Házról házra rombolták le a gettót

Miután 1939-ben Németország lerohanta és megszállta Lengyelországot, 1940-ben megkezdődött a több mint hárommillió lengyel zsidó nagyvárosokban kijelölt gettókba szállítása. Ezek közül a legnagyobb a varsói volt, ahol a főváros lakosságának nagyjából harmadát kitevő körülbelül 250-300 ezer zsidó mellett több százezer vidékről a gettóba kényszerített embernek kellett megosztoznia egy alig 3,5 négyzetkilométeres területen. A korábbi zsidónegyed egy részén kialakított gettót először csak szögesdróttal, később fallal is körülvették a hatóságok, a kapukat természetesen szigorúan őrizték.

Az aprócska területen a halál- és munkatáborokba történt deportálások megkezdése előtt több mint félmillió embert zsúfoltak össze iszonyú körülmények között: a szobákba akár huszasával összezsúfolt zsidóknak sem elegendő élelmet, sem megfelelő higiéniás körülményeket nem biztosítottak, ezért már a tömeggyilkosságok megkezdése előtt is rengetegen haltak éhen vagy estek betegségek áldozatául közülük.

A zsidókérdés „végső megoldásáról”, illetve annak részleteiről feltehetően az 1942-es wannsee-i konferencián döntött a náci vezetés, ennek megfelelően az év során megkezdődött a lengyelországi gettók felszámolása, lakóiknak táborokba szállítása. A többség megsemmisítő táborokba, a munkára alkalmasnak ítélt kisebbség pedig „vegyes”, illetve munkatáborokba került. A varsói gettóból 1942 júliusában kezdődött a tömeges deportálás: a szeptember végéig tartó „Grossaktion” keretében több százezer embert szállítottak főként a treblinkai haláltáborba, ahol a becslések szerint 2-300 ezret gyilkoltak meg közülük. Ekkor még sokan hittek abban, hogy a németek valóban az elfoglalt orosz területekre szállítják, esetleg kényszermunka-táborokba viszik őket, így a deportálások szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek, bár a Zsidótanács elnöke, Czerniaków a gyerekek elszállításának megkezdésekor öngyilkos lett, a legtöbben viszont még nem voltak hajlandóak elhinni a halálgyárak létéről lassan terjedő „rémhíreket”.

Az akció végére a gettó lakossága 45-60 ezer főre csökkent, de a megmaradtak is tudták, legközelebb ők kerülnek sorra. Az igazságot sem lehetett tovább titokban tartani: a túlélők már tisztában voltak vele, hogy a deportálás a szinte bizonyos halállal egyenlő, ezért a korábban is működő ellenállási sejtek a legalább a hősi halál ígéretével kecsegtető fegyveres ellenállás mellett döntöttek, és még júliusban megalakították a Zsidó Harci Szervezetet (Żydowska Organizacja Bojowa, ŻOB), amelyhez az ősz folyamán a legtöbb ellenállási szervezet csatlakozott, és a szűkös lehetőségek ellenére igyekeztek felkészülni a harcra.

A cselekvés ideje 1943. januárjában jött el, amikor a németek megkezdték a deportálás második, végső fázisát. Amikor azonban január 18-án szokás szerint benyomultak a gettóba, hogy néhány háztömböt körülvéve elszállítsák az ott élőket, engedelmes halálraítéltek helyett a ŻOB és a ŻZW (Żydowski Związek Wojskowy – Zsidó Katonai Szövetség) emberivel találták szembe magukat, akik kézifegyverekkel és Molotov-koktélokkal visszavonulásra kényszerítették őket. Az felszámolása félbeszakadt, az ellenállók pedig ellenőrzésük alá vonták a gettó területét, és alagutakkal összekötött harcálláspontokat építettek ki.

A tragikus végkifejlet 1943. április 19-én, Pészah előestéjén kezdődött. A németek jobban felkészülve újra behatoltak a gettóba, a tervek szerint a maradék lakosságot három nap alatt elszállították volna. Azonban a ŻOB és a ŻZW, illetve a lengyel földalatti mozgalom emberei visszaverték a támadókat, két páncélozott járműt is megsemmisítve. A varsói rendőrség és az SS helyi parancsnokát, Sammern-Frankenegget az események miatt leváltották posztjáról, helyét az SS vezérőrnagy Jürgen Stroop vette át.

De ő sem tudott gyorsan úrrá lenni a helyzeten: a még 19-én a felkelők által kitűzött lengyel és ŻZW zászlók a fél város által jól láthatóan lobogtak a gettó felett. A zászlók „százezreket emlékeztettek a lengyel ügyre, felizgatta őket és egyesítette a Főkormányzóság lakosságát, különösen a lengyeleket és a zsidókat. A zászlók és a nemzeti jelképek pont olyan eszközei a harcnak, mint a géppisztolyok, mint ezernyi ilyen fegyver. A Reichsführer [Himmler] azt üvöltötte a telefonba: »Stroop, minden áron tüntesse el azt a két zászlót onnan!«” – emlékezett vissza az SS-tiszt.

Miután a megadásra felszólító ultimátumot a felkelők visszautasították, Stroop megerősített, tankokat is bevető csapatai megindultak. Mivel képtelenek voltak másként leküzdeni a heves ellenállást, gyakorlatilag házról-házra felgyújtották és porig rombolták a gettót. A néhány becsempészett kézifegyveren, egyetlen géppisztolyon és néhány aknán kívül csak benzines palackokkal és a gettóban barkácsolt megbízhatatlan puskákkal felszerelt összesen nagyjából ezer zsidó és lengyel harcosnak esélye sem volt, de a végsőkig kitartottak a Waffen-SS és a rendőrség körülbelül 2000 embere ellen. Április 29-ére az ellenállók szinte összes parancsnoka elesett, a megmaradt felkelők egy része megpróbált a falak alatti alagutakon kiszökni a gettóból. A harcok azonban még nem értek véget, egyes ellenállási gócok még májusban is kitartottak. A gettó égő vagy füstölgő romhalmazzá változott, pusztulásának pedig a németek a felkelés végének tekintett napon, május 19-én azzal tettek pontot a végére, hogy Stroop személyesen robbantotta fel a varsói nagy zsinagógát.

A varsói gettó hőseire való emlékezést némileg beárnyékolják azok a viták, amelyek a lengyel ellenállás szerepe kapcsán folytak és folynak a mai napig. Kétségtelen tény, hogy a lengyel hatóságok és a lakosság egy része legalábbis közönnyel, vagy rosszabb esetben támogatóan figyelte a zsidóság háború alatti sorsát, és néhány túlélő szerint a „hivatalos” lengyel ellenállás – azaz főként a Honi Hadsereg szervezete – nem tett meg mindent, hogy segítse a felkelőket, a részben a nyugati szövetségesek segítségével felhalmozott fegyverkészleteknek csak töredékét juttatták be a gettó falai közé. Az is tény viszont, hogy Stroop jelentései szerint katonái „zsidók és jelentős létszámban bekapcsolódó lengyel banditák” ellen harcoltak.

A gettó nagyjából 50 ezer fős lakosságából körülbelül 13 ezren maradtak a romok alatt, a többieket ismét főként Treblinkába deportálták. A németek a jelentések szerint 16 halottat és 85 sebesültet, a felkelők szerint 2-300 embert vesztettek. Ennél fontosabb volt a presztízsveszteség, illetve az, hogy a maroknyi zsidó és néhány lengyel megmutatta, hogy szembe lehet szállni a megszállókkal. Ez volt a náci Németország által elfoglalt területek első nagyszabású felkelése, a kiirtásra ítélt zsidóság pedig először fogott fegyvert, de később sem került sor ennél nagyobb akcióra. Az 1944 nyarán kirobbant varsói felkelés során az ellenállás katonái – akik között ott harcolt a gettólázadás néhány tucat túlélője is – követték a gettó példáját, hasznosítva az akkor szerzett tapasztalatokat is, például a csatornák és alagutak kiterjedt rendszerében bújtak meg az akkor már egész Varsót a földig rombolni igyekvő német hadsereg elől.