Nándor
8 °C
19 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Házról házra rombolták le a gettót

2013.04.19. 17:50
Hetven éve a Pészah előestéjén vették fel a harcot a németekkel a varsói gettó megmaradt lakói. A néhány száz, rosszul felszerelt felkelő közel egy hónapig tartotta magát a sokszoros túlerőben lévő katonai és rendőri erőkkel szemben.

Miután 1939-ben Németország lerohanta és megszállta Lengyelországot, 1940-ben megkezdődött a több mint hárommillió lengyel zsidó nagyvárosokban kijelölt gettókba szállítása. Ezek közül a legnagyobb a varsói volt, ahol a főváros lakosságának nagyjából harmadát kitevő körülbelül 250-300 ezer zsidó mellett több százezer vidékről a gettóba kényszerített embernek kellett megosztoznia egy alig 3,5 négyzetkilométeres területen. A korábbi zsidónegyed egy részén kialakított gettót először csak szögesdróttal, később fallal is körülvették a hatóságok, a kapukat természetesen szigorúan őrizték.

Az aprócska területen a halál- és munkatáborokba történt deportálások megkezdése előtt több mint félmillió embert zsúfoltak össze iszonyú körülmények között: a szobákba akár huszasával összezsúfolt zsidóknak sem elegendő élelmet, sem megfelelő higiéniás körülményeket nem biztosítottak, ezért már a tömeggyilkosságok megkezdése előtt is rengetegen haltak éhen vagy estek betegségek áldozatául közülük.

A zsidókérdés „végső megoldásáról”, illetve annak részleteiről feltehetően az 1942-es wannsee-i konferencián döntött a náci vezetés, ennek megfelelően az év során megkezdődött a lengyelországi gettók felszámolása, lakóiknak táborokba szállítása. A többség megsemmisítő táborokba, a munkára alkalmasnak ítélt kisebbség pedig „vegyes”, illetve munkatáborokba került. A varsói gettóból 1942 júliusában kezdődött a tömeges deportálás: a szeptember végéig tartó „Grossaktion” keretében több százezer embert szállítottak főként a treblinkai haláltáborba, ahol a becslések szerint 2-300 ezret gyilkoltak meg közülük. Ekkor még sokan hittek abban, hogy a németek valóban az elfoglalt orosz területekre szállítják, esetleg kényszermunka-táborokba viszik őket, így a deportálások szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek, bár a Zsidótanács elnöke, Czerniaków a gyerekek elszállításának megkezdésekor öngyilkos lett, a legtöbben viszont még nem voltak hajlandóak elhinni a halálgyárak létéről lassan terjedő „rémhíreket”.

Az akció végére a gettó lakossága 45-60 ezer főre csökkent, de a megmaradtak is tudták, legközelebb ők kerülnek sorra. Az igazságot sem lehetett tovább titokban tartani: a túlélők már tisztában voltak vele, hogy a deportálás a szinte bizonyos halállal egyenlő, ezért a korábban is működő ellenállási sejtek a legalább a hősi halál ígéretével kecsegtető fegyveres ellenállás mellett döntöttek, és még júliusban megalakították a Zsidó Harci Szervezetet (Żydowska Organizacja Bojowa, ŻOB), amelyhez az ősz folyamán a legtöbb ellenállási szervezet csatlakozott, és a szűkös lehetőségek ellenére igyekeztek felkészülni a harcra.

A cselekvés ideje 1943. januárjában jött el, amikor a németek megkezdték a deportálás második, végső fázisát. Amikor azonban január 18-án szokás szerint benyomultak a gettóba, hogy néhány háztömböt körülvéve elszállítsák az ott élőket, engedelmes halálraítéltek helyett a ŻOB és a ŻZW (Żydowski Związek Wojskowy – Zsidó Katonai Szövetség) emberivel találták szembe magukat, akik kézifegyverekkel és Molotov-koktélokkal visszavonulásra kényszerítették őket. Az felszámolása félbeszakadt, az ellenállók pedig ellenőrzésük alá vonták a gettó területét, és alagutakkal összekötött harcálláspontokat építettek ki.

A tragikus végkifejlet 1943. április 19-én, Pészah előestéjén kezdődött. A németek jobban felkészülve újra behatoltak a gettóba, a tervek szerint a maradék lakosságot három nap alatt elszállították volna. Azonban a ŻOB és a ŻZW, illetve a lengyel földalatti mozgalom emberei visszaverték a támadókat, két páncélozott járműt is megsemmisítve. A varsói rendőrség és az SS helyi parancsnokát, Sammern-Frankenegget az események miatt leváltották posztjáról, helyét az SS vezérőrnagy Jürgen Stroop vette át.

De ő sem tudott gyorsan úrrá lenni a helyzeten: a még 19-én a felkelők által kitűzött lengyel és ŻZW zászlók a fél város által jól láthatóan lobogtak a gettó felett. A zászlók „százezreket emlékeztettek a lengyel ügyre, felizgatta őket és egyesítette a Főkormányzóság lakosságát, különösen a lengyeleket és a zsidókat. A zászlók és a nemzeti jelképek pont olyan eszközei a harcnak, mint a géppisztolyok, mint ezernyi ilyen fegyver. A Reichsführer [Himmler] azt üvöltötte a telefonba: »Stroop, minden áron tüntesse el azt a két zászlót onnan!«” – emlékezett vissza az SS-tiszt.

Miután a megadásra felszólító ultimátumot a felkelők visszautasították, Stroop megerősített, tankokat is bevető csapatai megindultak. Mivel képtelenek voltak másként leküzdeni a heves ellenállást, gyakorlatilag házról-házra felgyújtották és porig rombolták a gettót. A néhány becsempészett kézifegyveren, egyetlen géppisztolyon és néhány aknán kívül csak benzines palackokkal és a gettóban barkácsolt megbízhatatlan puskákkal felszerelt összesen nagyjából ezer zsidó és lengyel harcosnak esélye sem volt, de a végsőkig kitartottak a Waffen-SS és a rendőrség körülbelül 2000 embere ellen. Április 29-ére az ellenállók szinte összes parancsnoka elesett, a megmaradt felkelők egy része megpróbált a falak alatti alagutakon kiszökni a gettóból. A harcok azonban még nem értek véget, egyes ellenállási gócok még májusban is kitartottak. A gettó égő vagy füstölgő romhalmazzá változott, pusztulásának pedig a németek a felkelés végének tekintett napon, május 19-én azzal tettek pontot a végére, hogy Stroop személyesen robbantotta fel a varsói nagy zsinagógát.

A varsói gettó hőseire való emlékezést némileg beárnyékolják azok a viták, amelyek a lengyel ellenállás szerepe kapcsán folytak és folynak a mai napig. Kétségtelen tény, hogy a lengyel hatóságok és a lakosság egy része legalábbis közönnyel, vagy rosszabb esetben támogatóan figyelte a zsidóság háború alatti sorsát, és néhány túlélő szerint a „hivatalos” lengyel ellenállás – azaz főként a Honi Hadsereg szervezete – nem tett meg mindent, hogy segítse a felkelőket, a részben a nyugati szövetségesek segítségével felhalmozott fegyverkészleteknek csak töredékét juttatták be a gettó falai közé. Az is tény viszont, hogy Stroop jelentései szerint katonái „zsidók és jelentős létszámban bekapcsolódó lengyel banditák” ellen harcoltak.

A gettó nagyjából 50 ezer fős lakosságából körülbelül 13 ezren maradtak a romok alatt, a többieket ismét főként Treblinkába deportálták. A németek a jelentések szerint 16 halottat és 85 sebesültet, a felkelők szerint 2-300 embert vesztettek. Ennél fontosabb volt a presztízsveszteség, illetve az, hogy a maroknyi zsidó és néhány lengyel megmutatta, hogy szembe lehet szállni a megszállókkal. Ez volt a náci Németország által elfoglalt területek első nagyszabású felkelése, a kiirtásra ítélt zsidóság pedig először fogott fegyvert, de később sem került sor ennél nagyobb akcióra. Az 1944 nyarán kirobbant varsói felkelés során az ellenállás katonái – akik között ott harcolt a gettólázadás néhány tucat túlélője is – követték a gettó példáját, hasznosítva az akkor szerzett tapasztalatokat is, például a csatornák és alagutak kiterjedt rendszerében bújtak meg az akkor már egész Varsót a földig rombolni igyekvő német hadsereg elől.