – emlékezett vissza később Ballart. A felfedező akkori első szavait („A francba is, hát tényleg létezik”) követő örömujjongást hamarosan a gyász váltotta fel. „Valaki egyszerre megszólalt, hogy hé, hajnali két óra van – még húsz perc, és elsüllyed” – idézi fel a Titanic megtalálója szinte minden interjúban, utalva arra, hogy a hajó helyi idő szerint hajnali 2 óra 20 perckor merült el a hullámsírban. „Hirtelen nagy lett a csend, és komolyan elszégyelltük magunkat amiatt, hogy ünnepelni kezdtünk.”

Sírból aranybánya

A felfedezést követően az expedicióból hátralévő néhány nap azzal telt, hogy az Argo feltérképezte és filmre vette a roncs állapotát. Beigazolódott, hogy a hajótest valóban kettétört, a süllyedés közben mind a négy kémény leszakadt. A hajó első része meglepően ép maradt, a tat azonban súlyosan károsodott – éppen úgy, mint a nyomás által összeroppantott, korábban felkutatott tengeralattjárók. Az Argo felvételein jól látható a roncs környékén elterülő hatalmas, negyven négyzetkilométeres törmelékmező. Az emberi maradványokat már rég elintézte a mélyóceán élővilága, azonban személyes tárgyakból, cipőkből, ékszerekből, bőröndökből, szénből és a hajó egyéb alkatrészeiből ezerszám hevert mindenfelé. A Titanic orr-része mélyen a tengerfenékbe ágyazódott, így a jéghegy ejtette sérülést sajnos sosem vizsgálhatjuk majd meg.

Ballard 1986-ban tért vissza a roncshoz, már Alvinnal, a háromszemélyes kutató-tengeralattjáróval, és Jason Juniorral, a távirányítású szondával felszerelkezve. Bár az első merüléskor technikai hibák miatt a roncs megtalálását követően azonnal fel kellett emelkedniük, később Ballard és munkatársai sosem látott felvételeket készítettek a négyezer méter mélyen pihenő roncsról – 74 év elteltével újra ember járt a Titanicnál. A második expedicióról visszatérve Ballard egy interjúban elmondta, nem fél attól, hogy a Titanic roncsvadászok prédájává válna, mert szerinte az nehezen megközelíthető helyen, és nagyon rossz állapotban volt. Nem lett igaza.

Azt követően, hogy Ballard sajtótájékoztatón jelentette be a roncs pontos helyét, megindult a Titanic maradványainak pénzügyi kiaknázása. Csak kevesen osztották Ballard szimplán tudományos érdeklődését és mély meggyőződését, mely szerint a roncsot tömegsírként kell kezelni, így például a Francia Tengeri Kutatóintézet (IFREMER) is máshogy gondolkodott. Az IFREMER munkatársai korábban együtt dolgoztak Ballarddal, Jean-Francois Michel éppen a felfedezéskor aktív váltás vezetője volt. Ennek ellenére egy 1987-es küldetés során 1800 darab tárgyat hoztak fel a tengerfenékről, ami hatalmas felháborodást váltott ki a Titanic-rajongók és a tudományos élet szereplőinek köreiben is. A roncs tulajdonjoga végül az RMS Titanic Inc. nevű céghez került, mert 1987-ben ők voltak az elsők, akik (az IFREMER-rel közreműködve) fel is hoztak valamit a roncsból. A cég tevékenységét sokáig közutálat övezte, azonban a tulajdonosi körben bekövetkezett 1999-es váltás óta ők is inkább a kutatásra és a megőrzésre helyezik a hangsúlyt.

A roncs állapotának nagy mértékű romlását okozta a katasztrófaturizmus is. Bár James Cameron kasszasikeréhez csak videofelvételek születtek, a gazdag Titanic-megszállottakat a hajó maradványaihoz szállító vállalkozások óvatlansága komoly károkat okozott a fedélzetben. 2001-ben nemzetközi összefogás született a roncs védelme érdekében, idén pedig az UNESCO is bejelentette, hogy a jövőben komolyan veszi a Titanic védelmét. A legújabb eredmények alapján azonban a roncson egyre inkább eluralkodó rozsdásodás hamarosan pontot tehet a Titanic történetének végére – a hajó pár évtizeden belül összeroskadhat a szétmálló falakra nehezedő nyomás miatt.