Egy békeszerető svéd meggyilkolása Izraelben

Jeruzsálem,1948. szeptember 17. A felhőtlen késő nyári napon délután ötkor három autóból álló konvoj haladt át a város zsidó szektorának egyik ellenőrző pontján. A harmadik jármű, egy csillogó új Chrysler hűtőrácsán az Egyesült Nemzetek kék-fehér lobogóját fújta a szél. Belül, a jobb hátsó ülésen foglalt helyet Folke Bernadotte gróf, a Svéd Vöröskereszt elnöke. Alig négy hónapja nevezte ki az újonnan megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete közvetítőnek az arab–izraeli háborúban, amely azt követően robbant ki, hogy Izrael 1948 májusában kikiáltotta függetlenségét. Mellette André Sérot, a francia légierő ezredese, a jeruzsálemi ENSZ megfigyelők vezetője ült. A francia balján Aage Lundstrom tábornok, Bernadotte vezérkari főnöke foglalt helyet.

Az ellenőrző pontot elhagyva a kocsi meredek és keskeny hegyi szakaszon folytatta az útját felfelé. Nagyjából félúton egy nagy barnára festett katonai teherautó hirtelen keresztbe fordult, és megállásra kényszerítette a konvojt. „A sofőr mintha idegesen és ügyetlenül meg akart volna fordulni – emlékezett vissza Lundstrom –, majd végül az út közepén megállt.”

Azonnali halál

Négyen ültek a dzsipben az izraeli hadsereg egyenruhájában, sortot és csúcsos sapkát viselve. Az élen haladó kocsi utasai úgy vélték, újabb ellenőrzési ponthoz érkeztek. Hárman azonban kiugrottak a teherautóból, és a konvoj felé futottak. Egyikük elhaladt a két első autó mellett, és egyenesen a harmadik felé tartott. „Ránk bámult az ablakon keresztül, amely az én oldalamon nyitva volt – emlékszik vissza Lundstrom. –   Simára borotvált, vékony és nagyon sötét bőrű volt, edzettnek és mintegy 30 évesnek látszott. Azt hittük, az útlevelünket akarja ellenőrizni, és éppen át akartuk nyújtani őket, amikor hirtelen automata fegyverével egy sorozatot adott le az ablakon keresztül Folke Bernadotte-ra és Sérot-ra.”

A golyózáporban mindkét férfi meghalt. A gyilkos társai kilőtték a felvezető kocsi kerékabroncsait, és visszamenekültek a dzsipjükbe, a tettes pedig eltűnt a környéken. Kilenc nappal később Bernadotte testét a stockholmi Gustav Vasában, a királyok templomában helyezték örök nyugalomra.

A gyilkosság világszerte a címlapokra került. Döbbenetes csapást mért a nemrég létrejött Egyesült Nemzetekre is, amely előző év novemberében járult hozzá Palesztina felosztásához a zsidók és az arabok között. Az arab–izraeli konfliktus az első nagy kihívást jelentette az ENSZ számára, és Bernadotte-nak a békés megegyezés kialkudása érdekében – a Szent Városban Izrael májusi függetlenségi nyilatkozatát követően kirobbant elkeseredett harcok kapcsán – tett fáradozásaiban az a mámorító optimizmus tükröződött, amely a szervezetnek a második világháború befejeződése után történt létrehozását lengte körül. Micsoda komor jövőt vetített hát előre hidegvérű meggyilkolása az ENSZ és a Közel-Kelet jövőjére nézve?

„Az Egyesült Nemzetek első nagy mártírjaként halt meg – panaszolta a New York Times. – Csak reménykedhetünk abban, hogy a halála… mindkét oldal véreskezű szereplőinek szégyenére válik Palesztinában.”

Nem így történt. Az azóta eltelt 65 évben még sokan adták életüket Palesztina békéjéért, köztük 1981-ben Anvar Szadat egyiptomi elnök és 1995-ben Jichak Rabin izraeli miniszterelnök.

Egy bátor ember

Ami Bernadotte-ot illeti, az ő küldetése mindössze 119 napig tartott. Nem voltak illúziói a tekintetben, hogy mekkora kihívással – s milyen veszélyekkel – kell szembenéznie. Mielőtt elutazott Stockholmból, leült a feleségével, hogy megtervezzék a temetési szertartását, egy sajtóértekezleten pedig kijelentette, hogy „egy a százhoz” az esélye annak, hogy megegyezést hozzon létre az arabok és a zsidók között.

A próbálkozáshoz kétségkívül bátor emberre volt szükség. A bátorságot és a kötelességtudatot azonban ez az 53 éves volt lovassági tiszt a génjeiben hordozta. A svéd királyi család tagjaként, a király unokaöccseként a napi ima és a szakadatlan jótétemények szigorú étrendjén nevelkedett. A második világháború idején számos alkalommal ingázott London és Berlin között, hogy nyomorékká vált hadifoglyok cseréjét eszközölje ki. Négyszemközt tárgyalt Heinrich Himmler SS-vezetővel is, és elérte a koncentrációs táborok mintegy 20 ezer foglyának, köztük 10 ezer zsidónak a szabadon bocsátását; sikertelenül közvetített viszont Himmler nevében a britekkel és az amerikaiakkal kötendő különbéke érdekében. A Nobel-békedíj várományosai között is emlegették a nevét.

Szüntelen ingajáratban közlekedett Palesztina és az arab fővárosok között, hogy megegyezést hozzon létre. A feladat nem is látszott teljesen reménytelennek. Az arab államok nem igazán abból a célból támadták meg Izraelt, hogy kiűzzék a zsidókat Palesztinából, hanem inkább azért, mert ellenőrzésük alá kívánták vonni az arabnak kijelölt területeket; ráadásul legalább annyira rivalizáltak egymással is, mint amennyire Izrael ellenségei voltak. A felosztás előestéjén Transzjordánia királya, Abdullah titokban tulajdonképpen tudatta a Jewish Agency képviselőjével, Golda Meirrel: mihelyt annektálja Ciszjordániát, reményei szerint a két állam békében élhet egymással.

Amikor ingázásai közepette ideje engedte, Bernadotte gépbe diktálta a tevékenységéről szóló beszámolót. Eleinte nagyon derűlátó volt – mint egyik bírálója megjegyezte, ezt a tulajdonságát mintegy második bőrként viselte magán. (Mások naivitással vagy arroganciával vádolták.) Azzam pasával, az Arab Liga vezetőjével folytatott kairói tárgyalásai után az egyiptomi fővárost elhagyva úgy érezte „barátra leltem benne, aki minden tekintetben segítségemre lesz nehéz feladatom megoldása során”. Tel-Avivban Moshe Shertok izraeli külügyminiszterről megjegyezte, hogy „a legnagyobb megértést és segítőkészséget” tanúsítja. Június közepére elérte a Biztonsági Tanács által elrendelt fegyverszünet végrehajtását, majd amikor ez kudarcot vallott, júliusban újabb fegyverszünetet sikerült elfogadtatnia.

De ez elég könnyű falatnak bizonyult – ugyanis mindkét félnek jó oka volt arra, hogy fegyvernyugvást kívánjon. Az igazi kihívást a „béke kérdésének” megoldása jelentette. Visszatérve a Rodosz idilli és békés szigetén kiépített főhadiszállására, mint mondta, „távol egy gyűlölködéssel és áskálódással teli világtól”, olyan kompromisszumos tervezetet vázolt fel, amely jelentősen módosította az eredeti felosztási javaslatot. Fő vonalakban arról volt szó, hogy Palesztina államszövetség legyen két tagállammal – az egyik arab, a másik zsidó –, közös vám- és adókivetéssel, egyeztetett védelmi és külpolitikával. A bevándorlásról az első két évben az egyes tagállamok külön döntenek, utána az államszövetség hatáskörébe megy át. Jeruzsálem az arab terület része, de a zsidó közösség városi autonómiájával. A palesztin menekültek számára biztosították volna a hazatérés jogát – a felosztás óta ugyanis mintegy negyedmilliónyian menekültek el.

„Teljes mértékben tudatában voltam – jegyezte meg Bernadotte –, hogy javaslataimat szigorúan bírálják majd.” Ez enyhén szólva is a helyzet bagatellizálása volt. A világ zajától távoli rodoszi nyugalomban felvázolt gondolatok a két szembenálló fél részéről viharos tiltakozásokat váltottak ki. Kairóban Azzam pasa kerek-perec elutasította egy izraeli állam gondolatát, akár még egy államszövetség részeként is, és „fellengzősen” kijelentette, hogy az arab világ inkább elpusztul, de nem hagyja abba a harcot. Tel-Avivban Shertok fagyos légkörben nyújtotta át a tervet szintén elvető izraeli választ. Maró gúnnyal még azt is hozzátette, hogy különösen a Jeruzsálemre vonatkozó „katasztrofális” elképzelés az, amely csak a „történelem teljes figyelmen kívül hagyásával” fogalmazódhatott meg.

Tel-Avivból való távozása előtt Bernadotte sajtóértekezletet tartott. „A terem zsúfolásig megtelt – jegyezte fel. – A hozzám legközelebb ülők arckifejezéséből ítélve rájöttem, hogy javaslataimat és személyemet egyaránt erősen helytelenítik.”

Ezt nagyon jól látta. Az ügy mostanra személyessé vált – és sokkalta életveszélyesebbé, mint képzelte volna. Sustorogtak a háború alatti üzleteléseiről Himmlerrel, és személyisége kezdett az idegeire menni a bírálóinak, amikor úgy látszott, hogy magas lóról oszt ki mindenkit. „Íme, az új megszálló” – harsogta az illegális Mivrakban, a Lehi néven ismert zsidó nacionalista mozgalom lapjában és szócsövében megjelent, a svéd diplomatát szidalmazó cikk dühödt címe.

A terroristák bosszúja

A Lehi kifejezés a Lohamei Herut Israel (Harcosok Izrael szabadságáért) héber rövidítése. A terrorista csoportot 1940-ben alapította Avraham („Yair”) Stern, és azt követően is „Stern-bandának” nevezték, hogy vezetőjét 1942-ben megölte a brit rendőrség.

A fősodorhoz tartozó zsidó nacionalistáktól eltérően a Lehi visszautasította azt az elgondolást, hogy a Hitler-ellenes háborúban a zsidóknak a briteket kell támogatniuk. Ehelyett aktív ellenállásra szólított fel a britekkel szemben, akik megszállva tartják a zsidó hazát, amiért is ők a zsidók igazi ellenségei. A szervezet tagjai egy olyan Izraelről álmodoztak, amely a Nílustól az Eufráteszig terjed; élesen imperializmus-ellenes és balos retorikát alkalmaztak, amely nyíltan vallotta a terrorizmus szükségességét.

A Lehi 1944 novemberében, Kairóban már gyilkos merényletet követett el Nagy-Britannia legmagasabb rangú közel-keleti képviselője, Lord Moyne ellen. De mindenki más is látókörébe került, akiről úgy vélte, együttműködik az általa megvetett britekkel.

Bár Izrael létrejötte után a Lehit hivatalosan feloszlatták, harcosai pedig betagolódtak az izraeli véderőbe, Jeruzsálemben továbbra is dacosan militáns viselkedést tanúsítottak. A csupán néhány tagot számláló és az izraeliek többségének gyűlöletét kivívó csoport élén triumvirátus állt. Az egyik vezető az 1935-ben Lengyelországból bevándorolt Jichak Samir volt, aki 1983 és 1992 között – két év megszakítással – Izrael miniszterelnöke lett.

A Lehi kezdettől fogva rendkívül ellenségesen viszonyult Bernadotte küldetéséhez, akiben nemcsak annak az ENSZ-nek az ügynökét látták, amely az „igazi” hazának csupán egy részét juttatta Izraelnek, hanem Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, tehát az „angolszász imperialisták” bábját is.

Június vége felé a csoport adatgyűjtésbe fogott a Bernadotte-tal kapcsolatos biztonsági intézkedésekről. Amikor szeptember elején megtudták, hogy a gróf újabb békejavaslatokkal érkezik, elhatározták, hogy meggyilkolják. „Ha a világ Bernadotte-ra hallgat, és ígéretekre kényszeríti gyengekezű kormányunkat – mondta a csoport egyik vezetője –, akkor elveszítettük az államunkat.” Tévesen úgy vélték, hogy a Ben Gurion-kormány kész beadni a derekát.

Nyár végére nyilvánvalóvá vált, hogy Bernadotte küldetése válságba került. A svéd diplomata újabb tervvel állt elő, ezúttal elvetve az államszövetség gondolatát, és Jeruzsálem nemzetközivé tételét javasolta. Előterjesztette, hogy az egész Negev-sivatagot adják át az araboknak, cserébe a zsidók nagyobb részt kaptak volna Galileából. Ben-Gurion számára, aki a Negevet stratégiai válaszfalnak tekintette Egyiptommal és Jordániával szemben, ez elfogadhatatlan volt. Az arab nemzetek eközben a zsidó államnak még a gondolatát is elutasították. A fegyverszünet összeomlott.

Meggyilkolása előtti utolsó naplójegyzetében Bernadotte említést tett arról a tervéről, hogy főhadiszállását Rodoszról Jeruzsálembe helyezi át, ahol könnyebben szót érthetne mindkét féllel. Addigra azonban már egyik tábornak sem volt ideje arra, hogy tárgyalásokkal múlassa az időt.

Bernadotte halála után a háború folytatódott, és az 1949 májusában meghirdetett tűzszünet időpontjára Izrael területe 25 százalékkal nagyobb volt, mint egy évvel korábban. Mint egyszer maga Bernadotte jegyezte meg, az arabok „nagyon ügyetlenül keverték a kártyát”.  De amit ő tett, illetve amit tehetett volna, szinte semmivel sem vitt közelebb a konfliktus magvát alkotó, makacsul felbukkanó problémák megoldásához.

(A történet háttere a BBC History Magazin 2012. szeptemberi számában jelent meg.)